Vekerdy Tamás: Ki mesél?, Nők Lapja, 1991/24.

Ki mesél?
A televízió?
A video?
A diavetítő?
A rádió?
A magnó?
Vagy netalántán mégiscsak a mama vagy a papa mesél –az anya vagy az apa mesél– a szülők mesélnek este az ágy szélére ülve.
És talán: nem is könyvből mesélnek – hanem fejből!
És –lehetséges volna?– néha-néha olyan mesét is mesélnek, amit nem ol­vastak, nem hallottak, hanem ők talál­tak ki (s amiben esetleg felbukkannak közös életük –a szülők és a gyerekek közös élete, a családi élet– eseményei, fordulatai, hangulatai, mondattöredé­kei is).
Mert mesél­ni persze kell, egész pici kortól kezdve – nem is tudnám meg­mondani, ponto­san meddig. És: mindennap kell – kellene mesélni.
Miért? Külsődleges érv –de sokakra bizonyára ez hat–, hogy azok a gyerekek, akik kiskoruktól kezdve mindennap hallanak mesét, mi­re iskolába kerülnek, egy-másfél évvel is megelőzhetik mesét nem hallgató, vagy csak rendszertelenül halló kortár­saikat a nyelv, az anyanyelv megértésé­ben és használatában. (Márpedig tudjuk, hogy a gondolkodás erejét, tiszta­ságát, tagoltságát az elsajátított nyelv adja meg (legalábbis azét a gondolkodá­sét, amelyet ma mindennapjainkban használunk).
De gyökerükkel még ennél is mé­lyebbre nyúló dolgokról van szó.
A mesét hallgató gyerek, miközben szemét ránk függeszti, elmerengő tekin­tetét látszólag a mi szemünkre vagy a mesemondó szájunkra irányítja, valójá­ban –és ez a szemén látszik is! figyeljük csak meg!– befelé néz.
Odabent –az ő belső mozijában– ké­pet készít ahhoz, amit hall.
„Felhúzta a hétmérföldes sárga csiz­mát, átlépte az Ezüsthegyet, átlépte az Aranyhegyet, átlépte az Óperenciát…” és szinte látjuk, hogy szavaink nyomán, a gyerek kettős tekintete (ránk is fi­gyel, és befelé is néz) mélyén hogyan ké­szül szavainkhoz a kép.
Méghozzá: minél ritmikusabban és –a prozódiát, a prózadallamot követve– minél dallamosabban mondjuk a me­sét, ez a belső kép annál tisztább, annál tagoltabb lesz. (Az egyik forma segít a másik forma –a képi forma– megte­remtésében!)
Ritmus, dallam – ismétlés. Ezeket a formai jegyeket mind őrzik és hordoz­zák a nagy mesék. Már ahogy kezdőd­nek is: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy…”
A belső kép készítését a pszichológia elaborációnak nevezi. Ez a latin szó azt jelenti, hogy: feldolgozás.
Aki belső képet készít –akár álom­ban, akár nappal fantáziáivá, vagy ép­pen játszva, vagy mesét hallgatva– az ebben a munkában, ebben a folyamat­ban feldolgozza a külvilágból és saját belső világából származó tapasztalata­it, élményeit, azokat is, amelyeket nem is tud szavakba fogalmazni.
Vágyak, szorongások, dühök is újra meg újra feldolgozódnak így, megszaba­dítva az embert, megszabadítva a gye­reket nehezen elviselhető, sok erőt emésztő és ezért fárasztó belső feszült­ségektől.
A gyerekek zseniális belsőkép-készítők. A mai, eur-amerikai civilizáció fel­nőttjei néha elfelejtik, hogy hogyan is kell ilyen belső képeket készíteni – s ilyenkor megbetegszenek, neurotizálódnak. (Ha „szerencséjük” van, beke­rülnek a klinikára, ahol –ellazított ál­lapotban– ismét megtanítják őket a belső képek látására és készítésére, fel­idézésére.)
A gyereknek nagyon nagy a képéhsé­ge. Mert sokféle feldolgozhatatlan ta­pasztalatot kell –kellene– újra meg új­ra képpé formálnia, hogy feloldhassa jelentős feszültségeit, szorongásait, in­dulatait, vágyait.
Amikor a gyerek –külső képet lát– nem tud elszakadni tőle, azt hiszi: – Ahá! ez az! itt a kép, ami mindig olyan megkönnyebbülést hoz, felüdít, meg­oldja minden gondom, bajom.
Csakhogy: ez a bűvös tulajdonsága csak a saját pszichikus erőkből létreho­zott belső képnek van meg, melynek elemeit magam raktam össze saját ér­zelmi és érzéki élményeimből.