A spanyol hódítók biztosak voltak benne, hogy egy dúsgazdag város rejtőzik a dél-amerikai dzsungelben. Az indiánok ugyanis mindenütt meséltek a helyről, ahol egy előző emberiség túlélői laknak: a házaikat arany borítja, az utcán pedig úgy hevernek a rubintok, smaragdok, mint másutt az értéktelen kő.
Eldorádó legendája az egész trópusi Amerikában elterjedt, Mexikótól Bolívián át Peruig. A lényeg mindenütt ugyanaz: az őserdő mélyén egy város rejtőzik, amely a világon a leggazdagabb. A házakat kristályoszlopok tartják, és aranytető fedi, ezüsthidak ívelnek át a csatornákon, a fehér márványutcákon pedig úgy lehetne szedegetni az öklömnyi drágaköveket, hogy senki se törődne vele. Az itt élők ugyanis fel se fogják a saját gazdagságukat, egyébként is egy különös melankólia uralja őket. Pedig nem ismerik a betegséget, öregséget, halált, ehelyett tündérszerűen szépek és örök fiatalok. Amikor az 1500-as években először hallottak erről, a spanyol hódítók szeme felcsillant. Egy város, teli kinccsel, amelyet a birtokosaik még csak nem is őriznek? Hiszen akkor gyerekjáték lesz megszerezni tőlük! El is kezdték rögtön szervezni az expedíciót a felkutatására, noha az indiánok figyelmeztették őket: erre a helyre nem lehet csak úgy odamenni. A titkos város kizárólag azokat engedi magához, akik méltók rá, akiket ugyanis kapzsiság vezérel, nem találnak ott semmit, csak a dzsungel fáit. Ha pedig erőszakkal próbálnának behatolni, lesújt rájuk egy félelmetes erő, aminek következtében megőrülnek, szörnyethalnak, vagy a halálnál is rosszabb történik velük.
