Amikor párszor hallottam a fentebb említett kijelentést, kicsit ugyanazt éreztem, mint amikor azt hallom egy kutyagazdától, hogy az ő kutyáját „még nem lehet elengedni, mert még kölyök.” Ilyenkor mindig azon gondolkozom, hogy vajon a gazdi tényleg azt hiszi, hogy a megbízhatóság kor kérdése, és egyszerűen csak ki kell várni, hogy benőjön a kutya feje lágya, és akkor majd el lehet engedni? Én is kutyás vagyok, pontosan tudom, hogy ez nem így működik. Vannak megbízhatóbb és kevésbé megbízható kutyák, de az tény, hogy aki póráz nélkül is szeretne sétálni a kutyájával, annak nem a kutya nagykorúságát kell megvárnia, hanem a kezdetektől ahhoz szoktatni, hogy vannak szabályok, amelyeket póráz nélkül is be kell tartani. És hogy a póráznak két vége van, így a bizalomnak oda-vissza kell működnie.

Tudom, hogy sokan ódzkodnak a kutya-gyerek hasonlatoktól, de mivel a kutyák a szakértők szerint egy 2-3 éves gyerek szellemi szintjén vannak, ezért akármit is mondunk, sok rokon vonást mutatnak a kicsi gyerekekkel. Nekem például az egyik kutyám háborúban áll a biciklikkel, a motorokkal és a rollerekkel, ezért ha póráz nélkül van, és látok egy ilyen járművet közeledni, tudom, hogy nem kockáztathatok, és meg kell gyorsan fogni őt. A másik kutyámról tudom, hogy a füle botját se mozdítja, ha valaki elhúz mellette, utána rohanni pedig esze ágában sem lesz, mert ő alapvetően az energiaminimum elve szerint él. Ha nem muszáj, nem mozdul. Ezekben a helyzetekben benne maximálisan bízom, a másik kutyámban minimálisan sem. Ebből is látszik, hogy a bizalom nagyon képlékeny, nagyon sok ismeretlenes dolog, viszont kulcsszerepe van az ember és persze a kutya személyiségfejlődésében. De most maradjunk az embereknél.

Önbizalomból bizalom

A bizalom egy létszükséglet, ezt bátran kijelenthetjük. Ha nem bízunk magunkban, boldogtalanok leszünk, és ha nem bízunk másokban, akkor is. A bizalom a legfontosabb emberi kapcsolatok egyik legfőbb alappillére, bizalom nélkül valójában semmi nem működik harmonikusan. Santosh Kalwar neve valószínűleg nem cseng ismerősen a legtöbb háztartásban. Ez a nepáli polihisztor, aki író, költő, és nem mellesleg doktori címmel rendelkező mérnök és tudós fogalmazta meg azt az egyszerű kijelentést, hogy

„bízz magadban, és akkor bízni fogsz másokban is.” Az önbizalom és a bizalom egymáshoz meglehetősen közel álló fogalmak, és egymás nélkül nem is igazán működnek.

Párkapcsolati problémákkal foglalkozó szakemberektől már régóta tudjuk, hogy tulajdonképpen ez a féltékenység alapja is; ha féltékeny vagyok, az legtöbbször rólam szól, mert én nem tartom magam elégnek vagy elég jónak a másik számára, de ahelyett, hogy magamon dolgoznék, a másikra hárítom az egészet. De visszatérve a bizalomra. Ha a bizalom ennyire fontos tényező a társas életünkben, akkor vajon miért állunk vele sokan mégis olyan rosszul? Honnan ered az önbizalomhiány? Mi okozza, hogy valakik teljesen képtelenek megbízni másokban? Hogy a kérdésekre megtaláljuk a választ, ugyanaz a dolgunk, mint amikor az élet más alapvető kérdései keresünk választ: vissza kell térnünk az életünk legkorábbi szakaszaihoz.

A bizalom anyja

A lélektan nagyon régóta ismeri az ősbizalom fogalmát, amely a kisbaba és az anya között jön létre. Számtalan kutatás készült a témában, és az mindenképpen közös az eredményekben, hogy a biztonságos kötődés az egészséges fejlődés egyik alapfeltétele.

A szülő és a gyerek közötti biztonságos kötődés nagyon fontos ahhoz, hogy a gyerek megfelelően növekedjen és fejlett érzelmi élete legyen a későbbiekben.

Ennek köszönhetően jól fejlett empátia, jobb kreativitás és az akadályokkal való könnyebb megküzdés képessége lesz a gyerek birtokában. Bizalom nélkül ez a kötődés nem tud létrejönni. Onnantól kezdve azonban, hogy a csecsemő megtapasztalja, hogy az igényeire választ kap attól, aki gondoskodik róla, az ő bizalma sínen van, és elkezdheti felfedezni a világot. Ha azonban azt tapasztalja, hogy az alapvető igényei nincsenek kielégítve, a világnak várnia kell.

