Sokszor gondoljuk, hogy áldozat csak más lehet, mi mindig elővigyázatosak vagyunk, és nem hagynánk szó nélkül, ha valaki ránk támadna fényes nappal. Aztán megtörténik a baj, és leblokkolunk. Jó esetben ezt csak a pénztárcánk bánja, de az életünk is múlhat azon, képesek vagyunk-e megfelelően reagálni. Kollégánkkal, Czvitkovits Judittal is történt már hasonló, utánajárt hát, hogyan védhetjük meg magunkat, ha ilyen sokkoló helyzetbe kerülünk.

Egyetemista voltam, a főváros kilencedik kerületében laktam, egy olyan utcában, ahol bár elkezdődött a városrehabilitáció, a környék mégis hátborzongatóan barátságtalan volt. Hétköznap este nyolc-kilenc körül épp a könyvtárból vonszoltam haza magam, amikor meglett fiúkból álló banda mellett haladtam el. Bár otrombán hangosak voltak, nem mentem át a járda túloldalára, túl fiatalnak hittem őket ahhoz, hogy komolyan vegyem a társaságot. Az egyikük kiszúrt magának, beszólt valamit, de én csak mentem tovább. Provokált, kóstolgatott, majd – miután nem reagáltam – társai biztatására utánam eredt. Bár jó pár évvel fiatalabb volt nálam, hamar megértettem, nem vagyunk egy súlycsoport, nemcsak vadabb és hangosabb nálam, de zavaros tekintetében ott a drog és az alkohol. Felgyorsítottam a lépteimet, ő mégis hamar mögém ért, megpróbálta elkapni a bal karomat, de elvétette, csak a hátizsákomat rántotta le a vállamról. Egész testemben rázott a hideg, a mellkasomban szabályosan dübörgött a szívem, és bár jólesett volna keményen visszaszólni neki, a torkomon akadt a szó. Elfogott a pánik, és eszelős futásnak eredtem. Utánam iramodott, ordított, álljak meg, nem fog bántani, csak dumálni akar, de én hátra sem mertem nézni, újra a salakon éreztem magam, pont, ahogy edzésen tanították, összeszorított fogaim között szabályos ritmusban szívtam és préseltem kifelé a levegőt. Pár száz métert futhattam így, amikor a bejárati ajtóhoz értem. Nem kaptam levegőt, a remegéstől a kapukódot csak másodszorra sikerült beütnöm. Bejutottam, a lassú üvegajtó akkor csukódott be, amikor a fiú a lépcső aljához ért. Öklével még rávágott egyet. Rohantam tovább, hol kettesével, hol hármasával vettem a lépcsőfokokat egészen a negyedik emeletig. A lakáskulcsot hosszú percekig nem bírtam előtúrni a táskámból, annyira reszkettem. A zár kattanása után sokáig az előszoba padlóján ültem, és próbáltam felfogni, mi történt. Bár már soha nem tudom meg, mit akart tőlem, a táskámat vagy a testemet, naiv világképemet örökre összetörte. Rádöbbentem: nem vagyok sérthetetlen, velem is megtörténhet a legrosszabb.

„A boksz természetes önbizalom-növelő”

