Kétszáz éve született Florence Nightingale, aki gyökeres változást hozott a betegápolásban. 2020 az ő tiszteletére az ápolók és a szülésznők nemzetközi éve; a koronavírus hatalmas kihívást hozott a jubileumra. Kik voltak az ápolás úttörői, és kik küzdenek a betegágyak mellett ma? Nádasi Eszter járt utána a történetüknek.
A 19. századi angol arisztokrata világban megütközést keltett, ha valaki nem adakozással támogatta az elesetteket, hanem munkavállalással. Különösen, ha az a valaki egy jó nevelésben részesült fiatal nő: márpedig Florence Nightingale ilyen volt.
A lámpás hölgy
Firenze angol neve Florence: a Nightingale házaspár második lánya azért kapta ezt a nevet, mert ott született, 1820-ban. A család sokat járta a világot, a lányok több nyelven is beszéltek, és bevezetést kaptak a tudományokba. Florence nem érte be a társasági eseményekkel, nem lelkesedett a báli ruhákért, és hiába várták, hogy igent mondjon valamelyik udvarlójának. Hitt benne, hogy tizenhét évesen Isten megszólította, életét attól kezdve mások szolgálatába akarta állítani.
Utazásai közben, ha tehette, kórházakat látogatott. Borzalmas állapotokat tapasztalt: az épületek és a betegek koszosak voltak, a kórtermekben előfordult, hogy a bent fekvők együtt tivornyáztak a nővérekkel, akik alig értették az orvosok utasításait, és nem sokat adtak azok betartására. Az ápolás megvetett munka volt, leginkább rossz hírű nők végezték, és azok, akiknek nem jutott más. Épp ezért rökönyödött meg a család, amikor Florence 1845-ben bejelentette, hogy ápolónő lesz – nem volt szokás ugyanis, hogy egy úrilány munkát vállaljon, pláne nem ilyet.
Tiltakozásuk miatt öt évet kellett várnia arra, hogy meglátogathassa a kaiserswerthi intézetet, ahol erkölcsileg tiszta, protestáns nők tanulhatták az ápolást. Növendékként egy év múlva tért vissza oda. 1853-ban egy kis londoni női kórházban kapta meg első, fizetés nélküli állását, anyagilag édesapja támogatta, aki beletörődött választásába. A vezetőség egy része fiatalnak tartotta a felügyelői beosztáshoz, kényelmetlen volt számukra a reformszemlélet, amely remek szervezőkészséggel párosult. Florence ugyanis hangot adott a véleményének: szerinte az ápolónők feladata nem az, hogy hordárként róják a folyosókat étellel és meleg vízzel, hanem hogy ápoljanak. Minden részletre odafigyelt, arra is, hogy a túlkeményített ápolónői egyenruhák suhogása zavarhatja a betegeket. Szívvel-lélekkel dolgozott, de vágyott arra, hogy egy nagy közkórházban is kipróbálhassa magát – erre aztán a kolerajárvány idején adódott lehetősége.
A krími háború sebesültjeiről érkező jelentések mélyen megrázták: a hadikórházakban többször annyian haltak meg, mint az ütközetekben. Harmincnyolc nőt toborzott, akikkel útra kelt Törökországba, Üsküdarba – bár kevés volt köztük az ápolónő, Florence remélte, hogy a háború becsületet szerez hivatásának. 1854 novemberében érkeztek, hideg fogadtatásban részesültek: a vezérkar egy része felháborítónak tartotta, hogy nők akarják megmenteni a brit katonákat. Napokig nem állhattak munkába, de a sebesültek özöne végül áttörte az elvi gátakat. A kaszárnyakórházban embertelen körülmények uralkodtak, a sebesülteket jóformán meghalni hozták ide. Az ételnek, orvosi eszközöknek és gyógyszereknek is szűkén voltak, a műtéteket érzéstelenítés nélkül végezték, még az amputációkat is. A mocskos, nyirkos, fűtetlen kórtermekben a haláltusát vívó betegek nyögése a patkányok neszezésével keveredett. Az ablakokat nem nyitották ki, a falak között gyomorforgató bűz és fertőzések terjedtek. A csatorna állati tetemekkel volt tele, a szellőzőrendszerből mérges gázok szivárogtak, a nyílások melletti ágyakon sorra haltak a betegek.
