Az élet értelmének kérdése minden életszakaszban előkerül. Fiatalon az öntudatra ébredés, az önálló lénnyé válás, majd a karrier és a család ad értelmet a mindennapoknak. Érettebb korban pedig az egyensúly megtartása lehet fontos feladat. Dr. Belső Nóra pszichiáter az életközepi szakasz kihívásairól ír.

Az életközepi szakasz híd a fiatal- és az időskor között, amelyen áthaladva megszabadulhatunk minden olyan tehertől – fölösleges, mérgező emberi kapcsolatoktól, értelmetlen tárgyi javaktól vagy ártalmas élethelyzetektől –, amelyeket a túlparton már nem akarunk cipelni. Ilyenkor elkerülhetetlenül szembe kell néznünk azzal, hogy minden egyes nappal kevesebb van hátra az életünkből – ez jusson eszünkbe, amikor olyanokra szánunk időt, akik nem érdemlik meg, amikor mérgelődésre, veszekedésre pocsékoljuk ahelyett, hogy örömteli, hasznos dolgokkal töltenénk, amelyek erősítenek bennünket.

Értékeljük, amink van 

Életünk megannyi időszakában fájó veszteségeken keresztül tanuljuk meg, hogy minden elmúlik, semmi sem örök. Az újszülött az anyaméh biztonságát veszíti el, a kisgyerek a játékát, később a barátaitól kell elválnia az óvodában és az iskolában. Idővel egyre világosabbá válik számunkra, hogy a körülöttünk élő emberek, kedves tárgyaink, szeretett állataink, de akár egy-egy életszakaszunk is mulandó. A gyermek életkorától függően tudatosítja magában, hogy mi is történt. Egyévesen valószínűleg nem traumatizálja a házi kedvenc jobblétre szenderülése, de még egy válás sem. Ugyanezek az események serdülő- vagy ifjúkorban viszont akár depresszióssá is tehetik: ekkor már valóban tudatos gyászt él meg, ami fiatalon új és félelmetes élmény. Az életközepi időszakra már mindannyiunkban kialakul a veszteségeinkkel való megbékélésre irányuló belső munkamód, amely persze ugyanúgy fájdalmas, mint korábban, de talán már elfogadhatóbb és feldolgozhatóbb.
Nehezen barátkozunk meg az elengedéssel, miközben a veszteségek saját létezésünk végességét is tudatosítják bennünk, és megtanítanak arra, hogy értékeljük, amink van.
Természetesen nem csak a halál vagy a válás, azaz a tárgyvesztések (az analitikus pszichológiai szakirodalom nevezi így a szeretetkapcsolatainkban megélt veszteségeinket) jelentenek kihívást az ember életében. Az élettelen tárgyakhoz is nagyon tudunk ragaszkodni. Egy ovisnak a maciját, egy serdülőnek a kedvenc pólóját, egy nőnek az ékszerét, egy pasinak az első autóját elveszíteni nagy trauma, amelynek feldolgozása gyászfeladat. A tárgyainkat gyakran személyes, érzelmi tulajdonságokkal ruházzuk fel, amelyek miatt aztán nehezen tudunk megválni tőlük. Emlékszem, az első autómat, egy narancssárga Kispolskit alaposan megsirattam, hiszen temérdek élmény kapcsolódott hozzá! Aztán lettek új autóim, és megtanultam, hogy egyszer ezek ideje is lejár. Az évek múlásával egyre könnyebben engedjük el a tárgyakat, és rájövünk, hogy az emlékeink megmaradnak, tőlük senki sem foszthat meg bennünket.

