Talán nem vagyok egyedül azzal a szokásommal, hogy időről időre „kitakarítok” a Facebookomon. Például leiratkozom azokról az oldalakról, amiket korábban bejelöltem, de valójában nem nézem, nem keresem fel – fel sem dobja már az algoritmus a hírfolyamomra.
Van viszont egy műfaj, ami rendre megússza az ilyen takarításokat, mégpedig azok az oldalak, csoportok, amik valamilyen történelmi vonatkozású témával foglalkoznak. Igazi gyöngyszemeket találni ezek között, úgyhogy most meg is ragadom az alkalmat, hogy bemutassak közülük kettőt. Mindkettő magyar, és mindkettő olyan szemszöget villant fel, ami személyessé és izgalmassá teszi a közös történetünket.
Generációk menyasszonyi ruháiban gyönyörködnél?
Mindjárt itt van a Magyar Esküvői Divat 1920-1990 oldal, ahol nevéhez hűen az elmúlt száz év esküvői ruháit gyűjtik és teszik közzé – pontosabban a ruhákról készült fotókat. Bárki beküldheti a saját, a szülei, nagyszülei esküvői képeit, és ha szerencsések vagyunk, a képek mellett akár a lánykérés történetét is elolvashatjuk. Sőt, egész családok és generációk fotóiban gyönyörködhetünk. A zömmel fekete-fehér képekről megilletődött, komoly vagy éppen boldogságtól csillogó tekintetek néznek vissza ránk, miközben a szoknyák hosszát, a fejdísz formáját vagy a szabásvonalát is szemügyre vehetjük. Személy szerint nekem nagyon tetszik ebben az oldalban az is, hogy ez a divat- és esküvőtörténeti kincstár a közösség révén jön létre.
Persze itt is kellett egy ötletgazda és szervező erő, aki esetünkben Tánczos Anita divattervező. Már maga az indulás is egészen meghitt, hiszen 2011 karácsonyán a családi fotóalbumokat nézegetve vetődött fel, hogy jó lenne egy olyan könyvet lapozgatni, ami a magyar esküvői ruhákat foglalja össze országosan.
Anita édesapja világított rá, hogy egy ekkora kordokumentumot az egyéni, családi gyűjteményekből beküldött fényképekkel lehetne megvalósítani.
Azóta az emberek több mint kétezer fotót küldtek a projektnek, Anita köré pedig egy egész csapat gyűlt, két legfontosabb segítője Goda Gabriella divattervező és Komáromi Mónika stílustanácsadó. „Mindenki története érdekes. A 60-as években Budapesten például egyszer egy belvárosi szalonból szerettek volna ruhát kölcsönözni, de amikor megtudták, hogy falun lesz a lagzi, nem akarták kiadni a ruhát, ami különleges, csillogó csipkéből készült. Végül jelentős kaució fejében és budapesti lakcímre kérték a ruhát, elhallgatva, hogy a ruha márpedig falun fogja elkápráztatni a násznépet” – meséli Anita a nőklapja.hu-nak. Olyan történeteket is megosztottak vele, amikor az egyszerű esküvői viselet azt tükrözte, hogy az apa eredetileg máshoz akarta adni a lányát, ezért ezt a házasságot nem támogatta és pénzzel sem segítette a fiatalokat. De képek mesélnek az ellenkezőjéről is, mikor falun az asszonyok a lagzi előtti napokban együtt készítették elő a lakomát, tyúkot kopasztottak, aprósüteményt sütöttek. Valaki félbevágott fotót küldött Anitának, merthogy „rossz házasság lett”.
A fotók feldolgozása során Anitáék megyék és tájegységek szerint is kísérik a viseletek alakulását, figyelembe veszik a történelmi, társadalmi és gazdasági szempontokat. „A háború előtti és utáni időszak az esküvői öltözékekre is rányomta bélyegét, itt érdekes kontrasztokat találtunk. A 90-es években erősen megjelenik a nyugati divat utáni érdeklődés. Mindegyik korszakban találok valamit, amit szeretek, egy apró részletet, a kidolgozást, a vonalvezetést. A 40-es évek képein fedeztem fel például néhány helyen a csipkedíszítésű díszzsebkendőt a férfiöltözék kiegészítői között. Goda Gabi szenvedélyes csipkeruha-rajongó és a svábok esküvői viseleteit figyeli érdeklődéssel. Komáromi Mónika a szakmájából adódóan az öltözet egészét, az összbenyomást nézi” – mondja Anita.
