Gyakorlatilag egész életemben küzdöttem a súlyommal. Hol felszaladt, hol pedig véres-verejtékes küzdelem árán, ráérősen, meg-megállva, leballagott rólam jópár kiló. Éppen ezért úgy 4 méretben egy teljes ruhatár nem annyira boldog tulajdonosa vagyok, ami eddig nem okozott igazán problémát, hiszen egy megfelelő méretű szekrény képes volt elnyelni a cirka tíz év alatt felhalmozódott kincseket.

Csakhogy egy éve elköltöztem korábbi otthonomból, a nem használt ruhadarabok pedig azóta szemrehányó mementóként várták, hogy mikor kegyelmezek meg nekik, és kerülnek ki a csak szégyenszobának becézett kisebbik helyiségben egymásra dobált ikeás szatyrok mélyéről. Igen, bevallom: egy éve halogattam az elkerülhetetlent, és inkább kerülgettem a hatalmas csomagokat, mintsem nekiálljak a válogatásnak, és megszabaduljak a feleslegtől. Hogy miért? Valószínűleg azért, mert tudtam, hogy fájdalmas lépés lesz, és nem csak azért, mert sajogni fog a derekam a sok hajolgatástól, hanem mert ezzel a múltam egy jelentős részétől is megszabadulok. Aztán eljött a nap, amikor rátaláltam egy Facebookon meghirdetett garróbvásárra, és úgy gondoltam, hogy most vagy soha! Foglaltam egy asztalt, majd nekiálltam, és két napig szortíroztam, mostam, vasaltam és címkéztem, majd végül némi zsebpénzzel, de annál több tapasztalattal és önismerettel gazdagodtam. A következőket tanultam meg magamról, a fogyasztási szokásaimról és az elengedésről ennek az eseménynek köszönhetően:

Több élményt, kevesebb cuccot!

Nem gondoltam volna, hogy én valaha le fogok írni egy olyat, hogy nem szeretnék többet vásárolni. Na jó, ez nem teljesen igaz: mert szeretnék, de nem fogok. Legalábbis egy ideig. Mert van elég holmim. Ez már akkor is gyanús volt, amikor a mintegy öt kék zsák tartalmát két napig reggeltől-estig szanáltam, de biztossá akkor vált, amikor a vásáron a mellettem lévő asztalnál helyet foglaló árustársam végigmérve az eladásra szánt holmijaim mennyiségét megkérdezte: „Ez mind a tiéd vagy a család és a barátnőid is beleadtak?” És tényleg: mi a fenének volt nekem szükségem ennyi mindenre?

Belegondoltam, hogy mennyi pénzt áldoztam a fogason lógó ruhákra, amelyek most pár száz forintért sem kellenek másnak, és kicsit megszédültem.

Mennyi minden másra költhettem volna! Az biztos, hogy nem veszek meg most csak azért valamit, mert tetszik, mert tudom, hogy előbb-utóbb vagy egy hasonló vásáron végzi, vagy pedig egy ikeás zsák alján. Akkor már inkább elutazom valahova, mert az élményeket legalább nem lehet kihízni.

Nem tudod megvenni a múltat

Nagyjából a húszas éveim közepéig sosem volt igazán pénzem, így a legtöbbször nem a stílusom vagy ízlésem szerint öltöztem fel, hanem aszerint, hogy mire volt éppen pénzem, vagy hogy mi jött rám. Gyerekkoromban sem voltunk sosem eleresztve anyagilag, így amikor végre lett egy normális keresetem, akkor elkezdtem minden olyasmit beszerezni, amit korábban nem tudtam megengedni magamnak. Viszont soha nem vettem igazán drága ruhát, mert egy bizonyos lélektani határ felett már bűntudatot éreztem a költés miatt, ezért maradtak az olcsó(bb) fast fashion darabok, amiknek a szavatossági ideje viszonylag rövid, így mindig újabb és újabb kell belőlük. És manapság már minden méretben fel lehet csinosan öltözni, nem úgy, mint annak idején, ezért már az sem tartott vissza, ha éppen többet mutatott a mérleg nyelve.

Rájöttem, hogy annak a tizenhat éves lánynak vásárolok, aki annak idején mindig ugyanabban a két szoknyában és három felsőben járt, akinek mindig fájt a lába, mert csak egyféle cipőt kapott a nyárra, és akkor már inkább a csinos magassarkú szandált választotta a kényelmes lapos helyett, és abban járt még strandra is

– de hiába harácsoltam mindent össze, sosem hozza már vissza semmi azt az időt, nekem pedig végre szembe kell néznem azzal, hogy már nem az vagyok, aki akkor, és lehet bármennyi ruhám és cipőm és táskám, a múltat nem tudom megváltoztatni egyikkel sem. De a jelent igen.

Van, ami hiába szép, el kell engedni

Az egyik legfájdalmasabb eszmélés az volt, hogy mennyi olyan holmim van, ami tökéletes állapotban van, szép anyagból, előnyös és divatos fazonban, viszont sajnos már nem jó rám.

És akkor megértettem, hogy nem is a konkrét ruhadarabokat őrizgetem, hanem sokkal inkább a hozzájuk kapcsolódó emlékeket, amik akkor történtek, amikor azt a bizonyos lazac színű szoknyát vagy a farmer shortot viseltem.

Így ezek a holmik már nem egyszerű szövetdarabok, amik a testet fedik, hanem az egykori kapcsolat metaforái, amibe megpróbálhatom belepasszírozni magam, de akkor mindig szorítani fog, és a varrásoknál foszlani. Persze megpróbálhatok változtatni magamon, de akkor sem biztos, hogy jól állnának az évek alatt megváltozott testemen, így a legjobb, amit tehetek, hogy elengedem őket – az egykori önmagammal együtt.

Kiemelt kép: Getty Images