Tizenöt perc hírnevet ígért mindenkinek, és közben a kortárs művészet szupersztárja lett. Andy Warhol, a pop-art ikonikus alakja kényszeresen dokumentálta az életét, miközben sportot űzött a hazudozásból.
Andy Warhol néhány nap után rendszeresen lesöpörte íróasztalát és berakott mindent egy dobozba, ráírta a dátumot és azt, hogy TC (időkapszula), majd a műtermének egy raktárként használt szobájába tette. E szokásának köszönhetően a hálás utókorra maradt minden mozijegye, újságkivágása, parókája, cowboy-csizmája, fogászati lenyomatainak gyűjteménye és pornómagazinja, valamint a megszámlálhatatlan Polaroid-fotó, amit a megszámlálhatatlan partin készített, amelyeken részt vett. Megvan minden számla és felszólító levél is, amit az ideges hitelezőitől kapott. „Fizess, te hencegő!” – írta például Giuseppe Rossi orvos, aki 1968-ban megmentette az életét, miután egy nő, aki úgy érezte, Warhol neki nem tetsző módon ábrázolta a filmjeiben, felkereste és rálőtt. Az egyik dobozban egy szelet tortát is találtak, tányérral együtt.
De Warhol nem csupán a tárgyakat gyűjtötte. Amikor csak tudta, rögzítette telefonbeszélgetéseit, és néha le is gépeltette azokat egy asszisztenssel. Hitt a banalitás erejében, ez volt a sikere titka. Még egy Campbell’s leveskonzervből is művészetet tudott csinálni. E képessége tette világhírűvé a hatvanas években, és formálta át az amerikaiak ízlését a művészetben.
Halála után, 1987-ben nyílt meg a múzeuma szülővárosában, Pittsburghben, és a 610 időkapszula azóta ott állt sorban arra várva, hogy valaki átrágja magát a tartalmukon. Hét évvel ezelőtt egy Blake Gopnik nevű washingtoni műkritikus magára vállalta az irdatlan feladatot, majd 900 oldalas életrajzot írt Warholról az időkapszulák segítségével, ami idén márciusban jelent meg.
Anyuci elkényeztetett fiacskája
A világhírű művész (eredeti neve Andrew Warhola) 1928-ban született Pittsburgh-ben Andrej és Julia Warhola harmadik fiaként. Görög bizánci katolikus, szláv származású szülei egy szlovák faluból, Mikovából emigráltak Amerikába, ahol Andrej kétkezi munkásként dolgozott, Julia pedig otthon maradt a gyerekekkel. Ha nem volt elég pénzük, Andy anyja konzervdobozokból hajtogatott virágokat árult házalással, fiaival az oldalán.
Amikor az apa, Andrej 1942-ben meghalt, két idősebb fia otthagyta az iskolát és munkába állt, Andy azonban folytathatta a tanulmányait. Családja egész gyerekkorában kényeztette: szeretett volna például fényképezőgépet, amit azonnal meg is kapott és többé soha nem engedte el, bátyjai pedig sötétkamrát alakítottak ki neki az alagsorban. Másik nagy gyerekkori szerelme a mozi lett, és amikor azt mondta, felnőttként mozigépész szeretne lenni, anyja kilenc dolláronként félretett a takarítói béréből, és vett neki egy projektort, amivel Mickey egeres rajzfilmeket vetített a lakásuk falára.
Warhol szívesen írta le magát úgy, mint aki autodidaktaként tanult mindent, amit tudott, valójában azonban a kiváló művészeti oktatásáról híres Carnegie Technológiai Intézetbe járt, ahol több tanára is felismerte a tehetségét és őrizte meg a benyújtott vizsgamunkáit, ami ritka megtiszteltetés. Amint 1949-ben befejezte a főiskolát, felült egy buszra és New Yorkba költözött.
