Avagy túlélőkalauznak álcázott moralizálás a megváltozott kommunikációs csatornák sűrűjében.

Több mint tíz éve ment egy film a mozikban, Nem kellesz eléggé volt a címe, témája pedig többek között az volt, hogy hogyan nehezítik meg az ismerkedést az egyre szaporodó kommunikációs csatornák. A Drew Barrymore által alakított karakter az egyik jelenetben így panaszkodik: „van ez a pasi, aki hangüzenetet hagyott a munkahelyi telefonomon, úgyhogy visszahívtam az otthoniján, mire írt egy emailt a Blackberry-mre, amire én sms-ben válaszoltam a mobiljára, erre ő írt egy mailt az otthoni gépemre és most már fogalmam sincs, mi van.”

Érdekes, hogy a film 2009-ben jött ki, ami nem is volt olyan borzasztó régen, mégis ugyanez a mondat ma teljesen másképp hangozna. Valószínűleg a vonalas telefon egy az egyben kiesne, akárcsak a Blackberry, tele lenne viszont olyan eszközökkel és alkalmazásokkal, amelyekkel mi is csak az elmúlt néhány évben, sőt hónapban ismerkedtünk meg. Ezekbe most inkább bele se menjünk, nézzük meg inkább azt, hogy a hagyományos telefonálás, mint szinte őskori módszer, hogyan változott meg teljesen az elmúlt években. A hagyományos telefonáláson most azt értem, amikor felhívjuk egymást a mobiltelefunkon. Én magam nem emlékszem, mikor ütöttem be utoljára vonalas számot a telefonomba, ma már a legtöbb hivatalt és szolgáltatást is mobilon lehet elérni.

Kapcsoltam…

De menjünk vissza az időben nagyjából a nyolcvanas évek végére, amikor egyre több háztartásba szereltek be telefont. Hatjegyű számjegyek, ikervonalak… aki emlékszik azokra az időkre, biztosan a fejében vannak ezek a fogalmak. Akkoriban még megvolt a telefonálásnak egy bizonyos etikettje is. Tudtuk, hogy mettől meddig illik telefonálni, hogy be kell mutatkozni és udvariasnak kell lenni, hogy vasárnap ebédidőben senkit sem szabad zavarni és hasonlók.
Ha jobban belegondolunk, a vonalas telefonálás tulajdonképpen megkövetelt az embertől egy olyan fajta tartást, amit a mai eszközök már egyáltalán nem követelnek meg. A félszeg kamaszok kénytelen voltak egymás szüleivel is beszélni, amikor keresték egymást, és teljesen mindennapos volt, hogy randira is így hívták a fiúk a lányokat. Ha belegondolunk, sokkal nagyobb bátorságot igényel felvenni a telefont, tárcsázni a számot, és tudni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a célszemély fogja felvenni, sokkal valószínűbb, hogy az apja vagy az anyja. Ráírni valakire a Viberen vagy akárhol, töredéknyi kockázatot jelent ezzel a hagyományos módszerrel szemben.

A vonalas telefonban van valami távolságtartó, hiszen hiába beszélünk „élőben” egymással, mindketten helyhez vagyunk kötve, ami a mai világban már szabályosan azt jelenti, hogy korlátozzák a szabadságunkat.

A mobiltelefon elterjedésével a telefonálással kapcsolatos etikett nagyon meglazult. Amikor elterjedt a mobil, az emberek valósággal lubickoltak abban a szabadságban, hogy bárkit, bármikor és bárhol el lehet érni. És ezzel persze elkezdődtek a bajok is. Elmosódtak a határok a munka- és a szabadidő között, és sokan zsigerből elkezdtek visszaélni a mobilozás nyújtotta lehetőségekkel. Az olyan alapvető illemszabályok, hogy senkit nem zavarunk vasárnap ebédidőben vagy este 8 után, teljesen maradinak bizonyultak, és mindenki elkezdett össze-vissza telefonálni. És nemcsak a telefonálást kezdeményezők, de a fogadók szokásai is megváltoztak. Eleinte az emberek gyakorlatilag nem merték nem felvenni a telefont. Biztos mindnyájunknak vannak olyan szürreális élményei, amelyekben valaki elképesztő helyzetben vette fel a telefonját és kezdett el beszélni. Temetésen, templomban, esküvőn… a lehetőségek száma végtelen.  

Felvenni vagy nem venni?

És ha már itt tartunk, fontos kérdés az is, hogy vajon manapság illetlenség-e nem felvenni a telefont. Ebben a kérdésben valószínűleg nagyon megoszlanak a vélemények, és nagyon sok tényező befolyásolja, mit gondolunk róla. Akik a vonalas telefonon élték szociális életük egy jelentős hányadát, azok valószínűleg komolyabban is veszik a telefonálással kapcsolatos illemszabályokat. A szüleim például soha nem ráznak le senkit, soha nem mondják meg a hívott félnek, ha épp vacsoráznak, vagy társaságban vannak, vagy benne vannak valami teljesen más dologban, mert feltételezem, szerintük ez illetlenség.

