Minden tinédzser szemtelen és kritizálja a szüleit – ez az életkor velejárója. De az már kétségbe ejti a szülőket, ha a gyerek minden mondatának tartozéka egy káromkodás, és a vitákban trágár szavakat használ. Miért ilyen a mai tinik kommunikációja, és mit kezdhetünk vele?
Vera gimis fiával a kívülállók szerint minden rendben: jól tanul, sportol, van hobbija, a tanárai elégedettek vele.
„De otthon vannak pillanatok, amikor úgy beszél velünk, mintha nem is mi neveltük volna fel – meséli egy budapesti anyuka. – Nem idéznék tőle, mert nem tűr nyomdafestéket, de az biztos, hogy én soha senkivel szemben nem használtam olyan ocsmány szavakat, mint amikkel ő illet minket, ha éppen nem jó pillanatában kap tőlünk feladatot, vagy korlátozni akarjuk az igényeiben. Az én stratégiám, hogy ilyenkor faképnél hagyom. A férjem viszont kikel magából, hogy így nem beszélhet, és büntetésként a zsebpénzéből von le. De nem használ, csak még jobban felháborodik a gyerek, hogy miért vagyunk ennyire… khm, hogy is mondjam… az ő szavaival inkább nem szeretném, ezért inkább úgy fogalmazok: vaskalaposak.”
Szavak helyett emojik
A „ha én annak idején így beszéltem volna a szüleimmel…” kezdetű mondatot minden generáció hallgatta a felmenőitől. Valóban többről van most szó? Tényleg eluralkodott a káromkodás, a tiszteletlen beszéd a tizenévesek kommunikációjában?
„Jól érzékelik a szülők: általános tapasztalat, hogy nagyon felerősödött a verbális agresszió a kamaszok beszédében, sokkal jobban, mint eddig bármikor – mondja Tari Annamária pszichoterapeuta. – Persze minden tizenéves belekerül a rettenetes korszakba, amikor pimasz és szereti tologatni a határokat, de most különösen nehéz a szülőknek, hogy az ebből eredő feszültségek mellett a beszédstílus eldurvulása miatt még plusz érzelmi sebeket is elszenvednek tini gyerekeiktől.”
Hogy ez miért alakult így, annak több oka is van a szakember szerint, de az egyik a közösségi médiában használt netspeak, azaz az internetes nyelvezet. Ennek ismérve, hogy leredukált kommunikációs forma: betűszavak, rövidítések, emotikonok adják a gerincét, amelyeknek a jelentését az idősebb generációk általában nem is ismerik. A kamaszok ezek használatával sűrítve és pontatlanul kapják meg azokat az érzelmi tartalmakat, melyek normál esetben sokkal bővebb terjedelmet, több mondatot igényelnének.
„A kutatók régóta aggodalmasnak tartják, hogy a netspeak az érzelmek kifejezését negligálja – folytatja Tari Annamária. – És félő, hogy aki ehhez szokott, az az online téren kívül sem tanulja meg és használja az érzelmek megfogalmazásának árnyaltabb módozatait. A kifejtetlen kommunikáció következménye, hogy a résztvevők nem ismerik meg pontosan a másik érzéseit, véleményét, szándékát. Egy példával élve: ha a párbeszéd annyiból áll, hogy egy bizonyos konfliktusra utalva egyikük küld egy sírva röhögős fejet, a másik pedig egy másik emotikonnal, mondjuk egy elhúzott szájú fejjel válaszol, vagy csak annyit, hogy wtf (what the f*ck), akkor valójában egyikük sem fejtette ki a véleményét, árulta el az érzéseit. Emiatt mindketten csak vélelmezhetik, hogy mit is gondolhat, érezhet a másik, és a kényszerű találgatás, a kimondatlan érzelmek, a rengeteg félreértelmezési lehetőség egyre csak növeli a gyerekekben a feszültséget. Az pedig valahogy, valamikor szükségszerűen utat tör magának: például úgy, hogy egy szülővel létrejövő konfliktusban fék nélkül kirobban. És ilyenkor bukik ki a kamaszból a trágárság, a felnőtt sértegetése.”
Túlinformált gyerekek
A pszichoterapeuta szerint fontos lenne minden szülőnek tisztában lennie azzal, hogy a közösségi média elvette a felhőtlen gyerekkort.
„Egy mai gyerek felé elvárás a kortársaitól, hogy az online térben történtekkel képben legyen. Ezért állandó készenlétben van, azaz csekkolja, hogy mit csinálnak a többiek. Milyen posztokat tettek ki, miket reagáltak az ő és mások posztjaira. Ez az érzelmi apparátusukat rettenetesen igénybe veszi, aminek az a következménye, hogy a kamaszok ingerlékennyé válnak. Erre is gondoljunk, amikor a »mi volt a suliban?« kérdésünkre a gyerekünk elmormogja, hogy semmi, majd bevágja a szobája ajtaját, és beteszi a fülhallgatót. És ne azt lássuk ebben, hogy semmibe vesz minket, hanem tekintsünk rá úgy, mint aki ledolgozott egy éjszakai műszakot. Mert körülbelül annyira fáradt – csak nem a teste, hanem a lelke.”