Az ápolónők fáradhatatlanul takarítottak, szétosztották az Angliából hozott ágyneműt és tiszta ruhát. Florence éjszakánként is körbejárt, lámpással a kezében. Amilyen gyengéd volt a betegekkel, olyan keményen fogta társnőit. Mintakórházat teremtett, nagy áldozatok árán: majdnem belehalt a krími lázba. Hazája hősi fogadtatást szánt neki, de ő inkább csendben visszavonult a családjához – ekkor már az anyja és a nővére is büszke volt rá.
Hazatérve harca nem ért véget: a katonai és civil kórházak reformjáért dolgozott, befolyásos támogatói éppúgy akadtak, mint veszedelmes ellenségei. Matematikatudásának nagy hasznát vette, módszerei hatékonyságát statisztikákkal igazolta, emiatt a bizonyítékon alapuló orvoslás egyik előfutára is. Szakmai, erkölcsi szigorításának köszönhetően az ápolói hivatást elkezdték megbecsülni. Első iskoláját a londoni Szent Tamás Kórházban nyitotta meg, gondosan megválogatott jelentkezőkkel.
Amerikai reformerek
Az angol ápolástan és nővérképzők tengerentúli terjedésében fontos szerephez jutott Linda Richards. 1841-ben született, és tizenhárom éves korára árva lett: előbb édesapját vitte el a tbc, majd édesanyja is elkapta a kórt. Linda lelkiismeretesen gondozta, az ő betegágya mellett kezdett érdeklődni az ápolás iránt. A helyi orvos mellé szegődve megtanult kötéseket készíteni, sebet ellátni, aztán mégis a tanári pályát választotta. Vőlegénye azonban súlyos sérülést szenvedett a polgárháborúban, haláláig Linda segítette: a nőt ez a veszteség vezette Bostonba, hogy ápolást tanuljon. A városi kórházban kevés ismerethez jutott, dolgoznia annál többet kellett – inkább volt cseléd, mint ápoló. 1872-ben hirdetésben olvasta, hogy a kevés amerikai orvosnő egyike, Susan Dimock felvételt hirdet az ország első nővérképzőjébe, mely New Englandben működött. Felvételt nyert, ezzel embert próbáló év kezdődött: a tanuló nővérek egész kórtermekért feleltek, a hét minden napján, minden órában. Szobáik a kórházban voltak, a betegek hívására éjszaka is menniük kellett. Linda elsőként végezte el a képzést, ezzel ő lett Amerika első diplomás nővére.
Friss tudásával az USA legrégebbi közkórházát (Bellevue, New York) szolgálta: olyan kórlaprendszert alakított ki, amelyet világszerte átvettek. Bostonban nővériskolát vezetett, és sikerei ellenére fejlődni akart, ezért Európába utazott, hogy tanulmányozza a neves kórházakat és Nightingale módszereit – az angol ápolónő elismeréssel nyilatkozott róla. Richards nagy hasznát vette tanári múltjának: a nővérképzés nemzetközi úttörője lett, még Japánban is segített iskolát alapítani.
Az amerikai ápolónőképzők kapui azonban nem mindenki előtt álltak nyitva. Fekete nők csak 1879-től iratkozhattak be: ebben az évben végezte el Mary Eliza Mahoney a bostoni női és gyermekkórház szigorú képzését, ami csak keveseknek sikerült. Az ország első regisztrált fekete nővéreként nem kis út állt mögötte: már tizenévesen is az ápolás felé húzta a szíve, ezért tizenöt éven keresztül volt a bostoni kórház szakácsnője, mosónője, kisegítő nővére, mire végre esélyt adtak neki az iskolában. Diplomásként magánpraxisokban vállalt munkát, dolgozott a nővérek felszereltségének javításán és elkötelezetten harcolt a fekete nővérek diszkriminációja ellen. 1908-ban részt vett Mary Breckinridge egy színes bőrű nővéreket tömörítő szervezet létrehozásában. Munkásságának a róla elnevezett díj állít emléket, amelyet a kiemelkedő eredményeket elérő fekete ápolónők kaphatnak meg.