Ennek a történetnek a képkockái pörögnek le újra, amikor a kezemre bandázst teker Bogdán „Golyó” Zsolt nehézsúlyú profi bokszbajnok, aki vállalta, hogy bebizonyítja, bennem van az erő az ütéshez. Az edzés előtt hosszan mesél az életéről, az utcán gyűjtött tapasztalatairól, erőről és önvédelemről. „Látod a hegeket a kezeimen? Ezeket mind akkor gyűjtöttem be, amikor meg kellett védenem magam. Ezzel nem azt mondom, hogy mindig, minden helyzetben ütni kell, de fontos, hogy benned legyen a tudás és a bátorság ahhoz, hogy ütni merj. Magadért!” Edzőként erre tanítja azokat a nőket is, akik az önvédelem elsajátítása vagy az adrenalin miatt járnak hozzá. „A boksz természetes önbizalom-növelő. Aki elkezdi, teljesen átalakul, ez a sport kihozza belőle az erőt, amitől nemcsak a kisugárzása változik meg, de a tartása is. Mindez pedig alap ahhoz, hogy a potenciális támadó meggondolja magát.” „Golyó” hangsúlyozza, a jól begyakorolt, reflexszerű technikákra kizárólag akkor van szükség, ha semmi más nem működik. Ha van lehetőségünk elinalni, akkor azt kell tenni. Mondatai megnyugtatnak, gyávának hittem magam, hogy sok évvel ezelőtt elfutottam, de ennél jobb megoldást nem is választhattam volna. Tizennyolc évesen mit sem tudtam a támadás okozta mérhetetlen stresszről, magabiztos fellépésről, ahogy arról sem, milyen technikát kell alkalmaznom ahhoz, hogy megvédjem magam. Alapos elméleti felkészítést kapok, megtudom, hogy az emberi test egyik legérzékenyebb pontja az áll, amit ha eltalálok, támadóm ájultan esik össze. Megtanulom, hogy milyen alapállást kell felvennem ahhoz, hogy meglegyen az egyensúlyom az ütéshez, miként használjam a perifériás látómezőm, hogy éber és fürge maradjak, hogy ne felejtsek el lélegezni, és hogy ütés után ne dőljek hátra, hanem készüljek a következőre. Bár elméletben minden egyszerűnek tűnik, a hibátlan kivitelezésig hosszú az út. Számomra például már az komoly kihívást jelent, hogy összeszedjem minden erőmet és üssek. Zsolt látja ezt, ezért először, csak finoman provokál, majd váratlanul rám ordít. Ezen a ponton először hátralépek kettőt, aztán a semmiből megszületik az erő, és bár összekeverem a jobb kezemet a ballal, egy oroszlánhörgés kíséretében eltalálom az edzőm kesztyűjét. Az ütést még sok ehhez hasonló követi, az érzés pedig mámorító.

„Nem gondoltam, hogy én is áldozat lehetek”

Velem ellentétben Lillának nem volt szerencséje, amikor megtámadták. „Sok évvel ezelőtt történt, hogy egy ismerősömhöz siettem a Józsefvárosba. Este fél nyolc lehetett, amikor a kapualjban hátulról rám ugrott egy férfi, nekipréselt az üvegajtónak, és ahogy lenyomott a földre, kitépte a hajamat. A táskámat akarta megszerezni. Nem bírtam felfogni, mi történt. Rettenetes sokként ért a támadás.”