Persze az is fontos tényező abban, hogy egy családban mennyire jellemző a tiszteletlen beszéd, hogy milyen otthon az érzelmi kommunikáció. Egyáltalán mennyit és hogyan kommunikálnak egymással a családtagok?
„Sok szülő véli úgy, hogy ők szeretetteljesen beszélnek a családban, kulturált légkörben nevelik a gyerekeiket. Ez nagyrészt igaz is, csak arra nem szoktak gondolni, hogy ma már nincs éles határvonal a felnőttek és a gyerekek világa között. A szülők egymás közötti jelzése, hogy a »gyerek előtt ne« ma már nem jellemző. Este a konyhaasztalnál matekleckét író gyerek fölött mesélik el egymásnak, hogy milyen napjuk volt a munkahelyen. És lehet, hogy közben nem káromkodnak, de az elhangzó mondatok stílusa, indulatvezetése és az érzelmeik jellemzően inkább negatív, mint pozitív dolgokat sugallnak. A vitáik kirobbanásakor sem küldik be a gyereket a szobájába, mert a mai szülők úgy vélik, ők őszinték, jobb ha ezt is látja a gyerek, nem vonulnak félre suttogva. Ezért míg évtizedekkel ezelőtt a gyerekek nem vonódtak be szüleik magánéletébe, ma már ez nagyon is megvan. Holott még nem értik a problémák komplexitását, és az érzelmi kapacitásuk sincs meg a feldolgozásukhoz” – hangsúlyozza a pszichoterapeuta.
Tekintélypozíció már nem létezik
A szülőknek nyilván évtizedekkel ezelőtt is voltak nehézségeik az őket kritizáló tinikkel, de Tari Annamária szerint akkor még a korszak egészen más szellemisége is védte a tekintélyüket.
„Ma már azt a tiszteletet és alázatot, amit egy mostani szülőnek a gyerekkorában, a hetvenes, nyolcvanas években, a szocializmus poroszos tekintélyrendszerében meg kellett adnia a felnőtteknek, manapság már akkor se lehet elvárni, ha valaki ilyen szemléletben igyekszik nevelni a gyerekét. Hiszen a kinti világban a tekintély csorbulása tapasztalható. És a jelenségnek van egy olyan olvasata is, miszerint ha egy 50-60-70 évvel ezelőtti gyerek gondolt is negatívat a szüleiről, azért sem mondta ki, mert annak igencsak meglett volna a következménye. Ma viszont azt látjuk, ha a szülők a kamaszok durva megnyilvánulásait tapasztalják, halálra rémülnek, mert azt élik át, hogy a gyerekük nem olyan, mint amilyennek hitték vagy amilyennek szeretnék nevelni. A ledöbbenés persze érthető reakció, hiszen senki sincs arra felkészülve, hogy a 15 éves gyereke azt vágja az arcába: »Egy idióta nyomorék vagy.« Csakhogy a tinik számára ez a szóhasználat csupán egy stílus, és a kortársaik körében ilyen szavakhoz vannak szokva, ezért nem érzik olyan súlyos bántásnak, mint a szülők. Utóbbiak viszont az ilyen mondatok hallatán azt gondolják, hogy a becsmérlő kifejezések a gyerek irántuk való érzelmeiről árulkodnak, vagyis azt jelzik, hogy a fiuk-lányuk nem szereti őket. Ekkor aztán beindul a spirál a szülőnél: onnan kezdve, hogy az egész gyereknevelést elrontotta, nagyon gyorsan eljut a kétségbeesésig, hogy ilyen viselkedéssel az utódja akár még börtönben is végezheti. Ilyenkor a tekintély mögé bújni, és jól leszidni a kamaszt, mondván, ebben a családban ez a szóhasználat megengedhetetlen, nagyon nagy csapda. A tinikor a túlzások időszaka, és ha a gyerek azt látja, hogy a szülőknek nem lehet mondani semmit, akkor bevágja a szobája ajtaját, és elkezd csetelni a haverjaival, hogy már megint nem normális itthon senki. Miközben a szülő joggal szomorú, hiszen ő mindent megtett a gyerekéért, és bánatában az anyuka például a barátnőjének zokogja el keserűségét. Innentől két malomban őrölnek, és nem kell sok időnek eltelnie, hogy ez az irritált hangulat olyan nagy távolságot képezzen gyerekszülő között, amit aztán nagyon nehéz feloldani.”
Kemény küzdelmek
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy időnként kikerül a kontroll a szülők kezéből.
