Szerző: Sinkó Edit
Elsőként a család feje érezte rosszul magát. Egy pénteken, emlékszem, pont a legnagyobb gyerek 25. szülinapját tartottuk (a többiek 20, 12 és 3 évesek), amikor Csabának fájni kezdett a feje. Hamar le is feküdt, mert fél óra múlva már beszélni is alig tudott a fájdalomtól. A következő három napot ágyban töltötte, és bár lábra állni nehezen tudott, de érzett ízeket, szagokat, ezért nem gondoltunk a koronára. Hétfőn jobban lett, de erősen folyt az orra, kapart a torka. A biztonság kedvéért dolgozni nem ment és felhívta a háziorvost, aki lejelentette az OMSZ-nél. Még aznap csörgött a telefon, másnap mehetett tesztelni. A következő délelőtt aztán minden elképesztően felgyorsult. Nemcsak azért, mert a teszt pozitív lett, hanem mert rajtam és a 12 éves Bori lányunkon is elkezdtek jelentkezni a tünetek. Ettől féltünk a legjobban, ő ugyanis Crohn-beteg. Miután az ő tesztje is pozitív lett, 10 napos hatósági karanténba kerültünk, amit mi végül megdupláztunk.
Bizarr hallucinációk
Aznap éjjel úgy rázott a hideg, mint soha, három paplan és a 25 fokosra fűtött nappali sem segített. A kanapéról már nem tudtam átmászni az ágyba, a lázam majdnem 40 fokra ment fel. Egész éjszaka hallucináltam. Pontosan emlékszem, hogy a sejtjeimmel beszélgettem, ami így utólag egy sci fi-film kezdő képsora is lehetne. Akkor még a 20 éves fiunk és a 3 éves lányunk is tünetmentesen tültötte a karantént, sőt Emil tesztje negatív is lett. Nagyon bíztam benne, hogy ez így is marad, hiszen maximum csak a mosdóig tudtam kimenni, és apa is félhalottként téblábolt a lakásban.
Kutyák nem kutyául
Akkor vesztettük el az ízérzékelésünket, szaglásunkat, amikor a család legkisebb tagja is elkapta a betegséget. Ott voltunk öten, borzasztó fizikai állapotban, bizonytalanul, bezárva. Igaz, ha lehetett volna, se mentünk volna sehova, a fekvésen kívül semmi másra nem vágytunk. A két kutyánkat elvitte egy kedves barátunk. Róluk folyamatosan kaptuk a képeket, beszámolókat, láthatóan nem tiltakoztak a mindennapos normafás séták ellen.
Amikor minden fáj
A gyerekek állapota pár nap láz, orrfolyás, hasmenés után lassan javulni kezdett, szerencsére a Crohn-beteg kislánynál sem okozott komplikációt a vírus, és a férjem is kezdett erőre kapni, én viszont ottrekedtem a betegségben. Mindenem fájt, a csontjaim, az ízületeim, a bőrömet érinteni sem tudtam. Küzdöttem a folyamatos lázzal, hőemelkedéssel, nyomott a mellkasom, begyulladt a szemem, a fülem (ami random úgy ciripelt, mintha egy kabócaligetben feküdnék), izzadtam, szédültem, görcsölt a hasam, beállt a nyakam, zsibbadtak a végtagjaim, nem bírtam enni, inni, ráadásul aludni sem tudtam.
Ha sikerült kicsit elszundítani, rémálmok gyötörtek. Összedőlt a házunk, úsztam fagyos, fekete vízben, a gyerekeimet rendszerint valamilyen baleset érte. Lelkileg is kezdtem összeomlani.
Sírni nem mertem, mert féltem, jobban bedugul az orrom, és még kevésbé kapok levegőt.
Hógolyócsata nélkül
Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor öten ültünk az asztalnál, a kedvencünket falatozva, íztelenül. (Köszi, anyu, nélküled nem volt volna ilyen könnyű a családi étkeztetés, és biztosan isteni volt a töltött paprika!) Egyszerűen elképzeltük, milyen lehet az íze az ételnek, meg persze az emlékek is visszajöttek a paradicsomszósz és a húsgombóc ízharmóniájáról. A 3 éves Minka nem értette, anya miért fekszik, és miért nem mehetünk le hógolyózni, ha már végre hófehér minden. Jelzem, csak azon a pár napon esett a hó, előtte- és azóta sem. Minkát muszáj volt szórakoztatni, sokszor az ágyban fekve gyurmáztunk, rajzoltunk, mondókáztunk, de soha ennyi mesét nem nézett, mint abban a 21 napban. Köszönjük Tűzoltó Samnek és a Pici cicáknak, hogy segítettek a túlélésben. Mondjuk normál esetben én sem néztem volna végig A Bridgerton család című sorozatot – nem is értették a nagy gyerekek, mi ütött belém. Örültem, hogy hosszú napok után legalább a monitor fényétől nem megy szét az agyam.
Covid, ami kísért
Hogy lett aztán a 10 napból 21? A karantén mindig a pozitív teszt napjától kezdődik, és mivel mi egymástól némi csúszással betegedtünk meg, így tolódott egyre hátrébb a szabadulás órája. De kellett is ennyi idő a gyógyulásra, ami még mindig nem teljes,
a mai napig érzem a Covid-hatását. Borzasztó fáradékony vagyok, nehezebben koncentrálok, és többször rám tör a szorongás.
Ez persze lehet az itthonlét mellékhatása is, de mégis érzem, hogy ez más. Ahogyan az első pillanatban tudtam, hogy ez a betegség más, mint amivel eddig valaha találkoztam. Erősebb, alattomosabb, kiszámíthatatlanabb, veszélyesebb. Mire volt jó, ha lehet bármiért is jó egy betegség? Megerősített minket abban, hogy mennyire szeretjük egymást, és bármi történjék, számíthatunk a másikra. Meg hát, mikor maradt volna január végéig feldíszítve a karácsonyfa? Minka azóta is hiányolja.
