A jó étel nemcsak a testet, de a lelket is táplálja. A főzés remek szórakozás, az összejövetelek (már amikor lehetnek) központi eleme az étel. A főzőműsorok népszerűbbek mint valaha, bárki könnyedén tökéletesítheti főzőtudományát, talán soha korábban nem kísérleteztünk annyit az étellel, mint mostanában. Manapság, amikor keskenyebb pénztárcával is rengeteg étel közül válogathatunk és változatosan étkezhetünk, már nehéz elképzelni, hogy voltak idők, amikor senkit sem érdekelt a lélek étellel való táplálása, az ételnek egyetlen funkciója volt: energiával ellátni a testet, a lehető legkevesebb hozzávalóval, olyanokkal, amelyek rendelkezésre álltak.
Ezeket az ételeket ínségeledelnek, a szegények ételének is hívták, és mivel ezekhez gyakran a szegénység, rossz idők képzete társult, bőségesebb időkben igyekeztek kerülni a fogyasztásukat vagy éppen az alacsonyabb társadalmi státuszhoz társították őket. Sok hagyományos ételünket hívta tehát életre a nélkülözés, de később, például az első és második világháború során is kerültek olyan ételek az asztalra, amelyeket korábban eszébe sem jutott senkinek sem megenni. Sőt, a világ egyik kedvenc édességét is a nélkülözésnek köszönhetjük!

Így került a belsőség a tányérra

Az első világháború idején a jó, aztán később már az elfogadható élelmiszereket a frontra küldte a hátország, hiszen a katonák számára muszáj volt energiadús ételeket biztosítani. A megmaradt élelmiszereket a lakosságnak a Haditermény Rt. és különböző központok gyűjtötték össze és osztották szét, majd bevezették a jegyrendszert: a lisztjegy, a tejjegy, majd a zsírjegy hivatott fenntartani az elosztás egyensúlyát. Már 1915-ben megjelent a Hogyan lehet olcsón, jól főzni? Háborús ételek című szakácskönyv.

A kényszer szülte receptek azonban sok esetben a nélkülözés ideje után is velünk maradtak, nem csak azért, mert megszoktuk őket, hanem azért, mert kifejezetten jól sikerültek, annak ellenére, hogy úgynevezett másodlagos vagy harmadlagos alapanyagokból készültek.

Ekkoriban kerültek előtérbe a belsőségek is, a korabeli szakácskönyvekben egyre inkább megjelentek a májat, a szívet, a tüdőt, a nyelvet, a velőt, a vesét tartalmazó receptek, illetve a pacal is ekkor került először a tányérra, hiszen azt korábban nehéz tisztíthatósága miatt inkább csak eldobták.

Puliszka

Az ország főleg keleti részében volt jellegzetes étel, az erdélyi szegény emberek fő tápláléka volt, de a Dunántúlon és a Felvidéken is kedvelték. Románul mămăligă, szász nyelven palukes, itthon a puliszkán kívül úgy is hívjuk, hogy kukoricagánica, kukoricamálé, ganca, görhe (keményebb, sült változata), de olasz nevén polentaként is sokan ismerik.

Ma már a legmenőbb éttermek is étlapjukon kínálják (Fotó: Getty Images)

Gyakran ízesítették cukorral, lekvárral, de túróval együtt is szokás volt fogyasztani, ma már különféle extra változatokkal is találkozhatunk, például zöldséggel is dúsítják. A 20. század elején szinte feledésbe merült, de mára újra divatba jött, olyannyira, hogy a legelegánsabb éttermek étlapján is szinte mindig megtalálható.

Paprikás krumpli

Jellegzetes magyar paprikás étel a paprikás krumpli, alapjáraton hús nélkül, jobb időkben kolbásszal ízesítve. A burgonya valamikor a 16. században került Európába Amerikából, de Magyarországon csak később, a 18. század végén kezdett elterjedni. A kedvezőtlen időjárás miatt rossz volt a gabonatermés, éveken keresztül éhínség pusztított, így itthon is eljött a burgonya ideje és hamarosan a szegényebb rétegek egyik alapvető élelmiszerévé vált, és kialakultak belőle a különféle fogások.

Répatorta

Persze a répatorta történetét nehéz lenyomozni, az azonban biztos, hogy a második világháború idején a brit élelmezési minisztérium azért népszerűsítette a lakosság körében, hogy visszaszorítsák a cukorhasználatot, mivel abból egyre kevesebb állt rendelkezésre. Az élelmezési minisztériumnak még a karácsonyi puding elkészítéséhez is volt sárgarépa alapú receptje. Manapság pedig már inkább a tudatosság késztet bennünket répatorta készítésre, az édesség a modern cukrászdák és kávézók egyik alapdarabja.

Nutella

A világ egyik kedvenc cukorbombája nem az ínyencségnek, hanem az ínségnek köszönheti létét. A második világháború után a kakaó ritka árucikknek számított. Az ellátás korlátozott volt, az a kevés, amit be lehetett szerezni pedig igen hosszú út után érte el célállomását. Egy piemonti csokigyáros, Pietro Ferrero azonban úgy döntött, egy egyébként már létező krémet próbál némi csavarral csokiszerűvé tenni.

1951-ben már kenhető volt és Supercrema néven futott, a ma is ismert név 1964-ban, az üveg pedig 1965-ben született. (Fotó: nutella.com)

Az olasz cukrászok ugyanis már Napóleon idején arra kényszerültek, hogy helyettesítsék a kakaót: miután a francia császár 1806-ban kereskedelmi embargó alá vonta Angliát, Európán eluralkodott a csokoládé- és kakaóhiány (hiszen az javarészt a brit gyarmatokról, Anglián keresztül érkezett a kontinensre. Ekkor találták ki, hogy a drága csokoládét olcsó darált mogyoróval dúsítják, ez lett a gianduja nevű mogyorós csoki, amit aztán másfél évszázaddal később Ferrero újra elővett. Ez eleinte nem volt kenhető és darabokra vágva, kis alumíniumfóliában árulták (akárcsak a Medve sajtot), majd az évekkel egyre inkább a kenhető változat került előtérbe. Az első kenhető mogyorókrém neve Supercrema volt, a ma is ismert nevet 1964-ben adta neki Ferrero fia, Michele, a jelenlegi üvegbe pedig 1965-ban költözött. 

Panzanella, a kenyérsaláta

Az olaszok nagy mesterei annak, hogy minél kevesebb hozzávalóból készítsenek ízletes ételeket, talán még a magyarokat is lepipálják, ha maradékmentő fogásokról van szó.

Fotó: Getty Images

A kenyérsaláta , vagyis panzanella a már kiszáradt kenyér felhasználását teszi lehetővé: a száraz kenyérdarabokat lédús paradicsommal és olívaolajjal dobják fel, az egyszerű hozzávalók pedig hamisítatlan nyarat varázsolnak a tányérra. Így manapság már nem a szükség, hanem kellemes íze miatt kerül a tányérokra.

Kiemelt kép: Getty Images