Búcsú a lelki társamtól
„1961 nyarán megismerkedtem a kedvesemmel, de ősszel ő bevonult katonának, én pedig megbetegedtem. 1963-ban egy időben zajlott az ő leszerelése és az én gyógyulásom. Olyan távol éltünk egymástól, hogy végül szakítottunk. Eltelt ötven év, és sokszor, egymás után ugyanazt álmodtam: egy templom előtt állok, és egy nagy, sötét kapura nézek, ami zárva van. Egykori kedvesem hangja szólít, forduljak meg, de nem tudok megmozdulni, mert beteg vagyok. Egyre jobban attól féltem, hogy megbetegedett, ezért álmodom sorozatosan ezt. Megszereztem a telefonszámát, és felhívtam. Nagyon örültünk egymásnak. Elmondtam neki, hogy rendszeresen vele álmodom, de nincsenek jó érzéseim. Megnyugtatott, hogy jól van. Eltelt nyolc hónap, és lebénult, majd rövidesen elhunyt. Amikor felkerestem a kórházban, megdöbbentem, mert álmomban ennek a kórháznak az épületét, a nagy kapuját láttam. A Nők Lapja Ezotériában olvastam arról, hogy jellemzően az első szerelmünk az igazi, ilyenkor találjuk meg a lelki társunkat. Talán azért kellett vele lennem a halálakor, hogy el tudjak búcsúzni tőle, mert ő volt a másik felem? És a szerelmünket nem tudtuk kiteljesíteni, nem tudtunk együtt élni. Ha nem tudtunk volna elbúcsúzni, tán itt maradt volna a föld közelében, körülöttem. Így tovább tudott menni a fénybe.”