Életünk sztorijai 

És vajon mik a legkellemesebb emlékeink? Nem tárgyak, hanem pozitív élmények: egy nyaralás, egy szuper kirándulás a barátokkal, egy csók vagy egy siker. Bármi, ami akkor és ott örömöt szerzett. Időnként olyan pillanatokban törnek fel bennünk az emlékek, amikor nem is számítunk rájuk. Nem értjük, miért éppen most jutott eszünkbe a falu, ahol a nyarakat töltöttük, vagy a távoli nagynéni, akit időnként meglátogattunk. Életünk krónikája ott van agyunk rejtett bugyraiban, az agy asszociációs rendszere pedig időnként előkapja és összeilleszti a részeit, hogy megmutassa: megvagyok! Önéletrajzi emlékezetünk szelektál, egyes történéseket feledésre ítél, másokat megtart, és a tudat alatti rétegekben tárolja el. Ezért van az, hogy sok emlékünket nem tudjuk akarattal felidézni, de egy illat, egy helyszín, egy dallam egy pillanat alatt előhozza őket. Életkorának előrehaladtával az ember egyre több asszociációs memoritert tárol, azaz az életének sztorijai, élményei és pillanatai egyre több helyet foglalnak el az egyébként végtelennek gondolt tárhelyből, ezzel párhuzamosan a lényegtelen dolgokat is egyre gyakrabban szelektálja. 
Az emlékezet kialakítása egyébként agyunk egyik legfontosabb működése. Éjjel, a mélyalvási szakaszokban épül a memória, mégpedig úgy, hogy az új információk a már meglévő régi emlékrészekhez kapcsolódnak. Mint a számítógépes memória: könyvtár, fájl és csatolás. Mindig csak az újdonság épül be, asszociációs módon, régebbi emlékekhez csatolva. Talán éppen ez az oka annak, hogy az életünk második felében egyre több emléket idézünk fel a gyermekkorból, fiatalkorból, a napi történéseknek, a világ szemetének, a fölösleges információknak, a rutincselekedeteinknek viszont kisebb jelentőséget adunk. Ha órákon át keressük a kulcsunkat, vagy a kamrába menet elfelejtjük, miért is indultunk, az nem a korai Alzheimer-kór tünete, hanem agyunk szelekciós tevékenységének következménye. A rutin sokszor álfeledékenységgel jár. Ha rendszeresen szedünk gyógyszert, gyakran el kell gondolkodnunk, hogy aznap bevettük-e (ezért jók a gyógyszeradagolók), ha mindennap végigmegyünk egy folyamaton, akkor néha vissza kell gondolnunk, hogy hol is tartottunk… Érdemes tehát nem rutinból cselekedni, mozgatni az agyat, és sok új dolgot kipróbálni, új élményeket keresni. Ki mondta, hogy nem lehet negyven felett új nyelvet vagy szórakozásból filozófiát, közgazdaságtant tanulni? Én ez utóbbira vettem rá magam az egészségügy területén, és nem bántam meg. Talán egyszer még az előbbivel is megpróbálkozom.
Az életközép, azaz az érett felnőttkor az emberi lét kiteljesedése. Egyensúlyba kerül a múlt és a jövő. Sorra vesszük múltbeli tapasztalatainkat, sérelmeinket, meg nem valósult vágyainkat, és levonjuk a következtetéseket. Ráébredünk, hogy már talán kevesebb van hátra, mint amit eddig éltünk, s hogy mi mindent nem tettünk még meg. Ezek egy részét el tudjuk engedni, de vannak olyan vágyak, amelyeket illetően be kell bizonyítanunk önmagunknak és a világnak, hogy képesek vagyunk megvalósítani őket…

Kapuzárási krízisben 

Az eddigiekkel nagyjából párhuzamosan alakul ki egy érzés, amely az élet végességének felfogásával jár együtt. Az emberek többsége rádöbben, hogy nem járt még Ázsiában, nem szeretkezett fekete nővel, vagy sosem vezetett még sportkocsit, és még egy tetoválása sincs! Nők is, férfiak is megijednek karizmájuk, sármjuk elvesztésétől, az öregedéstől, és flörtökkel igyekeznek erősíteni az egójukat, míg más esetben komolyabb lépéseket tesznek azért, hogy vonzerejüket vagy bájukat újra és újra bizonyítsák. Gyakran tapasztalható, hogy középkorú emberek fiatalos cuccokban kezdenek járni, frizurájukat modernizálják, és néha mulatságossá válnak, amikor a fiatalos szlenget erőltetik.
„Tipikus kapuzárási história” – mondják sokan, amikor meghallják, hogy a férj lefalcolt egy másik nővel, esetleg pasival; vagy hogy a többgyermekes anyuka úgy döntött, Afrikába megy oroszlánokat menteni, mert mindig is arra vágyott. Míg az előbbi eset gyakori, az utóbbi lépéshez szerintem nagyon be kell sokallni. Ahhoz, hogy egy – legalábbis érzelmileg érett – nő elhagyja a gyerekeit, és egy másik kontinensre költözzön, több kell a kapuzárási pániknál.
Amikor valaki az élete közepén szeretne teljesen új életet kezdeni, valószínűleg nincs tisztában a folyamat hosszú távú érzelmi következményeivel. Talán akkor sem volt, amikor anno oltár elé lépett vagy gyerekeket szült. Nagyon nehéz új lappal új életet kezdeni. Nem azért, mert fizikailag nem lehet megoldani, hanem mert az emlékektől és a korábbi élet élményeitől képtelenség megszabadulni. Nyilván van olyan helyzet is, amelyben ez a jó döntés, de én sok olyan esettel is találkozom, amikor az új és boldogabb élet helyett csak a rémálom következett. Mivel az életünket csak egyszer élhetjük le, időben kell meghoznunk a jó döntéseket! Ez pedig az életünk egyik legnagyobb kihívása! A kapuzárási krízis, amelyen így vagy úgy, de mindannyian keresztülevickélünk, az éretlen felnőttségből az érettebb felnőttkorba való átmenet belső küzdelméről szól. Van, akinek ekkor következik a legsikeresebb felnőttidőszaka, amelyben már érettebb személyiséggel hozza ki magából a legtöbbet. Mások megnyugodva és elégedetten folytatják addigi életüket, amely talán nem is olyan rossz, mint amilyennek a kritikus időszakban látták.

Hervadó virágok?