„Az iskolások, de már sokszor az óvodások is, a telefonjukon, tabletjükön (véletlenül vagy szándékosan) néhány klikkeléssel bármilyen információhoz (köztük erőszakos tartalmakhoz, pornóhoz, dark területekhez) hozzáférnek, amihez még egyáltalán nem érettek. Ráadásul a mai gyerekeknek sokkal kevesebb terük van megtanulni az empátiát, hiszen azt az offline realitásban lehetne, de erre egyre kevesebb lehetőség nyílik az online kommunikáció túlsúlya miatt. Ezért történhet meg, hogy egy 12 éves kislány, aki már bőven képben van a divatot, az ideális testsúlyt, a diétatípusokat, esetleg még a párkeresési applikációkat illetően is, mérlegelés nélkül odavágja az anyjának, hogy »te nekem ne dumálj a fiúkról! Nézzél magadra, hogy nézel ki? Még pasid sincs, már mióta!«. És ezért vágja az arcába az apjának az adócsalásról, korrupcióról már valamit hallott 16 éves, amikor azt hallja, hogy csakis tanulással lehet előrejutni: »És akkor te a három diplomáddal miért vagy ekkora … (ide valamilyen sértő kifejezést gondoljunk)? Te akkor miért nem vagy már milliárdos?«” – idéz néhány gyakori kamaszkérdést cikkünk szakértője.
Jó fejnek kell lenni
De akkor mégis mit tehetünk?
„Ha egy jó érzelmi állapotú családban megjelenik a bántó beszéd, akkor ne felejtsük el, hogy bár most így beszél a csemeténk, attól még ugyanaz a gyerek, akinek a tanítgatására rengeteg energiát fordítottunk. És az a munka nem veszett el – tanácsolja a szakember. – A gyerek nem fordult ki magából, csak elkezdte a kortárs csoportjának a nyelvét alkalmazni a szüleivel is, miközben tudatlanul hárítja, azaz bagatellizálja annak bántó jellegét. Ezt teszik a kamaszok egymással szemben is, komoly lelki sérüléseket szenvedve. A kutatók nagy hányada azt mondja: ha létezik korszak, amikor egy kiskamasznak, kamasznak szüksége van arra, hogy nagyon gyakran hallja és érezze, hogy szeretve van, akkor ez az az időszak. A szülő legfontosabb feladata, hogy olyan kapcsolatban legyen a gyerekével, amiben érzelmi biztonságot ad, megértő és hiteles. De főleg humorosnak és jó fejnek kellene lennie. Bezzegeléssel nem sikerülhet jóban lenni egy tinivel.”
De mit is jelent ez a hétköznapokban?
„Mondjuk amikor hazajön, és egyetlen mukkanás nélkül elvonul a szobájába, ne papoljunk neki, hogy már megint hogy viselkedik, hanem üljünk le mellé, adjunk neki egy puszit, öleljük meg, hogy érezze az elfogadást, a szeretetünket. Sokszor lehet látni, hogy a szülők belemennek abba, hogy már nincs testi érintkezés, mert a 15-16 éves elhúzódik, nem engedi, hogy átöleljék. De közben a 21. század közösségi médiája, az online tér gyorsasága miatt a gyerekek személyiségének érése nem a biológiai életkorukkal azonos, hanem 3, 4, akár 5 évvel kevesebb. Egy mai 17 éves tud úgy odabújni, mint egy 10 éves, csak előbb harapja ketté a nyelvét, mint A gyerek nem fordult ki magából, csak elkezdte a kortárs csoportjának a nyelvét alkalmazni a szüleivel is, miközben tudatlanul hárítja, azaz bagatellizálja annak bántó jellegét. hogy ezt bevallja. Mondogassuk tehát gyakran: »Nagyon szeretlek ám téged!« És köthetünk vicces megállapodásokat: »Leszel szíves anyádnak, apádnak naponta 3 percet biztosítani arra, hogy a szeretetrohamát kiélje rajtad« – javasolja a pszichoterapeuta.
Ez a rész nem tűnik nehéznek, de mégis mit csináljunk, amikor egy vitában kiborítóan sérteget minket a gyerekünk? „Reagáljunk teljesen más viselkedéssel, mint amit várna tőlünk – tanácsolja Tari Annamária. – Ha azt mondja: »Te hülye vagy!«, mi válaszoljuk azt: »Te meg egy sündisznó.« Mert ha sikerül egy picike meghökkenést elérni, és ezzel a feszültségszintet lecsökkenteni, akkor már vissza tudunk neki jelezni, hogy »tényleg nem picsogni akarok, de azért ne szúrjál már ekkorát a mellkasomba, mert nagyon fájdalmas, amit mondasz, hiszen szeretünk téged«.
Jó trükk a szakember szerint, hogy amikor a szülő azt érzi, szinte a tehetetlenség állapotába jutott a szituációban, célszerű kezdeményeznie, hogy menjenek el sétálni, fagyizni. „Egy semleges helyen másként lehet beszélgetni, de ott sem azt érdemes magyarázni, hogy »így nem beszélhetsz velem!«, hanem meg lehet kérdezni: »Szerinted miért csináljuk ezt, miért változott meg, ahogy beszélünk egymással?« Így, többes számban fogalmazzunk. Ez erőteljes szemléletváltást igényel a szülőtől, de sok agresszív, káromkodós helyzet így kiküszöbölhető lenne. Mert ha ilyen kapcsolatban vannak, akkor nyilván egyikük sem akar nagyot odadöfni a másiknak, mert érzi, hogy az fájdalmas. Ez az, amit nehéz megtanulni. Ezt nevezzük úgy: empátia.”
Fotó: Getty Images
