Honnan jött a Csillagszórás ötlete? Te kerested meg Dés Lászlót a szöveggel, vagy ő fordult hozzád?
Ezúttal én kerestem meg őt, mint ahogy annak idején a Pál utcai fiúk ötletével is én kerestem meg, korábban meg a Dzsungel könyvével ő talált én rám. Azért fordultam hozzá, mert még ősszel kiraktam egy posztot a Facebook-oldalamra “Maradj normális!” címmel, ami elképesztően nagyot ment, 1,8 millió emberhez jutott el, 25 ezer lájk van rajta.
Azt éreztem, hogy rengeteg ember van, aki nehezen találja a helyét a világban, amúgy is káoszosnak tartja az egész korszakot, és akkor ez a rohadt koronavírus még tekert rajta egy nagyot.
A posztra érkezett reakciókból úgy tűnt, hogy dalszerzőként valami hasonló témát kéne megpendíteni. Átküldtem Dés Lacinak a posztot azzal, hogy valami olyasmi dalt szeretnék, amiben ez az érzés valahogy megjelenik. Lehetne olyan hangulata, mint amilyen Jazz+Az Megint hétfő című dalának volt annak idején, és én lassú rapet nyomhatnék benne. Végül egy olyan dalt írt, amiben egyáltalán nincs rap, és amiben rám csak a kórusban lett szükség, de mivel nagyon szép lett, készséggel a háttérbe vontam magam mint előadó, és inkább a dalszerzői énemet mozgósítottam. A konkrét nekilódulás pedig akkor történt, amikor én is átestem a Covidon, és otthon kellett bezárva töltenem 17 napot. Már a harmadik-negyedik napon úgy éreztem, hogy lassan megmekkenek ettől a bezártságtól. Miközben pedig olvastam a napi rossz híreket, éreztem, hogy na most kellene megírni ezt a dalt.
És miért éppen a Vígszínház művészei adják elő?
Két csapat van a dalban, a fiúk és a lányok. A lányok esetében én tettem két javaslatot, és Laci további négyet-ötöt. Olyan lányokat hívtunk, akikről azt gondoltunk, hogy nagyon jól énekelnek, de nem celebek. Ugyanígy a fiúknál is, rájöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha azokat a srácokat hívjuk el a Vígből, akiket ismerünk, akikkel van már közös életünk, történetünk, és akik a Mi vagyunk a Grund című dalt annak idején sikerre vitték. Így lett egyfajta érzelmi közösség, csapatszellem közöttünk. Az is fontos volt, hogy mindenki tudta, hogy kórusba jön énekelni, és ezt vállalták a szólisták is, miközben ez egyáltalán nem természetes.
A dal érinti az idei karácsony témáját. Mindenki más stratégiával készül: vannak, akik nem látogatják meg a rokonaikat, vannak, akik a szabadban ünnepelnek, mások tesztelik magukat a találkozás előtt. Nálatok hogy lesz?
Nálunk ez mind játszik. A legszűkebb keresztmetszet az édesanyám, aki 87 éves. Szerencsére nem kapta el a vírust, és nemcsak az én családom, hanem a nővérem gyerekei is nyilván meg akarják látogatni. Napok óta ezen törjük a fejünket, hogy ez hogy is legyen. Elsőre azt mondtam anyukámnak, hogy inkább sehogy, mert nem éri meg a rizikó, hogy pár óra együttlét miatt kockáztassunk, hogy súlyosan megbetegedjen.
Fontos a szeretet ünnepe, de még fontosabb a szeretet a hétköznapokban. Amíg nem jön meg a vakcina, én ebben elég elzárkózó vagyok, ami az édesanyámat illeti.
Most maszkban meg merem látogatni őt, mert nemrég estem túl a fertőzésen, és egy ideig védett vagyok, de a gyerekeim iskolájában van érintett osztály. Az egyik lányom otthon van, online tanul, a másik még járhat suliba.
Említetted, hogy elkaptad a Covidot. Ezzel együtt mennyire viselt meg téged ez az év?
Kétféle dimenzióban lehet erről beszélni, anyagi és lelki oldalról. Ami az anyagit illeti, üzletileg gyengén alakult ez az év, rengeteg koncertem, motivációs előadásom elmaradt. De közben nincs okom panaszra, mert tudom, hogy nálam ezerszer rosszabb helyzetben lévő emberek, családok konkrét megélhetési gondokkal küzdenek. Ami a lelki részét illeti, azon szerencsések közé tartozom, akik megengedhették maguknak, hogy ne a hétköznapi, egzisztenciális küzdelem felől nézzék ezt a helyzetet, hanem a saját életük spirituális és intellektuális szempontjaiból. A tavaszi hullámot jól éltem meg, belevetettem magam a dalírásba, új projektek tervezésébe. Ez nyáron is kitartott. Sokat voltunk otthon, kertes házban lakunk, kellemes volt. De tudtam, hogy ha jön az ősz meg a tél, és ránk záródnak az ajtók, rosszabb lesz. Így is lett.
