„Kedves öcsém, Attila! Megkaptam leveled, s mondhatom hogy e testvéri megemlékezés kimondhatatlan jól esett, annál is inkább mert ez az első levél, melyet hazulról kaptam.

Igen szépen köszönöm szerencse kivánataidat, s én is, itt lévén a Karácson ünnepe, szerencsés és boldog ünnepeket kivánok, majd midön mulattok, kártyáztok, jussak eszedbe, ki bár távol vagyok tőletek, azért rátok fog gondolni karácsony estéjén.”

E sorokat Petőfi Sándor fia, Zoltán írta öccsének az első szenteste, amit az anyjától külön, apai nagybátyjánál töltött. A korabeli szokásoknak megfelelően Zoltánt ugyanis a rokonokhoz küldték tapasztalni – és Szendrey Júlia erősíteni is akarta fiában a legendás apa, Petőfi örökségét.

Petőfi Zoltán (Forrás: Wikipédia)

Az utókor nagy szerencséjére, Szendrey Júlia és egész családja kifejezetten grafomán volt és az élénk levelezésükből is fennmaradt annyi, hogy rekonstruálhassuk a kapcsolataikat és a hétköznapjaikat – vagy éppen az ünnepeiket. Szendrey Júliáról és Petőfi Zoltánról elég elfogult kép él még napjainkban is. Júliát, mint excentrikus nőt könyvelték el, aki túl hamar eldobta azt a bizonyos özvegyi fátylat. Zoltánt pedig tivornyázó, az iskolában bukdácsoló fiúként, aki méltatlanná vált az apja nevéhez. Gyimesi Emese történész viszont nem volt rest felkutatni a levelezésüket és Júlia elveszettnek hitt verseit, amikből sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki róluk. Arról, hogy miért nem segített Arany János a kisbabával egyedül maradt Júliának a szabadságharc utáni megtorlások időszakában, és hogyan lépett bele a boldogtalanná váló házasságba Horvát Árpáddal, arról ebben a korábbi cikkben írtam.
Most az 1860-as évekbe utazunk vissza, amikor már megszülettek és cseperedni kezdtek az életben maradt Horvát gyerekek, Árpád, Attila és Ilona is. A gyerekek irományai különösen értékesek, hiszen a felnőttekétől egészen különböző szemszögből mutatják be például az ünnepi lázban égő Budapestet vagy éppen a bátyjukat.

A meghitt, szeretetteljes levelekből Petőfi Zoltánról az derül ki, hogy a testvéreivel empatikus, jó humorú, segítőkész és kreatív ifjú volt.

Júlia, Zoltán, illetve a Horvát-gyerekek leveleit és ajándékba készített újságját Gyimesi Emese a Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában című kötetben jelentette meg, a közelgő karácsony alkalmából pedig arról beszélgettünk, hogyan ünnepelt a 19. században egy értelmiségi polgári család. Miért volt velük a gyerekek házitanítója is – maga is diák, egyetemista? Mikor és hogyan jelent meg a karácsonyfa a magyar otthonokban, és milyen ajándékokat kaptak akkor a gyerekek?

Karácsonyi boldogság gyerekszemmel

A Horvát-gyerekek közül a legtovább Ilona élt, vele az 1930-as években több interjút is készítettek, amikben többek között arról mesélt, hogy Szendrey Júlia szerette megadni a módját a karácsonynak, és milyen büszkék voltak gyerekként, hogy olyan mesekönyvet kapnak karácsonyra, amit az anyjuk fordított.

A kortársak ugyanis Szendrey Júliát elismert költőként és műfordítóként tartották számon, neki köszönhetően olvashatták először magyarul önálló kötetben Andersen meséit.

