Kíváncsiságból beütöttem a keresőbe, hogy jelenleg ki lehet a világ leghíresebb embere, és döbbentem tapasztaltam, hogy – bár természetesen több lista létezik – ezek szerint a listák szerint a legtöbb esetben Dwayne Johnson, azaz a The Rock, vagy magyarul a Szikla néven ismert filmsztár az. Feltételezem, hogy ezeket a listákat nagyban befolyásolja az amerikai tömegízlés, de azért még így is meglepő, hogy egy szamoai származású pankrátorból lett színész tört az élre, akit olyan filmekből ismerhetünk, mint a Jumanji, a Baywatch vagy a Halálos iramban sorozat. Ezeken a listákon továbbá szinte mindig szerepel Donald Trump, Justin Bieber, Barack Obama, Taylor Swift, Oprah Winfrey, Christiano Ronaldo, Selena Gomez, Lionel Messi, Bill Gates, Will Smith és Ariana Grande. Madonna például már fel sem tűnik ezekben az összeállításokban, pedig talán ő a világ utolsó élő legendája.
Van képünk hozzá?
Ha már Madonnánál tartunk, az a kamaszkori emlék is eszembe jutott, hogy mennyire egyedülálló élmény volt, amikor 16 éves koromban eljutottam Liverpoolba, és láthattam a tévében egy Madonna interjút. Akkor szembesültem vele, hogy azelőtt még sosem hallottam Madonna beszédhangját. Nem hallottam őt nyilatkozni, nem ismertem róla semmilyen háttérsztorit. Minden infó, amit tudtam róla, a lemezeinek köszönhetően jutott el hozzám.
A sztárság fogalma akkor esett át hatalmas változáson, amikor az internetnek köszönhetően minden információ elérhetővé vált. Azelőtt a világsztárok tényleg igazi legendák voltak.
Mint a középkorban a szentek, akikről legendáriumok születtek, olyan információkkal, amelyeket egyszer valaki valahol látni vélt. A huszadik századi nagy sztárokról készült ikonikus fotók szinte beégtek a retinánkba, és ennek az is az oka, hogy mivel kevés ilyen kép készült, senki nem esett a bőség zavarába. Ha megnézzük napjaink legnagyobb sztárjait, például Ariana Grandét, Taylor Swiftet, vagy akár Jennifer Lopezt, vajon van-e olyan kép róluk a lelki szemeink előtt, mint az, amelyiken Marilyn Monroe egy szellőző felett próbálja (ha próbálja egyáltalán) a helyére tessékelni a szoknyáját? Nem nagyon van ilyen. Túl sok képet láttunk róluk, szinte ömlik ránk mindenhonnan, és ezek egyre kisebb nyomot hagynak bennünk.
Lesifotósokból iparág
Még mindig jóval a közösségi média, sőt, az internet valódi térnyerése előtt álltunk, amikor a „paparazzi-kultúra” elkezdett embertelen méreteket ölteni.
A huszadik század egyik kétségtelenül legnagyobb ikonja, és a hírnév valószínűleg minden idők legismertebb halálos áldozata Diana hercegnő volt. Az ő életén és tragédiáján keresztül tanulta meg a világ, hogy mennyire romboló a hírességek számára az, hogy egy pillanatra sem hagyják őket békén.
Dianára valószerűtlenül nagy teleobjektívekkel vadásztak a paparazzik éjjel-nappal, földön, vízen és levegőben egyaránt. Nem volt hova menekülnie a sztárság elől, ez lett a végzete. És az ő esetéből derült ki az is, hogy a paparazzi műfajnak sajnos igenis volt/van létjogosultsága. Mert bár a világ elszörnyedt Diana tragédiáján, a róla készült fotókért nem győztek licitálni a bulvárlapok. Ez pedig egyértelmű bizonyítéka, hogy a tömegek falták a róla készült fotókat, tekintet nélkül arra, hogy azok a hercegnő számára mennyire kellemetlen formában készültek el.
Az igazi paparazzi éra azonban a kétezres években kezdődött, egyes felvetések szerint akkor, amikor az USA egyik legnagyobb példányszámban eladott bulvárlapja, az US Weekly havi magazinból heti megjelenésre váltott, és szabályos háborút indított a hasonló kaliberű People magazin ellen. Nem sokkal később pedig újabb és újabb pletykalapok jelentek meg a piacon. Az olvasói trendekből egyértelművé vált, hogy aki megveszi a lapot, az a leginkább arra kíváncsi, hogy milyenek a sztárok a hétköznapi életben. Milyenek akkor, amikor ugyanúgy élnek, ugyanazt csinálják, mint a földi halandók? Kiderült, hogy a nagy tömegek számára sokkal érdekesebb Brad Pitt, amikor loncsos hajjal az autója felé halad egy nejlonszatyorral a kezében, mint mondjuk az Esquire címlapján a lehető legtökéletesebb verziójában.