Egy idő után elegem lett, mert minden, amit csinálok, az emberekkel, a közösséggel való együttlétben fejeződik ki, ami elkezdett hiányozni.
Aztán még jobban kicsúcsosodott ez az érzés, amikor megbetegedtem, és a családtagjaimmal sem találkozhattam. De olyan vagyok, hogy a rosszat vagy kialszom vagy kiírom magamból. Ez a pozitív gondolkodásom védelmi mechanizmusa.
A CSILLAGSZÓRÓK, AKIK A DALT ELŐADJÁK – A KÉPEN A ATOM-TOM RECORDS STÚDIÓJÁBAN: Brasch Bence, Csiby Gergely, Dés László, Ember Márk, Geszti Péter, Horváth Cintia, Kanizsa Georgina, Kovács Olivér, Medveczky Balázs, Nagy Bettina, Nági, Péterffy Lili, Szántó Balázs, Zabos Regina
A szórakoztatóipart, amiben te is dolgozol, telibe kapta a koronavírus. Nincsenek koncertek, színház, mozi. Neked milyen projektjeid maradtak el?
A film műfajában szerencsénk volt, mert pont a két hullám között, nyáron le tudtuk forgatni a Szia, Életem! című filmet – aminek társproducere vagyok – ennek most zajlik a vágása. A színházakban persze sajnos nem játsszák a darabjainkat, amiket Dés Lacival írtunk, és elkészült egy új musical, Az Ezeregyéjszaka meséiből, aminek a bemutathatósága egyelőre a jövő ködébe vész. Nem tudom, hogy hol és mikor tudjuk majd színpadra állítani, pedig több éve dolgozom rajta, és nagyon jónak tartom. De a leginkább az érint érzékenyen, hogy nagyon szeretek élőben koncertezni, lelkileg, fizikailag is karban tart, és ez most nincs.
A dalnak, bár nem nevezhető vidámnak, mégis van egy reményt keltő üzenete. Te mivel biztatod magad a jelen helyzetben?
Kétféle válaszom van. Az egyik, hogy ha tavasszal megérkezik a vakcina Magyarországra, és be lehet oltani az emberek többségét, akkor újra eljön az együttlétek örömteli ideje. Újra lesznek koncertek, színházi előadások, találkozások, baráti ebédek. Ebben biztos vagyok. A másik válaszom, hogy pont az édesanyám meglehetősen viharvert sorsa lehet példa a reménykedésre.
Ő átélte a második világháborút, a Rákosi-korszakot, 56-ot, amikor a határig elment a nővéremmel, de visszafordult, és maradt. Sok nehéz évet kellett átvészelnie, szegénységben, nehézségek között és mégis volt benne annyi erő, tehetség, hogy mindig talpra tudott állni. Ha neki sikerült, akkor nekem is sikerülnie kell, az én generációmnak, és az utánunk következő generációknak is.
Valahogy talpra fog tudni állni sok mindenki, még akkor is, ha most nagyon együttérzek azokkal, akik a járvány miatt elvesztették a munkájukat, és ebben a pillanatban nem látják a holnapot sem, nemhogy azt, hogy mi lesz egy fél év múlva.
Sok szó esik arról, hogy mennyiben fog megváltozni az életünk, az értékrendünk a járvány után. Neked vannak fogadalmaid, lesz, amit másképp csinálasz majd?
Fogadalmakat nem szoktam tenni, mert hamar megbuknék magam előtt. De mindig azt keresem, hogy mitől lesz értelmes és tartalmas az idő, amit eltölthetek még itt. Ez a járvány abszolút eltolt az alkotói élet irányába, amit nemhogy nem bánok, hanem régóta vágyam rá.
És bizony elgondolkodtat arról, hogy lehet, hogy nem az eddigi formában kéne visszatérni a reklámbűnözésbe, a kommunikációs iparba.
A járvány azt is megmutatta, hogy milyen csodálatos időt tudok a gyerekeimmel, a feleségemmel tölteni, ami többet ér annál, mint hogy állandóan dolgozzak. Technológiai értelemben meg kiderült, hogy nem kell annyit rohangálni, ha videóhívásokon keresztül is sok mindent el lehet intézni. Valószínű, hogy környezetbarátabb életet lehet élni, ha az ember nem pöfögi tele a várost különböző megbeszélésekre rohanva. És bár technikai értelemben jól lehet így dolgozni, de a legnagyobb tanulság, hogy ahhoz, hogy inspiráljuk egymást, mégis kellenek a személyes találkozások. A munka és a hétköznapi favágás viszont elvégezhető gyorsabban, hatékonyabban, környezetkímélőbben, mint eddig.
