Az emberek évszázadok óta mesélnek róla, hogy létezik egy másik, víz alatti világ, amelyben félig ember, félig hal formájú lények élnek. Rengeteg néven emlegették őket a történelem során: hableány, sellő, szirén, vízi nimfa, najád. Ám a mesék tanulsága mindig ugyanaz: a találkozás komoly veszélyt rejt mindkét fél, az ember és a sellő számára is. Mítoszuknak Fodor Marcsi eredt a nyomába.
Sok legendában szerepelnek félig emberi, félig állati lények. A lótestű kentaur, a bikafejű Minótaurosz, a kecskelábú faun és a madártestű hárpia mind arról árulkodik, hogy az embereket ősidők óta foglalkoztatja a kérdés: mi tesz minket emberré? Míg azonban a mitikus lények többsége már csak a mesék világában él, a hableányok létezését még manapság is sokan elhiszik. 2012-ben az Animal Planet legnézettebb műsora lett a Sellők – A megtalált test című áldokumentumfilm, mely úgy beszélt a vízi nimfák kutatásáról, mintha ez egy valódi tudományág lenne, komoly tudósokkal. Az a jelenet, amelyben egy tengeralattjáró ablakából filmeztek le egy hableányt, óriási sikert aratott. Azóta is bizonyítékként kering a neten – annak ellenére, hogy a film végén a készítők felhívták rá a figyelmet: mindez csak játék volt, és a képek, a történetek, illetve a szakértők sem voltak valódiak.
Az emberek többsége azonban szeretne hinni a hableányokban, és nem tartja elképzelhetetlennek, hogy van valami abban a mítoszban, amely minden nép legendájában felbukkan. Hiszen még a tudósok is egyetértenek abban, hogy az óceán nagy része feltáratlan, és sok ezer olyan faj rejtőzhet benne, amellyel még nem találkoztunk.
Bár mindeddig a hableányok létét semmiféle bizonyíték nem támasztotta alá, a hajósok sok száz éve mesélnek arról, hogy emberszerű lények követik őket, akiknek néha gyönyörű, máskor pedig meglepően ronda arcuk van. A szakértők többféle tengeri állattal – és persze a vízpára, a fény és a hullámok csalóka játékával – próbálják megmagyarázni ezeket az észleléseket.
A középkori térképészek sellőket rajzoltak a zátonyokkal teli tenger szorosokba, a hajós népek pedig mindig igyekeztek elkerülni a velük való találkozást
Azt el kell ismerni: valódi hableányt még senki sem tudott bemutatni, ám ez egy kicsit sem csökkentette a sellők népszerűségét. Sőt, a 21. században hableánnyá válni valódi karrierlehetőség lett! Világszerte sok vidámparkban alkalmaznak olyan színészeket, akik sellőjelmezbe bújva a medence széléről integetnek a gyerekeknek, és víz alá merülve bűvölik el őket kecses mozgásukkal. Virágzanak a cégek, amelyek ehhez jelmezeket és kiegészítőket készítenek, ahogyan a sellőmozgást tanító úszóiskolák is népszerűek. Az interneten pedig százával találhatunk olyan modelleket, akik halfarokba öltözve napoznak a tengerparton, és speciális videókban tanítják, hogyan kell vízálló sminket készíteni.
Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a hableányok az ősi történetekben korántsem olyan barátságos és kedves lények, mint a Disney rajzfilm Arielje. A középkori térképészek sellőket rajzoltak a zátonyokkal teli tengerszorosokba, és a hajós népek mindig igyekeztek elkerülni őket. Úgy tartották, a szirének emberhúsra éhesek, és nagy szerencsétlenséget jelent találkozni velük. Vihar és katasztrófa jár a nyomukban.
Bár a 20. század filmjeiben, regényeiben ez a vonal szinte soha nem került elő, ma már egyre több a szirének sötét világát bemutató horrorfilm is. Ehhez a visszatéréshez fontos tudnunk, hogy a hableányok eredetmondája nagyon összetett.
A sellők kettős jelleme ugyanis az antropológusok szerint a víz kettősségét szimbolizálja. A folyók, tavak mindig is fontosak voltak a közösség túlélése szempontjából – ám komoly veszélyt is jelentettek a benne élő vadállatok, no meg amiatt, hogy sok millió ember fullad beléjük évente. A gonosz hableányokról szóló legendák figyelmeztették a közösséget, hogy bármennyire vonzó és szépséges a csillogó habok látványa, a veszély miatt sokkal jobb, ha elkerülik.
