Három író, három stílus, három személyiség. A közönség falja a regényeiket, a verseiket, a gondolataikra vevő a fél ország, legyen az újságcikk, videó vagy televíziós interjú. Vajon hol találkozik ez a három alkotó? Mi lehet az a metszéspont, ahol megragadható a népszerűség titka? Koronczay Lilla ezt próbálta kideríteni beszélgetéseik során.
„Én csak megfigyelő vagyok” – Tóth Krisztina
KORONCZAY LILLA: Tegnap este olvastam egy tárcanovelládat a Nők Lapjában. Arról szól, hogy egy ápolónő az éjszakai műszak után fáradtan megáll egy játszótér kerítésénél, és irigykedve néz befelé, ahol a közmunkások önfeledten csúszdáznak. Arra gondoltam, valójában te vagy az a nő.
TÓTH KRISZTINA: Nem. Én mindig a megfigyelő szerepében maradok. A novella ötletét az adta, hogy elmentem egy játszótér mellett, amit éppen parkosítottak, és láttam, amint a közmunkások birtokba veszik. Annyira abszurd látvány volt, és megható is egyszerre, hogy azt gondoltam, itt az alapanyag. Mindig ez történik, ha az ember járkál az utcán. Nem direkt gyűjtöget, de valami hirtelen bekerül a látóterébe, és egész világosan megmutatkozik, hogy ezt meg kell írni. Emlékszem, egy férfi a függőhídon kapaszkodott, és egy idősebb, fogatlan társa azt kiabálta, hogy nem szabad beleesni a vízbe, mert lent piranhák vannak. Kihozta belőlük a játszótér a gyereket, hiszen valószínűleg ezek az emberek is halálosan fáradtak, és hirtelen egy olyan játszótéren találják magukat, amilyet valószínűleg soha nem láttak gyerekkorukban. Az lenne a feladatuk, hogy szétterítsék a mulcsot, meg parkosítsanak, és egyszer csak jön egy gondolat, hogy ki kéne próbálni a csúszdát. Ebben annyi minden megmutatkozik, az ember pontosan ismeri ezt az érzést, amikor hirtelen visszaváltozik gyerekké. A kiindulópont tehát nem a saját fáradtságom volt, hanem ez a látvány. A nőt, aki megáll a kerítésnél, másutt láttam, a kettőből csináltam egy történetet.
K. L.: Te mindig részleteket veszel észre, azokból építkezel. Ugye jól érzem?
T. K.: Igen, és e mögött nyilván ott rejlik az én vizuális érzékenységem, hiszen üvegművész is vagyok, bár azt már rég abbahagytam. Képekkel dolgozom, és egész apró dolgokat is megjegyzek. A múltkoriban volt egy online beszélgetésünk Károlyi Csabával, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettesével Mészöly Miklósról. Mondtam neki, hogy engem azért fogott meg annyira Mészöly egyetemistaként, mert ő úgy lát, ahogy nagyon kevesen a magyar irodalomban. Ráközelít egész pici részletekre a látványból. És én is azon kapom magam, amikor hazajövök este, hogy tele van az agyam látványdarabkákkal, mozaikokkal, és akkor ezeket kiegészítve lehet történeteket írni.
K. L.: Hallottam a beszélgetést, felolvastál pár verset is a Könyvhétre megjelenő verseskötetedből. A címe Bálnadal. Három ciklusból áll, az egyik a Terek. Bevilágítasz ide-oda, kirajzolódnak sorsok, de te magad kívülálló maradsz. Mint a Fehér farkas című elbeszéléskötetedben. „Minden lakás másik történet.”
T. K.: Mint a fotónál, igen. És a látvány fölidéz bennünk egy-egy korszakot, esetleg sorsot. Rá fogunk jönni, hogy ismerjük ezeket a szereplőket. A fi atal házasokat, akiknek minden vágyuk egy kandalló, és már nyáron megpróbálják beüzemelni. Ha az ember már bizonyos időt megélt, akkor különböző sorsmintázatokat lát maga előtt. Tehát amikor azt hallja, hogy költöznek ki az agglomerációba, akkor tudja, hogy válás után meg majd valamelyik visszaköltözik. És ezek a mintázatok folyamatosan ismétlődnek. Ugyanazokat a játszmákat játsszuk le minden nemzedékben. Azért érdemes a sűrűsödési pontokat versben megragadni, mert az embert a ráismerés élményével tudják megajándékozni.