És ha jobban belegondolunk, valahol ez jelentette annak a bizonyos legendás sztárság műfajának az alkonyát is.
Hiszen felépült egy teljes és világméretű iparág arra, hogy ezeket az olvasói igényeket kielégítsék. Nyakra-főre készültek a paparazzi fotók, és ezeknek a fotósoknak semmi sem volt szent. Bejutottak kórházakba, iskolákba, de akár temetésekre is. Gond nélkül belevakuztak például Halle Berry újszülött babájának is a szemébe, csak hogy legyen egy eladható fotójuk a kórházat épp elhagyó színésznőről. Számukra a képeik alanyai nem érző emberek voltak, hanem dollárkötegek. Egy-egy jól sikerült és intim fotóért akár több tízezer dollárt is bezsebelhettek. Az emberek pedig, akik korábban leginkább úgy emlékeztek Hally Berry-re, hogy Jinx szerepében kisétál a tengerből egy szál narancssárga bikiniben valamelyik Bond-filmben, most úgy is láthatták, hogy néhány nappal a szülése után a kórház kijáratánál hadakozik az őrá vadászó fotósokkal. Ez egy nagyon emberi pillanat, és a sztárság csorbulását is jelenti.
A paparazzik fénykorának egyébként már nagyon rég vége van.
Kezdődött azzal, hogy a 2008-as nagy gazdasági válság megtizedelte ezeknek a bulvárlapoknak a bevételeit, amelyek már nem tudtak tízezer dollárokat fizetni egy-egy Paris Hilton vagy Lindsay Lohan fotóért. Megjelentek a bulvár honlapok, ahol a látogatóknak folyamatos hozzáférése volt a sztárokhoz, és a nyomtatott verzió pillanatokon belül elavulttá vált. Nekünk, fogyasztóknak pedig tulajdonképpen beférkőztek otthonainkba a sztárok, ott voltak tőlünk egy kattintásnyira. Láttuk őket, ahogy jókedvűek és ahogy mérgesek, láttuk, amikor parkolóbüntetést kaptak, amikor bevásároltak, ettek, ittak, csókolóztak, házasságot törtek… láttunk mindent, amit néhány évvel vagy évtizeddel korábban elképzelni sem lehetett volna.
Majd én megmutatom, amit akarok
A sztárság műfajátnak gyökeres változását és a bulvárműfaj alkonyát minden kétséget kizáróan a közösségi média térnyerése jelentette. A sztárok átvették az irányítást afölött, hogy életük melyik része lesz publikus. Sem kikerülni, sem használni nem akarják többé a bulvárlapokat, hiszen megvan a saját csatornájuk. És a hírességek a lehető legtudatosabban és legprofibban használják is ezeket önmaguk népszerűsítésére. És amióta saját maguk diktálják a tempót, sokkal közlékenyebbek is. Megmutatják az otthonukat, élő közvetítést indítanak a nappalijukból, közzéteszik, mit esznek, mit sportolnak, hol nyaralnak, hogyan alszik a gyerekük, a kutyájuk, és még sorolhatnánk.
Önszántukból betekintést adnak az életükbe. És ezzel – ha nem is tudatosan – de szabotálják saját legendává válásukat.
Tény, hogy azok teljesen más idők voltak, de vajon láthattuk volna Marilyn Monroe-t tudósítani a reggeli arcápolási rutinjáról? James Dean közzétette volna, milyen vegán desszertet rittyentett a barátainak? Láthattunk volna egy dundi kis babakezet Sean Lennonról, miután Yoko Ono világra hozta? Nehéz tényszerű válaszokat adni a „mi lett volna, ha” kérdésekre, de azért az nem vitás, hogy most is azok a sztárok tartanak számot a legnagyobb érdeklődésre, akikről a lehető legkevesebbet lehet tudni. És ez nyilván számukra is dilemma. Addig vagyok legenda, amíg nem engedek – gondolhatja sokuk, a közösségi média viszont nagyon csábító számukra, pont amiatt, hogy visszateszi a kontroll az ő kezükbe. Kiváló példa erre Jennifer Aniston és az ő Instagram oldala.
A színésznő évekig ellenállt, és nem csatlakozott egyik közösségi média platformhoz sem. Aztán másfél éve megadta magát, és regisztrálta magát az Instagramon, ahol alig 5 óra leforgása alatt egymillió követőre tett szert. Az Ellen Show-ban meg is magyarázta, miért tette. „Nem olyan félelmetes. Megoszthatsz információkat, kapcsolatot teremthetsz a rajongóiddal, korrigálhatod, amit mondanak rólad, szórakozhatsz, nevethetsz magadon és másokon is. És segíthetsz az állatmentésben” – foglalta össze az Instagram előnyeit.
Nem úgy hangzik, mint a sztárság vége. Inkább egy új dimenziója, amelyben az emberi értékek fontosabbak, mint a legendák.
Kiemelt kép: Getty Images