Atargatisz
Mára már alig ismeri valaki a nevét, de négyezer évvel ezelőtt Atargatisz volt az egyik legfontosabb istenség, a bölcsesség, a termékenység, a gazdagság istennője. A legenda szerint amikor halandó szerelmét, a pásztor Hadadot véletlenül megölte heves szeretkezésük során, olyan szomorú lett, hogy a vízbe akarta ölni magát. Ám az istenek nem engedték, hogy szépségét elpusztítsa, így deréktól lefelé hallá változtatták. Hierapoliszban emeltek templomot a tiszteletére, amelynek színaranyból készültek a falai, és belsejében egy hatalmas medence volt, teli halakkal. A hívőknek ezen átúszva kellett az oltárhoz járulniuk.
A Kis Hableány meséjét egy visszautasítás ihlette?
Andersen eredeti meséje sokkal sötétebb, komorabb, mint a Disney verzió. A kis hableány a mesében elsősorban nem is a szerelmet keresi, hanem a halhatatlanságot, amit csak egy ember férj által kaphatna meg. A tengeri boszorkánytól a hangjáért cserébe lábakat kap, de nem lel bennük igazi örömöt, mert minden egyes lépés olyan érzés számára, mintha késeken járna. Ráadásul a végén a herceg nem őt választja, ezért tajtékká kell változnia, amitől csak úgy menekülhet meg, ha szíven szúrja a herceget és ifjú hitvesét. Mivel ezt visszautasítja, végül a levegő leányai közé emelkedik, és ezzel megkapja a lehetőséget arra, hogy a saját maga jogán érdemelje ki a halhatatlan lelket, igaz, majd csak háromszáz évnyi szolgálat után.
A mai kutatók szerint a mese komorsága valójában Andersen depressziójának a jelképe, aki egész életében szenvedett titkolt homoszexualitása miatt. Egyetlen alkalommal nyílt csak meg – ám a férfi, akinek elküldte szerelmes leveleit, nem viszonozta az érzéseit. Andersen ennek a visszautasításnak a hatására írta meg A kis hableány történetét. A mese pontos képet ad arról, mit jelent az, ha az ember nem beszélhet őszintén a szerelméről, és hogy mennyi fájdalommal jár, ha mégis körülötte kell lennie.
A hableány több transzszexuális közösség jelképe. Ők azok, akik úgy érzik, rossz testbe születtek. A hableány átváltozóképessége az általuk vágyott operációt szimbolizálja, másfelől a sellő nemtelen, halalteste azt is hangsúlyozza, mindegy, mi van deréktól lefelé, nem ez definiálja az embert és a nemiségét.
Dániában is felbukkan
A világ egyik legtöbbször megrongált műalkotása a Koppenhága kikötőjében álló Kis Hableány szobor, amelyet százéves története során kétszer lefejeztek, egyszer a karját vágták le, és fel is robbantották. De öltöztették már burkába, tettek dildót a kezébe, és több alkalommal leöntötték festékkel. Bár általában csak részeg vandálok áldozata lett, előfordult, hogy komoly politikai üzenetek hordozójává is vált. Sokan úgy vélik, hogy Andersen meséje a nők alsóbbrendűségéről szól, hiszen a történet szerint a kis hableány csak a férfi szerelme által válik emberré, kap halhatatlan lelket, lesz teljes értékű. Ám ahhoz, hogy a házasság létrejöjjön, fel kell áldoznia a hangját, az önálló véleményalkotás lehetőségét, és szó szerint szét kell tárnia a lábát, bármilyen fájdalmas is ez számára.
Szirének
Odüsszeusz hazaútja során különleges lényekkel találkozott, ezek egyike a szirén, amely az eredeti források szerint kicsit sem hasonlított a hableányokra. A halfarkú teremtmény madártestét pikkely borította, és csábos énekével a halálba csalta a tengerészeket. Odüsszeusz a boszorkány, Kirké tanácsára viasszal tömte be tengerészei fülét, ő maga azonban hallani akarta a csodás dallamot, de az árbóchoz köttette magát, hogy ne engedjen a csábításnak, és ne ugorjon utánuk a tengerbe.