A gyerekneveléssel kapcsolatos könyvekből pontosan tudjuk, és ezt erősíti meg szakértőnk, Póta-Salgó Réka mentálhigiénés szakember és coach, kétgyerekes anyuka, hogy „az egyik legfontosabb anyai feladat a tükrözés, azaz a gyerek igényeire adott megfelelő reakciók. Az empatikus, vagy tudományosabb nevén válaszkész anya arra törekszik az első pillanattól, hogy a gyereke jelzéseit dekódolja és reagáljon rájuk. Azaz kitalálja, mit szeretne a gyerek, és megoldja ezt a helyzetet számára. A gyerek ebből megtanulja, hogy kompetens, azaz a jelzései, amelyeket az igényeiről ad, érvényesek és helyénvalóak. Így áll össze benne az a kép, hogy a világa biztonságos, és így tud majd felépülni az önbizalma is. Ha azonban ez sérül, akkor bizonytalan felnőtt lesz, és nem fog bízni saját magában, nemhogy másokban.”

Szakértőnk szerint egy gyerek önbizalmának építése tulajdonképpen ugyanúgy működik, mint bármely olyan dolog, amelynek a fejlődés a kulcsa. Egy gyereknek nagyon nagy önbizalmat ad, ha egyre több dolgot képes megcsinálni egyedül. Személyiség és persze életkor kérdése is, mennyire „bevállalós” egy gyerek, de az tény, hogy ebben (is) a kulcs a szülő kezében van.

Ha a gyerek önbizalmát szeretnénk egészségesen építeni, akkor olyan kihívások elé érdemes állítanunk, amelyekre feltételezhetően már képes, de még talál benne újdonságot.

„Ha a szülők nagyon leuralóak, kevés bizalmat szavaznak a gyereküknek, akkor az a gyerek valóban kevesebb dologra lesz képes, és egy idő után nem is fogja keresni a kihívásokat. Ugyanez igaz például egy munkahelyen is – folytatja Réka, – egy túlzottan kontrolláló főnök beosztottjai előbb-utóbb elkényelmesednek, mert nem használhatják saját kapacitásukat. Ismert kifejezés a HR világban a felhatalmazás, ami ugyanúgy érvényes az élet más területein is. Ha felhatalmazom azt, aki ’alám tartozik’, hogy képességei szerint folyamatosan önállóan cselekedhessen, akkor nagyobb eséllyel fogja megcsinálni mindazt, amit elvárok tőle.

Ha elhisszük valakiről, hogy képes arra, amit rábízunk, akkor nagy eséllyel ő is el fogja hinni magáról.

Mindenképp az a jó út, ha egy szülő megelőlegezi a bizalmat, mert ha ez nem így történik, akkor a gyerek sosem fogja megtanulni az önállóságot, és lusta lesz, bizonytalan, vagy agresszív.

Az is fontos feladat, hogy megtanítsuk gyerekünknek azt, hogy figyelnie kell, és azt is, hogy ha nem figyel, annak következményei vannak. Vegyünk például egy kisgyereket, aki futóbiciklivel száguldozik. Nyilván felelőtlenség kiküldeni egy hatsávos úthoz, hogy ott tanulja meg, hogy az úttestnél mindig meg kell állni, viszont ha folyton csak a szülő figyel árgus szemekkel, hogy milyen veszélyek jönnek szembe, akkor a gyerek megszokhatja azt is, hogy neki egyáltalán nem kell észnél lennie, mert úgyis figyel valaki helyette. A szülőknek arányos kockázatot kell vállalniuk, ha gyerekük önállóságra neveléséről van szó, mert kockázat nélkül nincs fejlődés. És ami még fontos, hogy egy gyerek énképét nagyon erősen tudja befolyásolni az, hogy mennyire féltik a szülei.”

Az érem másik oldala

A bizalom az életünk minden területét átszövi. A bizalom sebezhetővé tesz, és meglehetősen kockázatos tud lenni. És ellenkezője, a bizalmatlanság éppúgy fontos része a szociális életünknek, mint a bizalom. Ha tévesen szavazunk bizalmat valakinek, abból helyrehozhatatlan kárunk is következhet, így a bizalmatlanság esetenként nagyon is a hasznunkra válhat. A bizalmatlanság gyakorlása is része a személyiségfejlődésünknek, és segít abban, hogy ha kell, újszerűen, szokatlanul vagy kritikusan gondolkozzunk. Szóval szükségünk van erre is. Bizalomból viszont sokkal nagyobb dózis kell.

Kiemelt kép: Getty Images