Nem volt szégyenlős
Húszéves volt ekkor, és az első időkben lepusztult, rovaroktól hemzsegő albérletekben húzta meg magát. Egyszer, amikor egy próbamunkát prezentált a Harper’s Bazaar főszerkesztőjének, szégyenére egy bogár mászott ki a makettjéből, mire a főszerkesztő szánalomból neki adta a megbízást. Ugyanakkor nem volt szégyenlős, ha önmaga PR-ozásáról volt szó. A New York-i Modern Művészetek Múzeumában például egyszerűen odasétált egy alkalmazotthoz, és közölte vele, hogy karácsonyi üdvözlőlapokat tervezett a múzeum ajándékboltjának. Végül meg is vették tőle a lapokat. Barátai „kicsi cseh tank”-nak csúfolták, olyan vehemenciával adta el magát bárhol, bárkinek.
Nyilvánvalóan, letagadhatatlanul homoszexuális volt, ami az ötvenes években önmagában elég volt ahhoz, hogy furának lássák. Szeretett meztelen fiúkat rajzolni, a mellbimbóikat és a genitáliáikat pedig a rajzon apró szívecskékkel borította. Ha megtetszett neki egy férfi, odament és megkérdezte tőle, lefotózhatja-e a péniszét. Három évvel azután, hogy New Yorkba érkezett, anyja megjelent nála, és közölte az egyik szobatársával: azért jött, hogy gondját viselje az ő Andyjének. Ezután majdnem húsz évig maradt. Amíg együtt laktak, anyja rengeteg sziámi macskát tartott. Időnként 17 is volt belőlük, és többségüket Samnek nevezték el, Julia azonban meg tudta különböztetni őket egymástól, mondván: ez itt a jó Sam, ez a rossz Sam, ez meg a buta Sam. A macskák és az asszony növekvő alkoholproblémái miatt Warhol nem szívesen mutatta be anyját a barátainak, egy volt pasija szerint azonban hálás volt annak jelenlétéért a lakásban, mert indokként szolgált, hogy ne kelljen szexelnie. Andy mindenkinek azt mondta, nem szeretné, ha a hálószobából kiszűrődő zajok az anyja füléig jutnának.
Kínlódott a kinézete miatt
Aki akkoriban ismerte Andyt, furcsa kis szörnyszülöttnek írta le őt. Egész életében hatalmas kínokat állt ki a megjelenése miatt. Szörnyű bőrrel áldotta meg a balsors, de nemcsak az akné zavarta, hanem a furcsa pigmenthiány is, amely miatt a bőre helyenként világosabb, máshol pedig sötétebb volt. Ehhez jött még a krumpliszerű orra, amelyet később plasztikai műtéttel korrigáltatott. A harmincas éveire a haja többsége kihullott, és onnantól minden reggel tupét ragasztott a feje tetejére. A legnépszerűbb parókája egy ezüstszínű darab volt, amelyet úgy hordott, hogy kilógott alóla az eredeti, barna haja.
Külső adottságai nem tették vonzó szexpartnerré, és ő maga úgy nyilatkozott a szerelem testi oldaláról, hogy az „piszkos és gusztustalan”. Gopnik könyve szerint minden partnerével egyszer vagy maximum kétszer feküdt le, nemi betegségére penicillint szedett, és számtalan műtétje volt az anális régióban.
Warhol sportot űzött a hazudozásból, amit szinte hobbiként kezelt. Valós életkoráról még az orvosának is hazudott. A Ki kicsoda? enciklopédiának azt mondta, Clevelandben született, a „von Warhol” családban. Warholából egyébként akkor lett Warhol, amikor New Yorkba költözött. Ha valaki megkérdezte tőle, hogy van, azt felelte, jól, majd egy lépéssel közelebb lépve hozzátette, hogy hasmenése van. Sokan hitték butának, de akik közelről ismerték, tudták, hogy csak játssza a hülyét.
Mások ötleteiből merített
Szakmai téren a női ruhák, főleg a cipők hirdetései voltak a specialitásai. 1955-ben I. Miller cipőtervező egy évi 12 ezer dolláros reklámszerződést írt vele alá, ami akkor óriási pénz volt. Kirakatokat is készített, főleg a Bonwit Teller luxusáruháznak. De már akkor is többre vágyott, galériákban kiállító művész akart lenni.
A Carnegie Technológiai Intézetben megismert tanárai és diáktársai, valamint Manhattan melegközössége ellátták hasznos kapcsolatokkal, és akadt néhány „tündér keresztapja” is, olyan idősebb, befolyásos férfiak, akik ijesztő külseje ellenére vonzódtak hozzá. Az ekkoriban kialakuló pop-art a tömegkultúrából táplálkozott, azaz a képregényekből, mozifilmekből és hirdetésekből merített ihletet, és játékos, könnyed hangvételt ütött meg, ami addig nem volt megszokott a magas művészetekben.