Később, amikor Lilla elmesélte az esetét a barátainak, kiderült, hogy jó néhányan éltek már át hasonló traumát, csak nem mertek beszélni róla. Az egyik férfi ismerőse például, akit késsel fenyegettek meg a vonaton, annyira bepánikolt, hogy elsírta magát. Téved, aki azt hiszi, hogy az áldozat csak nő lehet.
„Jó ideig nem mertem elhagyni a lakást – folytatja Lilla –, de aztán próbáltam ugyanúgy folytatni az életem, mint korábban. Bebeszéltem magamnak, hogy szerencsém volt, néhány kisebb sérüléssel megúsztam, de rosszul gondoltam. Állandóan lehangolt voltam, naponta többször elsírtam magam, egyre kevésbé akartam kimozdulni, emberek közé menni. Amikor már nagyon elviselhetetlen lett ez az állapot, pszichológus segítségét kértem. Ő rávilágított, hogy poszttraumás stressztől szenvedek, ami a támadás után teljesen érthető reakció. Ugyan a szakértő támogatásával újra talpra álltam, már soha nem leszek ugyanaz az ember, aki voltam.”
Lilla felépülésében komoly szerepet játszott az is, hogy beiratkozott egy önvédelmi tréningre, amit kimondottan nők számára állítottak össze. A képzésen komoly mentális felkészítést kapott, begyakorolt számtalan önvédelmi technikát, és itt olyan praktikus dolgokra is megtanították, amelyeket azóta is alkalmaz.
„Például automatizmussá vált a környezetem szkennelése, mindig figyelem – kirakatokban, tükrökben –, hogy ki és mi van körülöttem. A járdán, az úton soha nem vagyok takarásban, keresem a térfigyelő kamerákat. Sötét járdaszakaszokon inkább kimegyek az úttestre, csak hogy látható maradjak. Mindent elkövetek, hogy ne lehessen mögém lépni. Az eset óta nem bírom elviselni, ha valaki a hátam mögé kerül. Amikor az utcán ez nagy ritkán előfordul, remegni kezdek – pedig tudom, képes vagyok megvédeni magam. Az önvédelmi tréningen begyakorolt forgatókönyv reflexszerűen működik.” Lilla egy éve például olyan élethelyzetbe került, amikor nem volt biztos benne, hogy az illető rá akar-e támadni, vagy sem, a tréningen viszont megtanulta, ha ki tud lépni a szituációból, akkor meg kell tennie. „Kettő másodperc alatt felmértem, hogy az illető pszichésen labilis, én ötven kiló vagyok, ő száz, és bár elsajátítottam jó pár önvédelmi technikát, az agyam kiadta a parancsot: futás! Igaz, minden holmim ott maradt, de én úgy szaladtam, akár egy nyúl. Korábban leblokkoltam volna, ehelyett végiggondoltam a menekülés lehetséges útvonalait. Megnyugtató a tudat, hogy képes vagyok rá, ugyanakkor elszomorít, hogy egy trauma kellett ennek a tudásnak a megszerzéséhez. Bevallom, korábban nem jutott eszembe, hogy én is lehetek áldozat, hogy egy forgalmas utcán emberek szeme láttára rám támadhat valaki. Ma már tudom, hogy nekem kell megvédenem magam, nőként sem számíthatok arra, hogy egy közelben lévő férfi majd a segítségemre siet – egyáltalán nem biztos, hogy az illető tud és mer lépni.”