Fotó: Getty Images

Mindig felveszik a telefont, ha csörög, mert szerintük ez így van rendjén. Én például ezzel szemben gyakorlatilag egész nap lenémított (de rezgő) telefonnal közlekedem, és este még a „ne zavarjanak” üzemmódot is ráteszem, mert az esetek nagy részében irritál, ha valaki telefonon keres. És igen, tisztában vagyok vele, hogy bizonyos nézőpontból ez is totál irritáló, de van egy olyan gondolatom, hogy napjainkban egy telefonhívás sok esetben éppolyan tolakodó, mint ha mondjuk valaki hívatlanul becsöngetne hozzám.

Ma már rengeteg fórumon és kommunikációs csatornán el lehet érni szinte bárkit, ezért a telefonálás, mint lehetőség teljesen új szerepet kapott. Nálam például két eset van, amikor telefonálok. Egy, ha valami nagyon sürgős, kettő, ha hosszan szeretnék egy baráti vagy családi csevejt folytatni.

Minden más esetben érzek a telefonálásban valami agressziót, hogy be akarnak törni a magánszférámba, amikor erre semmi szükség, hiszen ott az email, a chat és még mondhatnék vagy 10 eszközt. Természetesen az egyéni preferenciákat az is nagyban befolyásolja, hogy ki milyen munkakörben dolgozik, és írásban vagy szóban szeret kommunikálni.

Manapság azt is tapasztalom, hogy nem felvenni a telefont már nem azt jelenti, mint tíz éve.

A rámenőseket ugyanis ez nem tántorítja el, ők telefonálnak újra, a többiek pedig választanak egyet a fentebb említett tucatnyi más lehetőség közül, és próbálkoznak azokkal. És amennyire agresszívnak érezzük sokszor, ha túl rámenősen keresnek minket telefonon, van lehetőség ezeket a hívásokat ugyanolyan agresszíven el is utasítani, nevezetesen a hívás kinyomásával. Ez a „ne zavarjanak” funkció non plus ultrája, ami lássuk be, sok esetben tényleg bántó tud lenni. Ha nem veszik fel nekünk a telefont, az passzív elutasítás, ha kinyomnak, az azonban az aktív elutasítás csimborasszója. És napjainkban mégis egyre inkább belefér.

Ki mondja meg?

Mert manapság már annyira gyorsan változnak a kommunikációs csatornák, hogy lehetetlen velük lépést tartani, és nincs olyan eszme, amely az egész felett állna, és azt mondaná, ezt illik, ezt pedig nem. Egyszerűen semmi sem marad érvényben olyan huzamos ideig, hogy akár írott, akár írtalan szabályok jöjjenek létre ezekkel kapcsolatban. Néhány évvel ezelőtt például óriási divat volt, hogy a fiatalabb generáció tagjai kihangosítva telefonáltak, úton-útfélen, éjjel-nappal. Ez azóta szinte teljesen megszűnt, és ebben annak is szerepe van, hogy a legfrissebb generációk már nemigen telefonálnak. A legritkább esetben használják ezt a kommunikációs csatornát, pedig szinte állandóan kapcsolatban vannak egymással. A kislányok az anyukájuk telefonjain videohívásokat kezdeményeznek egymással, és a beszélgetés legnagyobb részében filtereket próbálgatnak és nézegetnek egymáson, a fiúk pedig online játékok közben tartják az élő kapcsolatot is, és a játék mellékvágányán azért az életük történéseit is átbeszélik. Hogy csak két gyakori példát említsek. Főleg a mostani helyzetben, amikor élőben szinte egyáltalán nem találkozhatnak.

És persze mostanában a felnőttek is meglehetősen szürreális módokon maradhatnak kapcsolatban. Néha azzal szórakoztatom magam egy-egy Zoom meeting közben, hogy elképzelem, deréktól lefelé mit viselnek a többiek, ha viselnek egyáltalán valamit.

De nemrég olyat is hallottam, hogy egy teljes kollektíva várt az egyik kollégára, aki nem tudta, hogy kötelező bekapcsolni a kamerát a meeting alatt, és nem festette ki magát, ami benne akkora törést okozott, hogy 25 percig várakoztatta a többieket, amíg elkészült a Zoom kompatibilis arca. Mindez néhány évvel ezelőtt is még teljesen elképzelhetetlen lett volna. Akárcsak az, hogy hívásaink egy részét ma már robotok fogadják. És ez csak a tréfás kezdet.

Kiemelt kép: Getty Images