Napjainkban a középkorú nők legalább annyira aktív életet élnek, mint fiatalabb társaik. Sok negyvenes és ötvenes nő sportol, aktív életet él, és köszöni, nem kér az „öregedő nő vagyok” életérzésből. Van olyan hatvan feletti barátnőm, aki rendszeresen kerékpározik, túrázik, háztartást vezet, és aktív kulturális életet él, vagyis az életmódja semmiben sem különbözik a húsz évvel korábbitól. Úgy hiszem, a nők többsége ebben az életciklusban is jól érezné magát a bőrében, ha a külvilág, a reklámok nem bombáznák őket a szépség és a fiatalság megőrzésének vélt vagy valós elvárásával. A mai világ igenis ránk erőltet egy kötelező megjelenés- és viselkedésformát, egy életvitel-repertoárt, amelyet magunkra húzhatunk, de nem biztos, hogy attól jól fogjuk érezni magunkat. A nőknek el kell fogadniuk, hogy az életük más, új minőségben folytatódik tovább. Hiába a küzdelem a ráncok ellen, hiába a sok vitamin, az idő mindenkin nyomot hagy, de ez nem feltétlenül negatív dolog. Ezekről a kérdésekről gyakran beszélgetek a pácienseimmel, sajnos sokan élik meg, hogy bombázókból hervadó virágok lettek, úgy érzik, elveszett a nőiségük. Emancipáció ide, modern világ oda, ez a korosztály még szereti érezni, hogy nőként kezelik: kinyitják előttük az ajtót, előreengedik őket, vagy felállnak az asztal mellől, ha ők felállnak. Bevallom, én is azok közé tartozom, akik szeretik a nőiségüket, és jó érzéssel tölti el őket, ha időnként virágot vagy más figyelmességet kapnak. Ugyanakkor mindez nem tűnik el, ha a nő méltósággal viseli a korát, és tudatában van annak, hogy a tapasztalata, a bölcsessége és a megmaradt játékossága legalább akkora érték, mint a vonzó külső.

Nem árt az önvizsgálat 

Ha dilemmák elé kerülünk, fontos az önvizsgálat: miről is szól ez az egész? Elsőre talán igazolva látjuk a döntésünket, az asszony házsártos, unalmas, egy másik nő végre felnéz ránk, miközben a családunk egyáltalán nem becsül minket. Azokat a kérdéseket már sajnos ritkán tesszük föl magunknak, hogy miért jutottunk ide, nekünk mi a szerepünk a saját életünkben, megfogalmaztuk-e valaha is, hogy mit jelent számunkra az, amiben élünk, fejlődtünk-e idáig és miben. Azt sem árt tudatosítani, hogy mégiscsak van az életünkben valaki, aki a hibáinkkal, a reggeli kócosságunkkal, a legundokabb napunkon is elfogad olyannak, amilyenek vagyunk. Ez pedig nagy dolog!
Az életközép jelentős hangulati megbillenéseket tartogat szinte mindenki számára. Ma a szakma úgy tartja, hogy az élet természetes folyásának negatív hatásai miatt kialakuló hangulatzavarokat és szorongásos állapotokat nem tekintjük betegségnek és feltétlenül kezelendő állapotnak. Mégis különösen kockázatos időszak ez, mert egyrészt azoknak, akiknek már korábban is volt depressziójuk vagy más súlyosabb problémájuk, ismét visszatérhetnek a tüneteik, másrészt az életközepi válság általános ismertsége miatt sokan bagatellizálják az ilyenkor megjelenő pszichiátriai zavarokat. Pedig az életközép és a kapuzárás kihívásai mellett ekkorra már sokan mindenféle testi nyavalyákkal is küzdenek: vérnyomás-, cukor-, szívproblémák. A társadalom jelentős része szenved valamilyen civilizációs ártalomtól, népbetegségtől, és a kardiovaszkuláris, daganatos vagy egyéb betegségek jelentős mentális terhet is rónak a korosztályra. Nem szabad félvállról venni a kapuzárási időszak súlyosabb megbillenéseit! Elképedve hallom pácienseimtől, hogy akár munkahelyük elvesztésekor, akár akkor, amikor öngyilkossági gondolatokkal küzdenek, életmód-tanácsadók és más segítő foglalkozásúak próbálják „gyógyítani”, és nem irányítják őket tovább kompetens szakemberhez. Nem egyszer hallottam a rendelőmben: „ha hamarabb jöttem volna, tíz éve meggyógyulhattam volna”, „mennyi időt és pénzt áldoztam a gyógyulásra, nem gondoltam, hogy így is lehet”. Mentális zavarokkal sokáig el lehet éldegélni, de a pszichiátria épp abban tud segíteni, hogy sokkal jobb minőségű életet élhessünk. Karbantartásra időnként mindenkinek szüksége van!

Bővebben a témáról: Dr. Belső Nóra: Életciklusok és hangulatzavarok – Hogyan küzdjünk meg életünk hullámvölgyeivel? (HVG Könyvek)

Fotó: Getty Images Hungary