Nézd a jó oldalát! Nem lehet, hogy egy kicsit eltúlzod ezt? Fogd fel kihívásként és meglátod, mennyit tanulsz belőle! Miért nem csinálod ezt vagy azt? Ugyan már, engedd el! – mondatok, amelyekkel nagy eséllyel valamennyien találkoztunk már. Mondatok, amelyeket valószínűleg jó szándékkal fogalmaztak meg (rosszabb esetben túl akartak lenni a beszélgetésen), de amelyek csak súlyosbították a rossz érzésünket, esetleg még meg is fejelték egy adag frusztrációval. Ezek a mondatok ráadásul sokszor akkor is így működnek, ha mi saját magunkat próbáljuk ösztönözni velük. Hogy mire? A pozitívabb szemléletre.
Miért van akkora szükség a negatív érzéseinkre is?
„Ha optimizmus alatt a pozitív gondolkodást értjük, akkor arról van szó, hogy a körüményektől függetlenül tudatosan törekszünk arra, hogy meglássuk a lehetőségeket, és azokat a dolgokat, amelyeket egy helyzetben irányítani tudunk. Azaz meglátjuk benne a jót. A pszichológia az 1950-es években kezdte nemcsak azokat vizsgálni, akiknél valami baj van, hanem azt is, hogy akik boldogok, miért azok. Mit csinálnak ők másképpen? Felfedezték, hogy nem a körülmények határozták meg a boldogságot, tehát nem azok a boldogok, akiknek egyszerűbb az élete, vagy akiket kevesebb trauma vagy nehézség ért. A kutatások szerint a boldogság sokkal inkább az életünkhöz való hozzáálláson múlik” – mondja Frankó Betta.
Ebből persze lehetne arra következtetni, hogy akkor például arra kéne trenírozni magunkat, hogy minél sebesebben felülemelkedjünk a negatív érzéseinken. Csakhogy az emberi psziché ennél sokkal kifinomultabban és bonyolultabban működik.
A negatív érzéseinknek, mint a harag, a félelem, a szomorúság, pont olyan fontos jelző feladataik vannak, mint a fizikai fájdalomnak.
Felhívják a figyelmet arra, hogy valami történik, amivel foglalkoznunk kéne. Tulajdonképpen a saját magunkkal való párbeszéd fontos elemei. Ebben a cikkben írtunk például arról, hogy miközben a haragot kulturálisan erősen elutasítjuk, valójában mennyire fontos lépcsőfok lehet a megbocsátáshoz vagy a gyógyulásunkhoz vezető úton.
Ha viszont következetesen hárítjuk a negatív érzéseinket (és másokét), és üdvösek vagy elfogadottak csak az olyan pozitív érzések lehetnek, mint az öröm, a nyugalom, a lelkesedés, az valódi probléma – és ezt nevezi a pszichológia mérgező pozitivitásnak.
„A mérgező pozitivitás irreális képet fest az érzelmi kiegyensúlyozottságról, mert azt közvetíti, hogy lehetséges, hogy állandóan jókedvű vagy hatékony legyél, vagy hogy mindig lazán átlépj a nehézségeken, hogy minden helyzetben beválik a varázsmondat: »engedd el«. Csakhogy ez a valóságban nem így működik”
– mondja a pszichológus. Az érzéseink, minél inkább próbáljuk őket elfojtani, hajlamosak annál nagyobbra dagadni. Az irreális elvárásokból pedig lelkiismeret-furdalás, szégyen fakad, hogy biztos velünk van a baj.
Az öngondoskodás része, hogy tudjuk, minek van itt az ideje
„Az akut krízis nem a tanulságok levonásának az ideje. Eljöhet az a pont, amikor képes vagyok meglátni, mit tanultam valamiből, de amikor még ott vagyok az érzelmi vihar közepén, akkor azzal, hogy megpróbálom elfojtani az érzéseimet, csak ártani tudok.”
2020 tavaszának egyik érdekes jelensége volt, hogy milyen hamar megjelentek azok a hangok, amik a járvány miatti korlátozások bevezetése után azt ecsetelték, mi mindent tanultak „már most” a hétköznapok átalakulásából. Mindezt akkor, amikor tömegek még a gyász különböző fázisait élték: dühösek voltak vagy bénultak a sokktól, tagadtak, alkudoztak vagy letargiába zuhantak az életük hirtelen megváltozásától és a veszteségektől. Hogy e korai pozitív gondolkodásúak közül ki tartott valójában ott, hogy lelkileg tovább tudjon lépni, azt így ismeretlenül nem lehet megmondani. De mint kulturális-civilizációs jelenség, látványosan illusztrálta azt a sürgető társadalmi elvárást, hogy a rossz érzéseken át kell lendülni és muszáj mindig és minél gyorsabban a pozitív szemszöget keresni.
Ezen a ponton fontos hangsúlyozni, hogy
természetesen nem az a cél, hogy dagonyázzunk a rossz érzéseinkben, hanem hogy ne erőltessünk olyat, amire még nem állunk készen.
