Az orvosszakma ma ismert formái a 19. század második felében alakultak ki: ez az a korszak, amikor az orvoslás fogat húzó borbélyból a legmagasabb presztízsű értelmiségi foglalkozássá, és az egyik legnagyobb intézményes hatalmat képviselő rendszerré vált. Ekkoriban forradalmasították például a fonendoszkópot, ami azóta nemcsak a hivatás szimbóluma, hanem az orvosokat játszó színészek legfontosabb kelléke is. A két világháború felgyorsította a technika és a gyógyszeripar fejlődését, specializálódnak a sebészeti ágak, külön kezdték kezelni a szerveket, általánossá vált az altatás és az érzéstelenítés, megérkezett a penicillin, és mindezzel együtt egy új típusú, tudós orvoskép. Az 1950-es években a hidegháborús helyzet miatt szorgalmazták a tudományos fejlesztéseket, ami nemcsak az űr meghódításához, de az orvostudomány példátlan fejlődéséhez is vezetett. Közben a televíziókészülékek gyártása egyszerűbbé vált, számuk pedig rohamosan emelkedett – az Egyesült Államokban 1950-ben nagyjából 9 millió háztartásban tévéztek, ez a szám 1960-ra közel 90 millióra emelkedett. A hihetetlen tévébumm miatt egyre több programot és egyre több típusú műsort kezdtek sugározni, nem véletlen tehát, hogy az első televíziós kórházas sorozat, a City Hospital 1951-ben, az első zajos sikert pedig az 1961 és 1966 között futó Dr. Kildare aratta.
A kórházas sorozatok nemcsak korábban teljesen zárt, izgalmas, hatalmi viszonyokat és élet-halál harcokat meghatározó kulisszák mögé engednek bepillantást, hanem megmutatják az adott társadalom viszonyait, értékeit, orvosképét is.
A korábban megszokott, jóságos doktorbácsi vagy mindenható varázsló figurájától az 1990-es évekre megérkezik az antiszociális problémamegoldó és a szimpatikus, de megkérdőjelezhető döntéseket is hozó antihős orvosok alakja, a nézők pedig mindegyikért odavannak.
Az elmúlt évtizedek sikerszériái között rendszeresen ott találjuk a műfaj nagyágyúit, legyen az a koreai háború idején játszódó, katonai orvosokat bemutató M.A.S.H. (1972-1983), a melodramatikus Chicago Hope (1994-2000), az erős női figurákkal operáló Grace klinika (2005-), vagy éppen minden kórházas történet etalonja, a Vészhelyzet (1994-2009).
Mert mindenkit érdekel a saját teste
Nemcsak azért szeretjük a kórházban játszódó sorozatokat, mert dramaturgiailag hálás konfliktusokat mutatnak be, hanem mert a kultúránk egyik fontos tényezője, hogy kinek hogy néz ki, mennyire szép és mennyire egészséges a teste. Akik efölött uralkodnak, egyből fontossá válnak: a televízió és az orvosok kapcsolata tehát olyan frigy, ami az égben köttetett. A második világháború után nemcsak az változott meg, ahogyan az emberek a történelemről, a társadalomról vagy saját magukról gondolkodtak, hanem a tudomány elismertsége is megnőtt. Ellenőriztem, és még a kórházas sorozatok angol nyelvű Wikipédia-oldalán is szerepel Marshall McLuhan kanadai médiakutató 1960-as évekbeli jóslata, mely szerint a kórházas sorozatok fergetegesen sikeresek lesznek, mert a posztmodern társadalomban a test a legfőbb színtér.
Jelenet a Grace klinika egyik epizódjából. (Fotó: Ron Tom/Walt Disney Television/Getty Images)
Nemcsak az egészség záloga – amely, ahogyan a pandémia harmadik hullámának csúcsán látjuk, továbbra is a legfontosabb – hanem a kultúra hordozója is. Mindenkit besorolunk valahová az alapján, hogy hogy néz ki. A test uralásáért folyó harcban részt vesznek a reklámok, a különféle kozmetikai és gyógyszerészeti iparágak, a diétákat előírók és diétákat betartók, a fitnessztermek és a mindfullnes videók. A sor végén pedig ott áll az egyén, és miközben a saját testével foglalkozik, élvezettel nézi mások testének alakulását a képernyőn.
