Körülbelül egy évvel ezelőtt ilyenkor vált egyértelművé, hogy a koronavírus járvány egy pandémia, azaz az egész Föld lakosságát érinti. A hírek azóta szinte csak erről szólnak, pedig a járvány előtt is volt egy világméretű probléma, ami évtizedek után, szinte az utolsó utáni pillanatban végre kezdett beszivárogni a közbeszédbe: a klímaváltozás. Tudósok meghatározó csoportja szerint a két jelenség összefügg, és az emberi tevékenység, illetve életmód erősen felelőssé tehető a kialakulásukért.
Miközben Amazóniában, Ausztráliában, Kaliforniában vagy Szibériában erdő- és bozóttüzek tomboltak, az emberiség szokás szerint megosztottan reagált. A klímaváltozás szkeptikusai és tagadói mellett viszont egyre többekben okozott növekvő feszültséget, hogy hogyan tudnának ők egyénként bármit is tenni világméretű folyamatok ellenében.
Persze a természettel kapcsolatban sokaknak azért elsősorban pozitív élményei vannak, és minden bizonnyal ismerik azt az érzést, amikor egy szép vadonbéli táj, erdő, tenger látványa megnyugtatja, boldogsággal tölti el: szinte úgy érezzük, hogy egy erdei séta elmossa a gondunkat-bajunkat. Ennek testvére az a felháborodás vagy szomorúság is, amit akkor érzünk, ha valamilyen környezetrombolással találkozunk.
Frusztráció és tagadás, öröm vagy szomorúság – a pszichés folyamataink állandóan válaszolnak a természettel kapcsolatos tapasztalatainkra, ami nem véletlen. Az ökopszichológia tudománya a biológiai, ökológiai tudást ötvözi a pszichológiai ismeretekkel, és igyekszik támpontokat nyújtani az emberiségnek, hogy visszataláljon a természeti rendszerbe, aminek valójában akkor is része, ha fejben vagy életmódjában elidegenedett tőle.
Az ökopszichológia egyik hazai jeles képviselőjével és az Ökopszichológiai Intézet társalapítójával, Molnos Zselykével beszélgettünk ember és természet kapcsolatáról, és hogy mi valamennyien miket tehetünk azért, hogy a szorongást vagy a tehetetlenség érzésére válaszoló lemondást felváltsa a tettrekészség.
Nyitókép: Unsplash
