Egy földterület, melyet egy közösség közösen gondoz – tulajdonképpen ennyit jelen a közösségi kert. De mégis mennyivel több ennél! Egy hely, ami nap mint nap összehoz színészt és spanyoltanárt, kisbabás külföldi családot és helyi lakost, tapasztalt kertészt és lelkes amatőrt. Belestünk a budapesti Kisdiófa Közösségi Kertbe, hazánk közel nyolcvan közösségi kertjének egyik legszebbjébe, hogy megnézzük a mindennapjaikat.
Egy forró augusztusi napon szinte vibrál a levegő a sokemeletes, potyogó vakolatú bérházak között, a belváros egyik hetedik kerületi utcájában. A megadott címen mindössze egy zárt, graffitis vaskaput találok, bár az arra kiragasztott, lakossági komposztálásra buzdító plakát alapján úgy sejtem, nem járok messze a Kisdiófa kerttől. És egyszer csak az utca végén integetve megjelenik Kertész Monika, a több közösségi kertért is felelős Kortárs Építészeti Központ Alapítvány egyik alapítója és kurátora, kitárja a kaput, és egy csodás, rejtett világba mutat utat.
A nyugalom szigete
– Szeretem nyitva hagyni az ajtót, hogy a kert becsábítsa a bámészkodókat – mosolyog Monika.
– Hétköznapokon csak a tagoknak szabad a bejárás, nekik van kulcsuk. És rengetegszer jönnek is, hisz itt, a belváros közepén titkos paradicsom ez a kert. Üdítő búvóhely egy kis önfeledt kertészkedésre, alkalom egy levegővételnyi szünetre és beszélgetésre azok számára, akik máskor csak elrobognak egymás mellett a szürke utcákon.
Ebben a korai órában csak egy-két ember van a kertben.
– Adok vizet a halaknak – integet nekünk az egyikük, és gyermeki boldogsággal indul egy vízzel teli bográccsal a bejáratnál lévő aranyhalas tavacskához.
– Hiába mondom neki, hogy van kanna – nevet Monika, miközben nekivágunk, hogy felfedezzük a kertet. – Ezek itt jobbra az egyéni és családi telkek. A többi, ami körülöttük van, az utak, a tűzrakó hely, a díszágyások, a komposztáló mind-mind közös terület. Ezeket a közösség együtt műveli, a saját részét pedig mindenki egyénileg. Mindig van teendő.