Könyvet egyébként rendszeresen kaptak karácsonyra a gyerekek, említik például az Ezeregyéjszaka meséit is. A könyvek mellett pedig mindenféle játékokat, ami már akkor boldoggá tette a gyerekszíveket, és büszkén lehetett listába szedni. Attila írja Zoltánnak 1865-ben: „Karácsonyt jól töltöttük. Kaptunk: Én egy gyönyörű albumot és tintatartót, írószereket, s egy tárczát. Árpád, két athlétát, amorf festéket, írószereket, felszerelni valót. Ilonka egy tuczat babát, főzőedényeket stb. stb.” Hatalmas sikert az úgynevezett szobatűzijáték aratott, ami Gyimesi kutatásai szerint valamiféle, mai szemmel már kifejezetten veszélyesnek tűnő, beltéri pirotechnikai szerkezet lehetett. De mesélnek például egy táblás játékról is, amivel négyféle játékot is lehet játszani. Zoltán viszont, talán az életkora, talán hogy a nagybátyjáról levegyék az öltöztetés terhét, komolyabb ajándékokat kapott, például egy pár csizmát és nyakkendőt.
Hogy hogyan ünnepelte a szentestét a Szendrey-Horvát család, azt pontosan nem tudjuk – ami érthető is, hiszen miért írtak volna olyan eseményekről, amiknek a menetét Zoltán pontosan ismeri? Viszont egy számukra fontos mozzanatról mégis említést tettek. Ahogy azt Zoltán a fenti levelében írja, a karácsony esti közös családi program része volt a kártyázás. A kártya egyébként Júlia írásaiban is visszaköszön, így minden bizonnyal kedves időtöltésük lehetett.

Miért ünnepelt velük a házitanító?

A kutató számára az olyan kis részletek is árulkodóak lehetnek ezekben a karácsonyi beszámolókban, ami felett a laikus szem elsiklik. Például, hogy a gyerekek házitanítója is velük töltötte a szentestét. Óváry József nem valamiféle cseléd volt, hanem tanárnak készülő egyetemista, ma úgy mondanánk, ő korrepetálta a gyerekeket. Saját családja még nem volt, de akkor miért nem ment haza a szüleihez ünnepelni?
Napjainkban az a megszokott, hogy a karácsonyt elsősorban családi ünnepként tartjuk számon. És ha el is megyünk rokonokat látogatni, a szentestét sokan a legszűkebb családi körben töltik. Csakhogy ez egy viszonylag új szokás, a 20. századra alakult ki.

A 19. században még teljesen természetes volt, hogy a karácsonyt nem csak családi körben ünnepelték.

Szendrey Júlia ifjúkori levelezéséből kiderül például, hogy amikor lánynevelő intézetben volt, akkor ő sem ment haza karácsonyozni, ahogy valószínűleg a legtöbb lány sem, hanem kimentek együtt Fótra „mulatni”.
Később a reformkori Pest híres írói és az ő rokonaik pedig például a Vachott családnál gyűltek össze. Ott ünnepelt a Vachott-rokon Csapó Etelka, akit Petőfi verseiből ismerünk, és meghívták Petőfit és Vörösmartyt is. Azaz olyan barátokat is, akik még nem voltak családos emberek. Az tehát, hogy az ifjú Óváry Szendrey Júliáékkal karácsonyozott, nem a kivétel volt, hanem a bevett szokás.

Egy császár sem állhat a karácsonyfa útjába

Az első magyar karácsonyfa címéért több család is verseng. Valahol Brunszvik Terézt, a magyarországi óvodák alapítóját emlegetik – a Budapest vőlegényeként becézett Podmaniczky Frigyes viszont azt állítja önéletrajzában, hogy az ő drezdai születésű édesanyja volt az első. Harmadikként számolhatunk József nádor evangélikus feleségével, Mária Dorottyával is.
Az biztos, hogy a német eredetű szokás bécsi közvetítéssel érkezett hozzánk az 1820-as években. Bécsben már egy évtizeddel korábban terjedni kezdett az arisztokrata és polgári körökben, egy bécsi bankár berlini feleségének köszönhetően.

Ferenc császár állítólag a hadvezér Károly főherceg hitvesénél, Henrietta Alexandrina hercegnőnél látott először karácsonyfát, ami annyira megtetszett neki, hogy a következő évben már a Hofburgban is állítottak.

Ez pedig azt is jelentette, hogy egy protestáns szokást elismert a katolikus uralkodó, ami a katolikus területeken is szabad utat engedett a karácsonyfának.
Persze a fenyőfa feldíszítése eleinte elsősorban városi szokás volt, már csak azért is, mert a vasúti hálózat kiépülése előtt egyáltalán lehetett mindenhol könnyen hozzájutni tűlevelű fához. Az Alföldön például egészen későn jelentek csak meg a fenyők, mert nem volt honnan beszerezni. Amit tudunk még, hogy a paraszti családok is igyekeztek beszerezni legalább egy zöld borókaágat, hogy azzal emeljék a karácsony fényét.
Izgalmas példája emellett egy új szokás elterjedésének, amiről egy bizonyos Slachta Etelka írt a naplójába az 1830-as években. Ő a férjének és az unokatestvérének is készített kis karácsonyfákat ajándékba, amiket bonbonnal, naranccsal díszített – mindezt akkor, amikor még egyáltalán nem volt jellemző, hogy a felnőttek is megajándékozzák egymást.