Warholt érdekelte a popkultúra, és egy bulin arról panaszkodott, nincs már olyan vizuális elem, amit ne rágtak volna csontig a művészek. Mire egy Muriel Latow nevű dekoratőr azt mondta, ő tud egyet, amit még nem használt senki, de csak akkor árulja el, ha Warhol előre kifizet neki 50 dollárt. Mire ő leült, írt egy csekket az összegről, Latow pedig közölte: a Campbell’s leveskonzerv dobozát mindenki felismeri, mégsem használta még egy művész sem. Warhol tehát a pop-art heurékapillanatát nem is magának köszönheti, s Gopnik a könyvében „nagy szivacs”-nak nevezi őt, aki mohón szívta magába mások ötleteit. Latow bejelentése után másnap Warhol – más források szerint az anyja – lement a Finast szupermarketbe, és minden akkor kapható Campbell’s konzervből vett egyet. A következő évre, 1962-re pedig elkészült a 32 különböző Campbell’s konzervet ábrázoló nyomata, amely ma a Modern Művészetek Múzeumában látható. Ezt a művét aztán gyors egymásutánban követték a zöld coca-colás dobozok (1962), a 192 egydolláros bankjegy (1962), a Brillo szappanos doboz (1964), majd jöttek a Marilyn Monroe-k, az Elizabeth Taylorok, a Marlon Brandók és az Elvisek.
A világ legfurcsább celebe
Utóbbiak mind szupersztárok voltak, és Warholt gyerekkorától haláláig lenyűgözték a celebek. Hamarosan belőle is celeb lett, bár furcsa celeb. A harmincas éveiben arról híresült el, hogy tévéinterjúiban két ujját az ajkára téve minden kérdésre azt felelte, „izé”. Gyakran magával vitte Gerard Malanga nevű asszisztensét, és azt mondta, kérdezzék inkább őt, mert a képei többségét ő készítette, ami egyébként nem állt távol a valóságtól. 1963 és 1972 között ugyanis egyetlen olyan alkotása sem volt, amit ő maga rajzolt.
Warhol a maga idejében ellentmondásos művésznek számított. Volt, aki szerint zseni volt, mások szerint börtönben lett volna a helye. Gopnik szerint nagyon vágyott rá, hogy megtalálja az egyetlen és igaz szerelmet, és gyakran szerelembe is esett, de a kapcsolat sosem tartott sokáig, és a partnere mindig kevésbé szerette őt, mint ő a partnerét. Utolsó kapcsolata, a Paramount elnökhelyetteseként dolgozó Jon Gould nem volt hajlandó egy szobában aludni Warhollal, mert azt állította, annak kutyája rendszeresen a képébe szellent az ágyban. Gould pár év múlva AIDS-ben halt meg.
Ekkorra Andy anyja, akivel élete nagy részében együtt élt, már teljesen elveszítette a józan eszét: az asszony a ház alsó szintjén élt, és ételt dugdosott mindenhová. 1971-ben Julia visszament Pittsburghbe, ahol előbb Andy egyik bátyjánál lakott, majd idősotthonba költöztették. Egyik unokatestvére rendszeresen írt Warholnak, és leveleiben azt állította, Juliát csak az tartja életben, hogy a legkisebb fia meglátogatja, mielőtt meghal. Andy azonban nem ment el meglátogatni az anyját, sőt a temetésén sem vett részt, bár a költségeket ő állta.
Anyja halála után 15 évvel, 58 éves korában pedig Andy Warhol is követte Juliát a sírba. Sokan azt mondják, az is csoda, hogy addig húzta. Élete vége felé a gyulladt epehólyagja kínozta, és csípőszorítót viselt – ezekből is hatalmas, színes gyűjteménnyel rendelkezett. Állandó fájdalmai voltak, és amikor 1987 februárjában az orvosok kivették az epehólyagját, a műtétet követő reggelen meghalt.
Fotó: Getty Images-Brownie Harris, Derek Hudson