Érzékeny kezek
A 19. század végén virágzott a sebészet: bonyolult operációkat végeztek, amelyekhez szükség volt az ápolónők közreműködésére. Ekkoriban már tudták, hogy a gondos fertőtlenítés kulcs a beteg túléléséhez. A Johns Hopkins Kórházban Caroline Hampton (1861–1922) irányította a műtőben dolgozó ápolónők munkáját, miközben ő egyre kevésbé tudott részt venni a beavatkozásokban: az erős fertőtlenítőszerek miatt súlyos bőrgyulladástól szenvedett. Későbbi férje, William Halsted vezető sebész nem akart lemondani a tehetséges ápolónőről, ezért 1889-ben speciális kesztyűt készített neki. Az évek során a kesztyűk beépültek a protokollba, a műtétek így sokkal higiénikusabbá váltak.
A 20. század hősnői
A nagyvárosi közkórházak nem tudtak mindenkinek segíteni: Mary Breckinridge felismerte, hogy a vidéki Amerikában is nagy szükség van a szakképzett egészségügyi dolgozókra. Leginkább azoknak a sorsa foglalkoztatta, akik nehezen megközelíthető területeken éltek, orvosi ellátás nélkül. Ő maga befolyásos családból származott, két kisgyermeke elvesztése után döntötte el, hogy ápolónő lesz. 1910-ben szerzett diplomát, majd a közegészségügyben dolgozott és az első világháborúban szolgált. Ebben a korban még sok nő halt bele a szülésbe, Mary ezt a túl sok terhességnek és szülésnek tudta be, valamint a terhesgondozás és a szülésznők hiányának. Utóbbit azzal enyhítette, hogy Londonba utazott kitanulni a szakmát. 1925-től Kentucky szegényeit segítette, ha kellett, lóháton járta a hegyeket, hogy eljusson a rászorulókhoz. Munkájának köszönhetően a nők és csecsemők halálozási aránya visszaesett Kentuckyban, áldásos tevékenységét egy szervezet létrehozásával terjesztette ki.
Virginia Henderson, az „ápolás first ladyje” teljesen más területen ért el áttörést. Az ápolást a hadsereg és a rangos Columbia Egyetem kötelékében végezte. Nővérként és oktatóként is aktív volt, sikerült elérnie, hogy Virginia államban a pszichiátriai betegek ellátása bekerüljön az ápolóképzők tananyagába. Akadémiai karrierje 1939-ben indult, amikor egy nővéreknek szóló tankönyv áttekintésében segédkezett. Messzire jutott: saját ápolástani elméletet dolgozott ki, amelyben lefektette, hogy az ápolónak segítenie kell az egészség megtartását és helyreállítását. Ha a gyógyulás reménytelen, a békés halál biztosításán kell dolgozni. Írásai, tanításai még ma is érvényesek: emiatt gyakran a 20. század leghíresebb ápolónőjének nevezik.
Hétköznapi hősök, akik ma küzdenek értünk
A szaporodó krónikus betegségek és világjárványok idején döbbenünk rá, mennyire rá vagyunk utalva az ápolónőkre és az orvosokra. Mert hiába a modern gépek, lélegeztetők, ha nincs, aki működtesse ezeket, hiányzik, aki kötözzön, lázmérőzzön, mosdasson és pár biztató szóval gyógyulásra ösztönözzön minket. Megkérdeztünk két élvonalban dolgozó magyar ápolónőt, miért is maradnak ezen a pályán.
