Timkó Bíbor grafikái gyönyörűek, szürreálisak, mégis ismerős világot elevenítenek meg. Az ő keze munkáját dicséri a hetilap megújulásához tervezett Nők Lapja-táska, amelyet a Nők Lapjára legújabb akciónk keretében előfizetők kapnak a hetilap mellé.
Bíbor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett textiltervező-, illetve vizuális és környezetkultúra szakon, de tanult Erasmus ösztöndíjjal is Rómában festő szakon. Alkotásai ismerősek lehetnek Gryllus Vilmos, Tóth Krisztina, Berg Judit, Boldizsár Ildikó mesekönyveiből is, és egy sikeres étteremlánc is az ő rajzaival díszíti falait. Ismerjük meg jobban a grafikust és az ő mesevilágát.
Gyerekként is sokat rajzoltál?
Akkoriban tágasabb volt az idő, többet lehetett unatkozni, és hogy elűzzem az unalmat, olvastam vagy rajzoltam. Sokat rajzoltam, például családnaplókat: fiktív családok fotóalbumait aprólékos pontossággal.
Pontosan elképzeltem a családtagok belső tulajdonságait is, ismertem a viszonyaikat és történeteiket.
Az alkotáshoz ma is fontosnak érzem az akkori tágasságot. Most már persze tudatosan, mesterségesen állítom elő azt az időt, amikor nem kell csinálni semmit.
Mi volt a kedvenc mesekönyved, és miért?
Anyukám könyvtáros volt, ott voltak a könyvek az életünkben. A mai napig rendszeres könyvtárlátogató vagyok, belépek egy idegen könyvtárba és rögtön otthon érzem magam.
Igazi kánaán egy könyvszerető embernek.
Így van, nagyon szerettem a Janikovszky Éva könyveit Réber László rajzaival, a Tesz-Vesz várost a humoros aprólékos rajzok miatt, Laura Ingalls Wildertől a Kicsi ház a nagy erdőbent. Művészeti albumokat is nézegettem, a Louvre, az Ermitázs gyűjteményét, meg Vogue-okat és skandináv lakberendezési magazinokat is, mindezt öt-hat éves koromtól. Az internet előtti világban óriási előnyt jelentett, hogy szinte egy megyei könyvtárban nőhettem fel.
Középiskola után egyértelmű volt, merre mész tovább?
Hetedikes voltam, amikor kitaláltam, hogy művészeti suliba szeretnék menni. A nővéreim egy sima erős gimibe jártak, láttam, hogy mennyire szenvednek és ezt mindenképpen meg akartam úszni. Volt egy érzésem, hogy a rajzzal jobban járok majd. Egy évem maradt, hogy felkészüljek a rajz felvételire a Szegedi Tömörkény István Művészeti suliba. Felvettek, onnan pedig a MOMÉ-ra mentem. A legkisebb ellenállás irányába haladtam:
azt az utat választottam, amiben több szabadságot, örömöt, játékot sejtettem, és ez bejött. Most is azt csinálom, abból élek, amit szeretek: rajzolok.
Kik voltak a mestereid, mit hozol tőlük?
Kecskés Ágnes kárpitművész volt a mesterem a művészeti szakközépben, és még az egyetem évei alatt is sokat beszélgettünk. Ő oltotta belénk az igényességet. Nemcsak esztétikai, hanem szellemi értelemben is. Azt javasolta, hogy akárhova megyünk, mindig legyen nálunk egy jegyzetfüzet, amibe gyorsan leskiccelhetjük, ha eszünkbe jut valami, vagy látunk valami érdekeset. Ezt a tanácsát azóta is tartom, nagyon hasznos, mert az ötletek illékonyak. Orr Gizella tanított meg rajzolni a klasszikus értelemben. Később az egyetemen Penkala Éva volt a tanárom. Hálás vagyok neki, hogy hagyta, azt csináljam, amit akarok – csak nagyon finoman befolyásolt. Nagy képfaló vagyok, rengeteg képet, műalkotást, dizájnt nézek napi szinten. Mindig találok izgalmas, inspiratív műveket és művészeket. Ők végül is mind a mestereim. És persze még ott van a természet is, mint minden inspiráció alapja és eredete.
Az Accademia Di Belle Arti festő szakára ösztöndíjjal kerültél be. Milyen élményeid vannak a római időszakról?
Nagy hatással volt rám, Rómában már az első nap otthon éreztem magam. Szerencsések az olaszok: kilépnek az utcára, és minden, ami körülveszi őket harmonikus, arányos és esztétikus. Ezt szívják magukba már csecsemőként. Plusz állandóan süt a nap. Dolce vita.
Reggel csak az volt a dolgom, hogy eldöntsem melyik ősi templomot vagy múzeumot látogatom meg, délután pedig azzal a feladattal kellett megbirkóznom, hogy a Pantheon mögötti fagyizóban a harmincféle csokifagyiból kiválasszam azt, amit még nem kóstoltam.
Fagyizás után levezetésként még egy-két órát üldögéltem a legtökéletesebb térben, a Pantheonban. Róma „többszintes” város: meglátogathatsz egyetlen templomot, és kiderül, hogy az nem is egy, hanem három, különböző korokból egymásra építve. A kis jegyzettömbön persze mindig nálam volt, rajzoltam és tojástemperával festettem.
Számos mesekönyvben találkozhatunk a világoddal. Van otthon külön mesekönyv polcod?
Persze. Most már pár olyan polc is van, ahol az általam illusztrált mesekönyveket tartom. Jó érzés.
Mire gondoltál elsőként, amikor a Nők Lapja felkért a munkára?
Nagyon örültem neki. Megtiszteltetés olyan lapnak dolgozni, amely évtizedeken át képes megújulni és piacképes maradni.
Az első emlékeim a Nők Lapjáról fekete-fehérek. A nagymamámnál visszamenőleg, a negyvenes-ötvenes évekből megvoltak a lap évfolyamai.
A hosszú, végtelen nyári szünetekben a csíkos napozóágy mellé raktunk egy-egy nagy stóc Nők Lapját és azt olvasgattuk.
Hogyan született meg a rajz a táskára?
Gyors tervezés volt, mert határozott elképzelés volt a stílusról (hatvanas évek) és a színekről is, ami az új arculatot követi. Rajzolás előtt hangolódásképp hatvanas évekbeli fotókat, nőket nézegettem a neten.
Bíbor grafikája a táskára
Milyen terveid vannak a jövőre?
Nem szoktam előre tervezni, úszom az árral. Gyakran előfordul, hogy leadok egy munkát, és még aznap jön egy váratlan megkeresés: dizájn vagy mesekönyv illusztrálás, a résekben pedig festek vagy saját grafikákat készítek. A Padthai Wokbar grafikusa vagyok, az identitását, arculatát is én készítettem és most rajzolom a legújabb éttermüket. Ilyenkor a falakon és a térben megjelenő designt, végső soron hangulatot és boldogságot tervezem. Ha az emberek szeretnek ott lenni, feltöltődnek, akkor sikerült a terv. Munkáim a https://bibor.org honlapon láthatók és követhetők.
Itt látható Bíbor néhány alkotása:
Kiemelt kép: nőklapja.hu