Az évszázadok alatt a szirének alakja összemosódott a hableányokéval. Ebben valószínűleg annak is szerepe volt, hogy több nyelven a „siren” szót használják mindkét teremtésre.
Az évszázadok alatt a szirének alakja összemosódott a hableányokéval. Ebben valószínűleg annak is szerepe volt, hogy több nyelven a „siren” szót használják mindkét teremtésre.
Kétfarkú hableányok
Bármilyen furcsának tűnik is a látvány, a kétfarkú hableány a középkorban is népszerű figura volt. Ez az ábrázolásmód a Sheela-Na-Gig figurákból ered. E furcsa, erőteljesen szexuális töltetű faragványok azt a pogány hitet szimbolizálják, mely szerint a női szeméremtestnek gonoszűző hatása van. A démonok ugyanis félnek a nők erejétől, amely szexualitásukból ered. Bizonyos területeken egészen a 20. század elejéig élt az a néphit, hogy ha a nők felemelik a szoknyájukat, pucér alfelük látványával képesek elűzni a vihart vagy a jégesőt. Középkori templomokban ma is találhatunk olyan oszlopfőket, melyeken a nők két kézzel húzzák szét vulvájukat. Ennek elfogadottabb formája lett később a kétfarkú hableány képe. Ám ahogy a Sheela-Na-Gig figura, úgy a kétfarkú sellő sem csak a szexualitásról szól, bármilyen könnyű lenne erre leegyszerűsíteni. Ez az ábrázolás az alkimisták könyveiben a megvilágosodás szimbóluma lett, amely az ősi istennőhit maradványa, és amelynek elfogadása és tisztelete a test és a lélek, a föld és a víz, a férfi és a női nem egységét jelképezte.
A leghíresebb kétfarkú sellő Meluzina volt, akit Raimondin gróf vett feleségül. A menyasszony annyit kért jövendőbelijétől, hogy szombatonként hagyja őt egyedül a fürdőjében. Ám többévnyi boldogság és tíz gyermek születése után a férfi kíváncsi lett, mivel is tölti az idejét a felesége szombatonként. Ekkor látta meg, hogy szépséges asszonyának hal(más források szerint kígyó-)farka volt. Amikor Meluzina rájött, hogy kilesték a titkát, sárkánnyá változott, és elhagyta a férjét. Sok európai királyi család büszkén vallotta, hogy „sárkányvér” csörgedezik az ereiben. Luxemburgi Zsigmond magyar király is feltüntette Meluzinát a családfáján.
Selkie
A skót legendák szerint a hableányoknak nem hal-, hanem fókaaltestük van, ám ezt a fókabőrt le tudják venni, ha ki akarnak menni a partra. Márpedig gyakran kimennek, mert szeretnek az emberek között élni, és szívesen alapítanak családot velük. Ez a házasság a férfi számára sok haszonnal jár – a hableány gazdagságot, szerencsét hoz neki, de ha bármivel megharagítja a nőt, az visszamegy a tengerbe, és soha többé nem láthatja őt. Ezért az asszony levetett fókabőrét jól el kell rejteni az esküvő után. Ez azonban gyakran komoly fájdalmat okoz a nő számára, és ha a bőrt elégetik, abba akár bele is halhat.
A kutatók szerint a selkie legendája a grönlandi, alaszkai őslakosok érkezéséhez köthető, akik fókabőrrel borított tutajaikkal eveztek Skócia partjaihoz. Messziről nézve felsőtestük kiemelkedett a tengerből, és úgy tűnhetett, nincs is lábuk, hiszen azt a tutaj eltakarta.
kutatók szerint a selkie legendája a grönlandi, alaszkai őslakosok érkezéséhez köthető, akik fókabőrrel borított tutajaikkal eveztek Skócia partjaihoz. Messziről nézve felsőtestük kiemelkedett a tengerből, és úgy tűnhetett, nincs is lábuk, hiszen azt a tutaj eltakarta.