„Ha energiahiányos állapotban csak azért is futok 8 kilométert, miközben az egész testem ellenkezik, azzal többet ártok, mint használok. Gyakorlással viszont megtanulhatom a saját magammal való együttérzés képességét és a súlyozást. Ez azt jelenti, hogy különbséget tudok tenni aközött, hogy épp magamra erőszakolok valamit, és aközött, hogy ugyan semmi kedvem hozzá, de tudom, hogy jól fogom érezni magam, ha elmegyek futni, ezért tényleg elmegyek. De azt is meg tudom engedni magamnak, hogy aznap csak nyújtsak” – mondja Frankó.
Te ismered a különbséget önsajnálat és önegyüttérzés között?
Tény, hogy nagyon sok nehézségen átlendít az, amikor képesek vagyunk változtatni a hozzáállásunkon, hogy mit veszünk észre, mire helyezzük a hangsúlyokat. Amikor nem a megváltoztathatatlan ellen küzdünk, például most a járványban, hanem azt mondjuk, hogy ha a home office miatt felszabadult a közlekedéssel töltött idő, akkor ezt valami olyanra szánjuk, amire már rég vágytunk. De ez persze lehet bármi más is. A lényeg, hogy ez az átkeretezés, ha a magunkat ismerő és tisztelő ritmusban történik, segít előre mozdulnunk és jobban megélni a nehéz időszakokat.
Ráadásul elismerést is kaphatunk a környezetünkből, hogy milyen jó, hogy nem merültünk bele az önsajnálatba, hanem limonádét csináltunk a citromból. A kultúránk kapcsolata az önsajnálattal elég ellentmondásos. Egyfelől elítéli, hiszen az ideálisnak tartott (kezdeményező, tettre kész, erős, határozott, laza stb.) viselkedésminták ellentétét véli felfedezni benne. Másfelől a kölcsönös panaszkodás egymásnak vagy a világ közös kritizálása kifejezetten erősítheti is az emberek közötti kötődést.
Az önsajnálat vagy önsajnáltatás viszont nem azonos azzal, amikor képesek vagyunk együttérezni saját magunkkal.
„Sokan azért nem merik beleengedni magukat a nehéz érzéseikbe, mert azt mondják, én nem akarok panaszkodni, nem akarom nyalogatni a sebeimet. Pedig az önegyüttérzés egy érett képesség. Arról szól, hogy elfogadom az érzéseimet és tiszteletben tartom őket. Ez az örömökre és a fájdalmakra is vonatkozik, és a lényege, hogy azokkal összhangban cselekszem a saját értékeim és érdekeim mentén” – mondja Frankó Betta, aki a blogján részletesen összefoglalta a különbséget önsajnálat és önegyüttérzés között.
A csavar ott van, hogy hangot adni az érzéseinknek, megfogalmazni másoknak, hogy érezzük éppen magunkat, egy nagyon alapvető emberi igény. A legelső emberi kapcsolatunkhoz vezet vissza: amit az anyánkkal, az első gondozónkkal megéltünk. Arról a biztonságélményről és igényről van szó, hogy az érzéseink kifejezhetőek, azokat a másik ember elbírja, elismeri, nem lesz terhes neki. Ezért is olyan jó érzés őszintén kiönteni valakinek a szívünket, aki figyelemmel meghallgat. Kérdés, hogy ezt teszi-e.
Amikor a környezet mérgez: erőszakos jóakarók és kéretlen tanácsadók
A mérgező pozitivitást sokszor akkor a legegyszerűbb felismerni, amikor a környezetünkből érkezik – ezért lehetnek olyan ismerősek a cikk elején idézett mondatok is. Az ilyen mondatok – a személyiségünktől függően – kiválthatnak szégyent („erre sem vagyok képes”), bűntudatot („már megint csak terheltem a másikat”), frusztrációt, ami akár dühvé is hevülhet.
Az ilyen mondatokkal ugyanis a beszélők akaratlanul is érvénytelenítik az érzéseinket és elvitatják a létjogosultságukat.
Vagy minden jó szándékunk ellenére mi a másokéit, ha ezekhez hasonlókat mondunk nekik – ezzel azért szintén érdemes szembenézni.
A vigasztalás, a támogatás kulcsa az empátia, ám sokszor nem egyértelmű, kinek mi segít éppen. Amivel nem tévedhetünk nagyot, az az, ha egyik oldalról megtanuljuk megmondani, hogy mit szeretnénk, mire lenne szükségünk, és nem várjuk el, hogy a többiek maguktól rájöjjenek. A vigasztaló, támogató oldalról pedig, ha megkérdezzük, mit tegyünk. Amire a pszichológus felhívja a figyelmet: „A nehézség ilyenkor az, hogy ahhoz is önismeret kell, hogy valaki meg tudja mondani, mire van szüksége. Lehet, hogy már maga a kérdés is segít. Például azt tudja válaszolni, hogy most csak arra van szükségem, hogy elmesélhessem, ami történt, és utána ölelj meg. Vagy megkér, hogy ötleteljetek együtt a megoldáson.” Ilyenkor már nem kéretlen tanácsok osztogatása történik, hanem valódi támogatás, a frusztráló mondatok helyét pedig átveheti az igazi vigasztalás.
