„A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen” – írja Piranesi a naplójába egy napon, miután sikeresen megmenekült három dagálytól is, amik egyszerre háromfelől törtek be a csarnokokba. Piranesi egyedül él a tenger mosta csarnokok labirintusában, ám ez az útvesztő az ő számára nem nyomasztó, hanem a szépség végtelen forrása: a csarnokokban megszámlálhatatlan szobor őrzi az emberi élet és gondolat megannyi pillanatát és szikráját. Piranesi kutatásai szerint mindössze 15 ember létezett valaha a világon: 13-an halottak már, ő maga és a Másik még él. A nevét a Másik adta neki, hiszen a sajátját már nagyon régen elfelejtette. Piranesi minden héten kétszer találkozik Másikkal, hogy segítsen neki megfejteni a nagy Tudást, cserébe a Másik multivitamint vagy cipőt hoz Piranesinek. Hogy honnan veszi ezeket, az Piranesit nem foglalkoztatja, helyette őszinte derűvel végzi a feladatait. A naiv idill aztán persze megtörik, mikor feltűnik egy ismeretlen ember, aki képes az őrületbe kergetni másokat.
A brit Susanna Clarke új regényére 16 évet kellett várni, és amilyen különös könyv a Piranesi, ez a várakozás annyira megérte. Clake 2004-ben A Hollókirállyal robbant be a köztudatba, amiből azóta elfogyott négymillió példány, a BBC pedig sorozatot is forgatott belőle.
A Hollókirály egyszerre volt stílusbravúr és világépítő mestermunka. Egyfelől Charles Dickens és Jane Austen írói stílusával játszott féktelen szabadsággal: egyszerre imitálta őket, karikírozta a 19. elejei (angol) irodalmi dagályosságot, és tisztelettel fejet is hajtott a kor történetmondó grandiózussága előtt.
Ezek mellett formabontó szabadsággal nyúlt a fantasztikus irodalom hagyományaihoz is. A két varázsló már-már filozófiai vitája, a mágia „valódi” természetét kutató lázas elköteleződésük magától értetődő természetességgel csusszant bele a napóleoni háborúk korába és a hátország vidéki kis szalonjainak mindennapjaiba is. És mindemellett Clark megadta varázslóinak a közös ellenséget, egy vonzó és hátborzongató tündért, akinek semmi köze a gyerekmesék bájos alakjaihoz, mert a gyökerei a néphit veszélyes tündéreihez nyúlnak vissza. A Hollókirály egyszerre volt egy sok hangon szóló, monumentális történetfolyam, és gazdag intellektuális és kultúrtörténeti játék, amihez az író rengeteg lábjegyzetet is mellékelt. Magyarán, Clarke irodalmilag és a műfaj eddigi eredményeihez képest is olyan magasra tette a lécet, amit aztán félő volt, hogy ő maga sem tud többet megugrani.
Misztikus nyomozás az elme mélyén
És amikor most megjelent a Piranesi, kiderült, hogy nincs mitől tartani. A Hollókirály dús habzásával szemben ez a könyv maga a letisztult, klasszicista tökéletesség. A vaskos debütregényhez képest a Piranesi barátságosan karcsú, talán csak a harmada-negyede terjedelmében – és ugyanígy a stílusa is szigorúan a minimumra szorítkozik. Ám ettől semmivel sem leszünk kevesebbek, mert Clarke a tengerillatú csarnokok közt bolyongva kibont a kötetben egy elképesztő emberi drámát és egy izgalmas misztikus krimit is. Hogyan került a labirintusba Piranesi? Egyáltalán, mi ez a csarnokrendszer? Ki a főhős és kicsoda a Másik? És kik a többiek? Miért nem teszi fel Piranesi a nyilvánvaló kérdéseket?
Milyen kegyetlen ármány és önzés rejtőzködik az árnyak között, míg Piranesi az ártatlanok (ön)tudatlanságából ébredezik?
Clarke kifogástalan ritmus- és arányérzékkel adagolja az információkat és a feszültséget, hogy a legjobb krimikhez méltón együtt nyomozhassunk a főhőssel. Részben saját maga után.
Mondhatnánk, hogy a Piranesi a módosult tudatállapot vagy a jótékony őrület regénye, de ez nem ragadná meg maradéktalanul azt a különös hangulatot, ami páraként ivódik a lapokba, a sorok közé, a képzeletünkbe. A tenger hullámzásával együtt lélegző csarnokrendszer, a Ház, ahogy Piranesi hívja, a maga végtelenségével és benne a főhős kiegyensúlyozott magányával egyszerre zárt és nyitott. Melankolikus, mert nincs kivel megosztani benne a szépségeket – a csarnokokban tanyázó sirályok és varjak ebben nem társak –, és mégis nagyon békés.
Piranesi pedig a maga módján igazán lenyűgöző személyiség: a kedvessége, jóakarata és jóhiszeműsége nem bosszantó, inkább valamiféle idealizált ősállapot tükre. Azé az aranykoré, amikor az ember még élő, kölcsönös kapcsolatot ápolt a világgal, amiben élt.
Ezt a kölcsönösséget Piranesi naplóiból is megismerhetjük, ahogy az eseményeket is ezeket olvasva kell összerakosgatnunk. Egy nagyon egyszerűen gondolkodó ember szemszögéből, ahol az egyszerűség egyfajta bölcs tapasztalatlanságot jelent – mint a gyerekeknél. És a gyerekekhez hasonlóan saját, romlatlan és érintetlen világképet, amiben a Fontos Szavakat nagybetűvel írjuk, és amiben az évek az emlékezetes eseményekről kapják a nevüket, mint például az év, „amikor az Albatrosz a Délnyugati Csarnokba jött”.
Ám az egyszerűség álca is, vagy hát újabb írói köntös, amit Clarke magára öltött. Az irodalmi stílusjáték – itt a letisztultságé –, úgy tűnik, Clarke egyik írói védjegyévé válik. Ahogy az is, ahogyan tiszteleg az elődök előtt. Hiszen a főhős Giovanni Battista Piranesiről, a 18. századi építészről és grafikusról kapta a nevét, akinek Carceri (Börtönök) című tizenhat építészeti fantáziaképből álló sorozata a mai napig hat a művészekre. Az argentin író, költő és filozófus Jorge Luis Borges egy novellájában Aszterión házába invitált, ezt házat és a minotaurusz filozofikus magányát pedig felfedezhetjük a Piranesi lapjain is. És hogy mennyit merített Clarke a Narniát megteremtő C. S. Lewistól, azt nem csak a könyv elején álló idézet jelzi egyértelműen. De annak felfedezése már maradjon az olvasó irodalmi kalandja.
(Kiemelt kép: Susanna Clarke Illusztráció: nőklapja.hu)