A fidzsi hableány
1842-ben egész New York izgatottan értesült a nagy hírről: végre megvan a régóta várt bizonyíték a hableányok létezésére, és alig 50 cent kifizetése után bárki megnézheti a halott sellőt. Hívők és hitetlenek tömegével járultak P. T. Barnum cirkuszába (akit A legnagyobb showman című filmből ismerhetünk), és újságcikkek százai vitatkoztak arról, vajon igazi-e a bemutatott lény.
Ma már tudjuk, hogy ez volt a 20. század egyik legnagyobb átverése – és tagadhatatlan, hogy akkoriban is komoly csalódást okozott sok embernek. A majomfelsőtestű, halfarkú lény ugyanis kicsit sem hasonlított az európai legendák meseszép hableányára. Ez persze nem meglepő, hiszen gyártási helyén (valószínűleg Japánban) egészen másmilyennek képzelték el, és készítették (ma már tudjuk) nagy mennyiségben.
Az átalakulás mítosza
A kis hableány Disney változata a tinikor metaforája, hiszen Ariel alig 16 éves, amikor beleszeret a hercegbe. Átváltozása a pubertás szimbóluma, amikor mindenféle furcsa, kínos dolog történik az ember testével, és igenis fájdalmas a gyerekkortól elválni. Ariel sem könnyen adja fel sellőlétét, de muszáj megtennie a szerelem, a felnőtt lét kedvéért. Akárcsak a hableányok, a tinik is két világ között vergődnek, csak nekik nem a tenger és a szárazföld, hanem a gyerekkor és a felnőttség közti átmenetet kell megtapasztalniuk.
Ningyo
A japánok nimfája bár nagy vonalakban hasonlít európai rokonához, jellemében és külsejében is erősen eltér tőle. Általában csak a feje emberi, az sem igazán szép, mert a szája tele van hegyes fogakkal, agyarakkal. A felsőteste sem az európai ábrázolásokból ismert dús keblű, buja nőalakot idézi, inkább majomszerű. Bár könnyek helyett gyöngyöket sír, látja a jövőt, és a húsa elfogyasztása örök életet ad annak, aki megeszi, a halászok mégsem szeretnek találkozni vele. A legendák szerint ugyanis óriási viharba kerül az a hajó, amelyik véletlenül a hálójába fogja, és ha a sellő a partra vetődik, a falut szökőár fogja elpusztítani.
Japán több szentélyében is őriznek hableánycsontot (van, amit az 1200-as évek óta!), és úgy tartják, hogy a víz, amelyben áztatják, komoly gyógyerővel bír. De soha nem engedték egyiket sem genetikai vizsgálatnak alávetni.
Tükör
A hableány kezében lévő tükröt a hiúság jelképének véljük, ám az ősidőkben más jelentése volt. Varázseszköznek számított, amivel a papnők a jövőbe és a múltba láthattak, magába zárta a fényt és visszatükrözte az ártó energiákat. Csillogó felszíne nemcsak a tó tükrére, a hableány lakhelyére utal, hanem ablak egy másik világra is, amelyben mélyebb igazságok rejlenek. A tükör egykor a bölcsesség, az isteni tudás szimbóluma volt, melynek segítségével feltárultak az isteni tudás titkai.
#notmymermaid
Amikor 2019-ben a Disney bejelentette, hogy elkészíti A kis hableány című rajzfilm élő szereplős verzióját, hatalmas botrányt kavart, hogy a főszerepre egy fekete bőrű lányt választottak ki. Halle Bailey, bár gyönyörű lány csodálatos énekhanggal, tagadhatatlanul eltér a rajzfilm eredeti, fehér bőrű, vörös hajú modelljétől. Sokan úgy vélték, hogy a cég nagy hibát követ el ezzel a választással, és csúfot űz a mese dán gyökereiből. A tiltakozások a „notmymermaid”, azaz „nemazénhableányom” hashtag alatt kezdtek gyülekezni. A döntést védelmezők azonban azzal érvelnek, hogy a Disney mesének amúgy sincs sok köze az Andersen-féle eredetihez, tehát nem lehet rajta épp a bőrszínt számonkérni. Ráadásul a hableány-mitológia ázsiai eredetű, és az első ábrázolásokon igenis fekete bőrű sellők szerepeltek. Arról nem is beszélve, hogy felesleges egy kitalált lény bőrszínén vitatkozni.
Fotó: Getty Images Hungary, Jordan Archaeolical Museum, The Metropolitan Museum of Art, Wikipédia