Mit lehetett kapni az első karácsonyi vásárokban?

Karácsonykor kezdetben csupán a gyerekek kaptak ajándékot. Ez eleinte cukrozott gyümölcsöt, nyalánkságokat jelentett, később viszont fokozatosan megjelentek a játékok is. A századfordulós karácsonyi fényképeken látható ikonikus hintaló és babaház már a folyamat beérését illusztrálja. És szintén a század végére alakult ki, hogy a felnőttek is megajándékozták egymást.
A karácsonyi vásárok az 1850-60-as évekre váltak igazán népszerűvé, ezekben elsősorban gyerekjátékokat, finomságokat lehetett kapni, majd egyre többféle karácsonyfadíszt is, így a tehetősebbek azt már nem saját kezűleg készítették. Ekkoriban egyébként még nem léteztek külön játékboltok, hanem az úgynevezett nürnbergi-áru kereskedésekben lehetett mindenfélét vásárolni. Az egyik különösen sikeres kereskedő, Kertész Tódor jó érzékkel egy karácsonyi játékkiállítással nyitott 1861-ben, a vállalkozása pedig igazi túlélő volt, még a 20. században is létezett.
Szintén a 19. század derekán kezdte a könyvpiac is karácsony előttre időzíteni az újdonságokat.

Szendrey Júlia Andersen-fordítása is így jelent meg, és kifejezetten karácsonyi ajándékként reklámozta a sajtó.

Háromféle változatban is lehetett kapni attól függően, kinek mit engedett meg a pénztárcája. A legelőkelőbb az aranyszegélyű díszkiadás volt, ezt követte egy még mindig szép, de középkategóriás kiadás, és végül a „népiesnek” hívott olcsó verzió.

A karácsonyi titok kulcsa: az otthon felmagasztalása

A Horvát-gyerekek persze nemcsak az ajándékok miatt örültek úgy a karácsonynak, hanem a pezsgő városi élet okán is.

Mint Zoltánnak beszámoltak róla, cirkuszok, bűvészek előadására és hangversenyre jártak, állatseregletet néztek, sőt, 1865 decemberében nyílt egy anatómiai kiállítás is.

A karácsony tehát nem az elcsendesedés időszaka volt, hanem éppen ellenkezőleg – amit egyébként a Vasárnapi újság egyik újságírója hevesen kritizált is. Ez azért érdekes, mert ugyan a 19. századi karácsonyok sok részletben eltértek a mieinktől vagy éppen az idealizált képtől, amit gondolunk róluk, a mai karácsonyi időszakunk gyökereit éppen ebben a korban érdemes keresni.
Ahhoz például, hogy a karácsony mára ilyen kiemelt, a meghittséggel szorosan összekapcsolódó ünnep lett, az is hozzájárult, hogy a 19. században vált fokozatosan ketté a munka és az otthon. A korábbi századokban nagyon sokan dolgoztak otthon vagy az otthonuk közelében, ekkoriban viszont kialakult a munkahely fogalma, ahova a családfő elment. Az otthon jelentése így szépen átformálódott és a béke szinonimájává vált. A hellyé, ahova vissza lehet vonulni a világ nyugtalan zajától, ahol körbevesznek a szeretteink, ahol megpihenhetünk és töltődhetünk. Ez az otthonkultusz pedig kiválóan össze tudott kapcsolódni azzal, hogy ugyanekkor egyre inkább a család ünnepeként is kezdték emlegetni a karácsonyt.
Amikor tehát Petőfi Zoltán vágyakozva írt a családi karácsonyi kártyázásról, abban nemcsak egy kamaszfiú honvágya szólalhatott meg, hanem tetten érhetjük benne a karácsony átalakulásának egy fontos pillanatát is.

„A karácsonyi ünnepek után, írj édes Attila, ha rá érsz, egy levelet, s ird meg mit kaptatok, hogyan és hol töltöttétek az ünnepeket”

– kérte 1864. december 24-én Zoltán. És Attila megírta.

(Kiemelt kép: Szendrey Júlia Forrás: Wikipédia)