Vekerdy Tamás: Szerelem? Utánzás!, Nők Lapja, 1991/26.

Vannak-e a kisgyereknek olyan vágyai –érzelmei, indulatai–, melyek az ösztönéletnek ugyanazokból a mély forrásaiból fakadnak, mint a serdülőkor vagy a felnőtt idő erotikus, szexuális vágyai – érzelmei, indulatai?

Századunk mélylélektanának egyértelmű válasza szerint: igenis vannak.
Csakhogy: ezeknek a megnyilvánulási formája egészen más, mint később, mint kamasz- és ifjú-, vagy éppen felnőttkorban. 
A kisgyerek s a kölyökgyerek (ma sokan így mondanák: az óvodás és a kisiskolás – mert civilizációnk falanszterében már gyerekeink életkorát is az intézményekhez kötjük) erotikus fűtöttsége –vagy éppen: erotikus gátoltsága– nem abban és nem úgy nyilvánul meg, amiben és ahogy a nagyobbaké.
Nem a vele nagyjából egykorú kisgyerekkel andalog kéz a kézben, nem a vele egykorú kisgyerek­kel vált szerelmes csókokat –vagy akárcsak puszikat–, nem a vele egykorúval éli át a szerelem min­den kínját és örömét. (Mert a szere­lemnek –természetesen– kínja is van!)
A négy és fél, ötéves kislány ta­lán azt mondja el, hogy ő, ha majd nagy lesz, az apjához megy felesé­gül; a kisfiú talán arról beszél, hogy a mamájával szeretne együtt aludni; talán azt is kifejezésre jut­tatják, hogy a kislány az anyjára, a kisfiú az apjára féltékeny; talán egy szót sem beszélnek erről –ta­lán azért nem, mert az ő családjukban nem szokás kimondani az efféle átsuhanó fantáziákat, éjjeli vagy nappali álomképeket és gondolatokat–, talán csak egészen másfajta nyugtalanság –sírósság vagy morcosság, vagy éppen toppantó düh és dac– jelzi, hogy az effélék­ről nem beszélő gyerek is átél va­lamit.
Kicsit előbb –vagy kicsit ké­sőbb– a gyerekek esetleg abban le­lik örömüket, hogy „csúnya” szavakat mondanak –a pisitől és a kakitól kezdve a vaskosabb és részletezőbb kife­jezésekig– és nagyokat nevetnek hozzá (persze ennek csak akkor lehetünk tanúi mint felnőttek, ha egészen durva formában ezt meg nem tiltottuk nekik). – Tévedés ne essék: más a gyerekek káromkodása és trágár beszéde – itt nem erről van szó.
Lehetnek aztán kisgyerekek, akik azzal lepik meg –vagy hök­kentik meg– környezetüket, hogy egyszer csak meztelenkedni kezde­nek –netán „mutogatják magu­kat”–, vagy éppen „egymást néze­getik” – esetleg kertben vagy szo­bában elbújva, otthon vagy az óvo­dában.
Mindezek természetes kisgye­rekkori megnyilvánulások – és te­gyük hozzá, hogy a kisgyerekkori erotika természetes megnyilvánu­lásai.
De arról is tudnunk kell, hogy a kisgyerek kiszolgáltatott utánzó.
Úgyszólván: nem tud nem utá­nozni!
Utánzással tanulja a járást, a mozgásokat – és utánzással tanulja meg anyanyelvét. Utánzással ta­nulja a maga körül látott egész vi­lágot, mesterien utánoz autót és re­pülőgépet, zsiráfot és kutyát, és persze embert: a környezetében élő embereket.
(Az utánzás s az erotikus készte­tések sajátos összefonódását fi­gyelhetjük meg néha a papás-mamás vagy az orvosos játékokban.)
De a kéz a kézben andalgás, vagy a felnőttes csókok és puszik –vagy akárcsak tekintetváltások– már nem csak az egyszerű utánzás meg­nyilvánulásai. Ezek –ha nem ép­pen beállított helyzetek– arról árulkodnak, hogy a gyerekek a környezetükben túl sok, számukra fel nem dolgozható –és éppen ezért megterhelő– felnőtti közvetlen erotikát (vagy éppen: szexualitást) élnek át. S árulkodnak arról is, hogy felnőtt környezetük „díjazza” ezeket a magatartásformákat, s ez­zel a gyerekeket életkoruktól ide­gen, koravén gesztusokba és érzel­mi állapotokba kényszeríti.