Mert az őrült zseniknek mindent elnézünk
Azért is szeretjük a kórházban játszódó sorozatokat, mert az emberkerülő, szabályszegő, de mindenkit megmentő zseni figurája évszázadok óta nagyon népszerű. Életem első, a Médiakutató folyóiratban „The son of a bitch is the best doctor we have” címmel megjelent tudományos írása arról szólt, hogy Dr. House valójában nem más, mint Frankenstein doktor és Sherlock Holmes leszármazottja. A legendásan morcos House a betegséget rejtvényként, a beteget szükséges rosszként kezeli. Ezért hangsúlyozza mindig, hogy a tünetek nem, az emberek viszont mindig hazudnak. Amit csinál, tulajdonképpen nem gyógyító, hanem nyomozói munka, hiszen egy bűntény megoldásához hasonlóan rakja össze és fejti meg a kirakósjáték darabkáinak jelentését. Valljuk be, hogyha rejtélyes betegség gyötör, ha az életünk a tét, ha a webdoki is cserben hagy, akkor jobban szeretnénk egy nehezen kezelhető, de kompetens zsenit magunk mellett tudni, mint egy szelíd dokit, akinek minden ötlete zsákutca. Ennek az ábrázolásmódnak persze megvannak a veszélyei, mert egyrészt erősíti az orvosi hatalom kikezdhetetlenségéről szóló társadalmi közmegegyezést, másrészt pedig romantikussá teszi a bunkóságot.
Mert az esendő hősök köztünk élnek
Végül pedig azért is szeretjük a kórházban játszódó sorozatokat, mert a legtöbb ilyen szériában azokat a hétköznapi hősöket látjuk, akikkel naponta találkozunk, és akikhez mindenki hasonlítani szeretne. A kortárs sorozatok kedvenc figurája az antihős, aki – az elnevezésből is következtethetően – nem tehető a klasszikus jó vagy rossz dobozok egyikébe, hanem olyan komplex karakter, akinek a döntéseit a néző akkor is meg tudja érteni, ha azok valamilyen szempontból, legtöbbször erkölcsileg, megkérdőjelezhetők. Az orvosi és ápolói hivatások a való életben is tele vannak olyan helyzetekkel, amikor nehéz harcokat kell felvállalni, sorsok, jövők, életek forognak kockán.
Jelenetkép a Vészhelyzetből (Fotó: Mike Ansell/NBCU Photo Bank/Getty Images)
A sorozatok készítőinek ez aranybánya, hiszen önmagukban drámai, komikus, megható vagy felemelő jeleneteket hoznak létre, a példák száma pedig végtelen. A Vészhelyzet címdásban legendásan jó készítői a Sophie választásának mintájára Carter választásának (Carter’s Choice) nevezték el azt az epizódot a sorozat negyedik évadában, amelyben a fiatal doktornak választania kellett, hogy egy szexuális bűnöző vagy az áldozata kapja meg a kórházban limitáltan elérhető vérkészítményt. Az erőszaktevőnek végül a saját vérét adja (úgynevezett auto-transzfúzióval), ami nem a protokoll szerinti eljárás. Ilyen esetek, ha nem is a sorozatokban megjelenő mennyiségben, a valóságban is simán előfordulhatnak. Egyrészt csodáljuk azokat, akik képesek ilyen döntéseket hozni, másrészt titkon örülünk, hogy mindezt csak nézzük, nem pedig átéljük. Ki haljon meg, ki éljen tovább, mi történik, ha valaki hibázik, hogyan befolyásolják a személyes történetek a hivatás gyakorlását? Mi van a mentális betegségekkel, a függőségekkel, a kialvatlansággal és a magánéleti gondokkal? Hogyan lehet felülkerekedni az élet nehézségein, hogyan lehet feláldozni a szabadidőt, a születésnapi bulikat és iskolai előadásokat mások egészségének oltárán?
Olyan mintákat mutatnak be ezek a sorozatok, amelyeket a néző vágyakozva néz, irigykedve figyel, meghatódva csodál és borzongva elutasít – vagyis mindenféle érzésünket megmozgatják.
Egy jobban sikerült történetszál megmutatja, hogy rossz döntések és rossz dolgok nemcsak rossz emberekkel történnek, avagy fordítva, nem kell jó embernek lenni egy kis hősiességhez. Megmutatja, hogy az élet akkor is utat tör magának, ha úgy tűnik, hogy véget ér. Megmutatja, hogy minden megváltozhat egy szívdobbanás alatt. Megmutatja, hogy éppen ezért mindent a szívdobbanás határoz meg.
Szerző: Hermann Veronika, az ELTE média és kommunikáció tanszékének adjunktusa