Fejben dől el

Az őskorban még préda volt az ember, állandó készenlétben kellett állnia, ám idővel, a viszonylagos jólét megjelenésével elkezdte biztonságban érezni magát, és ez a képessége „ellustult”. „Nemcsak a »velem ez nem történhet meg« mentalitás lett jellemző, a kényelem is, mástól várjuk a biztonságunk megóvását” – magyarázza Pöltl Ákos biztonsági és önvédelmi szakértő, közelharcinstruktor, Lilla egykori trénere, és hozzáteszi, ez hatalmas hiba, hiszen bárki életében bekövetkezhet egy olyan váratlan szituáció, amit korábban csak a mozivászonról ismert. Ekkor az élete múlhat azon, hogy képes-e megfelelően reagálni. „Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy joguk van megvédeni magukat verbálisan és fizikálisan is. A legtöbb nő mástól várja ezt, pedig szülőként nemcsak magáért, de gyermeke megóvásáért is felelős.”
A tréner szerint önvédelem hallatán a legtöbben speciális fogásokra, ügyes ütésekre asszociálunk, holott az jóval több ennél: elsősorban egy kiemelt stresszhelyzetre adott mentális reagálás képessége. „Az agyunk kiadja az utasítást, a testünk pedig elvégzi azt. Ám a stressz leblokkolja az agyunkat, mozdulni is képtelenek leszünk. Mindehhez elég annyi, hogy valaki ránk üvölt. A fizikai önvédelem divatos manapság, mert a technikát a legkönnyebb oktatni, ám a mentális felkészítésről nagyvonalúan megfeledkeznek. Pedig a fizikai küzdelem csak a legutolsó fázis, akkor kell alkalmazni, ha a többi védelmi vonal nem működött.”
A szakértő három védelmi vonal között tesz különbséget. „Az első a jelenlét: az elkövető tíz másodpercen belül ki tudja választani a tömegből, hogy ki a leggyengébb, kinél tud a legkisebb ellenállással célt érni. Ha a jelenlétünk erős, nem vagyunk összetörtek, nem sugárzunk gyengeséget, az már egy jó védelmi vonal. A kisugárzás például attól lesz erős, hogy elkezdünk közelharcot, önvédelmet tanulni, így azzal a tudattal léphetünk ki az utcára, hogy ha kell, képesek vagyunk megóvni magunkat. Ezt nevezi a pszichológia asszertív, vagyis belülről fakadó önbizalomnak, ami meglátszik a mozgáson, az arckifejezésen, a testtartáson.
Ha ez valamiért nem működik, a második védelmi vonalat, a kommunikációt teszi próbára a támadó. Odalép hozzánk, a személyes terünkbe, tesztelget, szidalmaz, nézi, hogyan reagálunk. Ha látja, hogy lefagyunk, földbe gyökerezik a lábunk, nem ellenkezünk, nyert ügye van, mehet tovább. Itt sokan akkora stressz alá kerülnek, hogy a »ha azt csinálod, amit mondok, akkor nem bántalak« felszólításra képesek beszállni egy idegen autóba. Elhiszik a támadó ígéretét, aki természetesen hazudik.
A legutolsó védelmi vonalunk a fizikai. Ide tartozik minden, amit fizikailag meg tudunk tenni, hogy megvédjük magunkat. Elszaladunk, torkunk szakadtából ordítunk, vagy alkalmazzuk, amit tréningen elsajátítottunk. Mindez komoly mentális készültséget igényel. A hatékony önvédelem alapja, hogy arra kondicionáld magad: stresszhelyzetben is működőképes maradj. Elméleti síkon ez könnyűnek tűnik, ám a képzéseknek ez az egyik legnehezebb fázisa – például megtanítani a résztvevőket, hogyan kell ordítani. Aki edzésen, egy biztonságos közegben nem képes felemelni a hangját, az stresszhelyzetben garantáltan lefagy.”
Pöltl Ákos a felkészülés egy másik fontos fázisának véli, hogy készségszinten begyakoroljuk a lehetséges védekezési technikákat. Ez azt jelenti, hogy két-háromezerszer meg kell ismételni a korrekt technikát ahhoz, hogy az automatizmussá váljon. Például, ha valaki elkezd fojtogatni, az agy a másodperc törtrésze alatt végigpörgeti, mi történik. Ha nincs begyakorolt technikám, jön a pánik, karmolok, kapálózom, és egy olyan helyen ütöm meg, ami semmit nem ér. Fojtás esetén ez azért veszélyes, mert kevés az idő, öt másodpercen belül bekövetkezik az ájulás. Másképp alakul a forgatókönyv, ha rendelkezem begyakorolt technikával, ami stresszhelyzetben készségszinten előjön. Támadás után lehet, hogy nem is fogok rá emlékezni, de megcsinálom. „Nem mindegy azonban, hogy készségszinten hogyan gyakorlom be a technikát – figyelmeztet a tréner. – Például, amikor az önvédelmi tréningen a késes támadásra készülünk, létkérdés a helyes kivitelezés és a háromezer ismétlés, mert amit a teremben elsajátít az ember, az fog előjönni éles helyzetben is. Ha tehát a kés elvétele után visszanyújtjuk azt a másiknak, hogy még egyszer megcsináljuk a gyakorlatot, akkor hibás mozdulatsort teszünk automatikussá. Így valóságos támadáskor is ezt fogja tenni az illető: visszaadja támadójának a kést. Edzésen minden részletre figyelni kell, a kést az elvétel után messze el kell hajítani, és azonnal futásnak eredni. Az agy így működik.” A szakértő ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a technikákon túl nem mellékes a fizikai állóképesség sem, ugyanis egy átlagos támadás három percig tart, ennyi ideig kell bírni az „ostromot”. „Próbálj meg száznyolcvan másodpercen át püfölni egy bokszzsákot. Pokoli nehéz, ugyanakkor nagyon érdekes, hogy gyakran a fizikálisan gyenge, de mentálisan nagyon erős emberek képesek végigcsinálni. Ők fejben vívják meg a harcot, ez a képességük pedig nemcsak vészhelyzetben, de az élet többi területén – szülőként, a munkahelyükön, a hétköznapi konfliktusaikban – is megtámogatja őket.”

Fotó: Getty Images

Szeretnéd megtudni, milyen edzésforma illik hozzád? Töltsd ki tesztünket és nyerj!