Ennek a gyűjteménynek a segítségével például az is kirajzolódik, hogyan tolódott el fokozatosan a varrástól, varratástól a kölcsönzés felé a menyasszonyi ruhák beszerzése. „Az 50-es években népszerű volt a nagyméretű, színes, festett mellkép. Itt figyeltük meg, hogy azok a párok, akik kölcsönözték a ruhát vagy ünneplőben mentek férjhez, az esküvőt követően jelentek meg műtermi fotózásra, és ott elmesélték, hogy milyen ruhában mentek férjhez, vagy szerettek volna. A fotós pedig ráfestette a képre a ruhát” – meséli Anita. Szerencsére arra is találtak már példákat, mikor több nemzedék is viselte ugyanazt a ruhadarabot az esküvőn. „Rengeteg olyan fotónk van, ahol három generáció menyasszonyai örökölt ruhában mondták ki a boldogító igent vagy az öltözék átalakult báli ruhává. Nekem is megvan a nagymamám kesztyűje. Ő 1951-ben ment férjhez, a ruháját kölcsönözte, a kiegészítőit viszont megvásárolta, melyet becsben őrzünk. Szerzőtársam, Gabi édesanyja ruhája is kitűnő állapotban maradt fenn.” Anita tervei szerint a projektből előbb könyv készül, majd utána dokumentumfilmet is szeretnének forgatni. Addig is gyönyörködhetünk a Facebook-oldalukra feltöltött fotókban.
HUstory, avagy magyarok a nagyvilágban
„Magyar történetek a világ minden tájáról” – mutatkozik be a HUstory oldal, és szinte minden napra jut egy-egy érdekes életút, főleg az elmúlt kétszáz évből. „Időutazásra hívtam a világon szétszóródott magyarságot azzal a céllal, hogy a jövő szolgálatában, a jelenben közkinccsé tegyük a múlt értékeit. Szeretném bebizonyítani, hogy a régi idők sztorijai, a letűnt korok meséi nem poros, unalmas, szomorú, távoli világ maradványai, hanem érdekes és izgalmas, olykor vicces, megható, tanulságos emberi történetek halmaza, amely tanít, mesél, megszólít és szórakoztat” – mondja Piller István a nőklapja.hu-nak a 2019-ben indított oldalról.
Jobban belegondolva nem is olyan meglepő, hogy István ötletét egy személyes élmény és a családi örökség is inspirálta. „Az első világháborút megelőző nagy kivándorlási hullám időszakában több százezer ember indult Amerikába az Osztrák-Magyar Monarchia területéről, őket hívta a népnyelv amerikásoknak. 1910-et írtunk, amikor a Győr melletti Mindszentpusztáról dédapám testvére, Kollár Zsófia és egy gyermekkori barátnője – két fiatal lány, akik addig a falu határát is alig hagyták el –, egy Pennsylvaniában élő rokon meghívására elindult Amerikába. Hetekig tartó viszontagságos utazás után érkeztek meg az Újvilágba, ahol New York közelében a könnyűiparban helyezkedtek el. Zsófia itt találkozott későbbi, szintén magyar férjével, akivel 1913-ban összeházasodtak, családot alapítottak, és soha többé nem tértek vissza szülőhazájukba. Leszármazottaik ma is ott élnek Pennsylvaniában és Washington környékén. Utazásom során végigjártam azokat a helyeket, ahol egy évszázaddal ezelőtt rengeteg honfitársam megfordult. Hazaérkezésem után elkezdtem behatóbban foglalkozni a témával, és egy addig ismeretlen világ tárult fel előttem, hihetetlen emberi sorsokkal, izgalmas történetekkel” – mondja István.
Ezeket a történeteket aztán még több követte, István szerint a téma szinte „az utcán hever”, ha valaki nyitott szemmel jár.
Előfordult már olyan is, hogy családtagok küldték el a saját felmenőik történeteit, kapott például 1956-os menekültektől olyan fotót, ami a határátlépés pillanatáról készült.
Mostanában már nemcsak a nagyvilágból, hanem itthonról is mesél, és külön élvezem, hogy ezek nem a médiában sokszor megírt történetek, hanem sok, eddig ismeretlen életúttal lehet így találkozni. A posztok közös jellemzője, hogy barátságos, a Facebookon is fogyasztható hosszúságúak. Az illusztráló fotók mellett pedig István az aktuális témákkal kapcsolatos további olvasnivalókat és a forrásokat is gondosan feltünteti. István szívéhez közel különösen azok az évszázados történetek állnak, ahol az életút hatása a mai napig érzékelhető. A listáján találjuk Galamb Józsefet és Farkas Jenőt, a Ford T-modell tervezőit, Asbóth Sándor 1848-as hőst, majd a New York-i Central Park tervezőjét, Herz Sándort, a chicagói sárga taxi ötletgazdáját, Telkes Mária fizikust, aki az USA-ban lett a „Napkirálynő”, Dienes Andor fotóst, aki Marilyn Monroe-t felfedezte… Nem is írom ide az összeset, inkább keressétek fel a HUstory oldalt, és találjatok rá a saját kedvenceitekre!