A sürgősségi specialistája
Baji Anikónak két szín jut az eszébe, ha visszagondol a ’80-as évekre, amikor ápolónőnek tanult: a kórházak jellegzetes zöldje és az egészségügyi dolgozók fehér ruhája. „Nagy volt a szigor: az ápolónőknek kötelező volt a magas szárú, fűzős kismamacipő és a keményre vasalt fityula. Az egyenruhának hófehérnek kellett lennie, a harisnya se túl sötét, se túl világos nem lehetett. A hajunkat hátrafogva hordtuk, tilos volt a smink, és minden nap volt körömvizit. A kórházak hatalmas kórtermeiben ütött-kopott vaságyak sorakoztak. Kezdő koromban még nagy szó volt az ultrahang, a CT is csak a ’90-es évek elején jött be. Közvetlenebb volt a kapcsolat az orvosok, a betegek és az egészségügyi szakdolgozók között, több idő jutott arra, hogy beszélgessünk a bent fekvőkkel, ma már nagyobb a betegforgás és a terhelés.
Kiemeli, hogy az egészségügy színesebb lett: új területek jöttek létre, ilyen például a sürgősségi betegellátás is, amelyben 2006 óta dolgozik, jelenleg triázsként az Uzsoki Utcai Kórházban: ő rangsorolja a betegeket állapotuk súlyossága szerint. Másrészt megjelentek a színes munkaruhák, a mintás maszkok és fejfedők, a kényelmes munkacipők. A körömvizit már a múlté, és a diszkrét smink ellen sincs kifogás – a bizalomgerjesztő külső növeli a beteg biztonságérzetét. A koronavírus szerinte mindenki életét megváltoztatta. „Március 11-én este a sürgősségi előtt álltam, amikor megláttam, hogy a WHO világjárvánnyá nyilvánította a vírust. Ijesztő volt, egyik percről a másikra sodródtunk új viszonyok közé. Kicsit úgy érzem, mintha háború lenne, csak a gyárak most nem hadiiparrá alakulnak át, hanem lélegeztetőgépet és védőfelszerelést gyártanak nekünk, katonáknak, akik egy láthatatlan ellenséggel harcolunk. Remélem, hogy a szeretteimmel együtt egészségesek maradunk. A nyáron jó lenne egy hónap, amikor a családdal elmehetünk a nyaralóba, kifeküdhetek a partra, megérinthetem a szüleimet, játszhatok a legkisebb családtagokkal.”
Baji Anikó
Példaképek mindenhol
András ANikó tizennégy évesen, egy mandulaműtét után döntötte el, hogy az egészségügyben szeretne dolgozni, annyira jó benyomást tettek rá a kórház dolgozói. Az egészségügyi szakközépiskola után elvégzett egy szakképzést, most pedig diplomás ápolónak tanul. Közben a Bajcsy-Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet fül-orr-gégészetén asszisztens, már négy éve. „Sokan nem értik, hogy fiatal nőként miért választottam egy olyan pályát, ahol a rengeteg megpróbáltatáshoz kevés fizetés párosul. Azért, mert azt csinálom, amiért rajongok: átélhetem azt, amikor egy magatehetetlen beteghálája jeléül rám mosolyog. Mondhatom, hogy »tessék bízni bennem, minden rendben lesz!« – ettől megnyugszik, nekem pedig kivirul a lelkem.” Anikó úgy érzi, jó helyen látta először a szakmát, és jó helyre is került, ezért nem érzékel nagy változást az egészségügyben.
Segédápolóként a koronavírus elleni harcban is részt vállal az elkülönített osztályon. „Nagy izgalommal vártam az első napot – azzal indult, hogy megtanultam felvenni a védőöltözetet, ami dupla gumikesztyűből, két földig érő védőkabátból, lábzsákból, fejhálóból, maszkból, szemüvegből és pajzsból áll. Olyan, mintha szaunában lennénk, és egyszerre három órát dolgozhatunk ebben a szerelésben. Megszakad a szívem, hogy a betegek nem lehetnek a szeretteikkel. Az elkeseredettségüket látva még inkább próbáljuk pozitív energiával feltölteni őket.” Anikó bízik benne, hogy a nyári estéket már a Duna-parton, a kezében egy hideg limonádéval, a barátai társaságában töltheti.
András Anikó
Fotó: Getty Images, Wikipédia, Archív
Szeretnéd megtudni, milyen edzésforma illik hozzád? Töltsd ki tesztünket és nyerj!
