Idén nyáron valahogy nagyon sokszor jöttek szembe. Hús-vér nők a divatcégek óriásplakátjain és katalógusaiban, akik ugyan nagyobb combbal és fenékkel, de talán magabiztosabb mosollyal az arcukon próbálnak minket, fogyasztókat, vásárlásra ösztönözni. Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam célba értek.
Majdnem tíz éve már, hogy az egyik kozmetikai nagyvállalat „Kampány a valódi szépségért” címmel olyan hirdetéseket készített, amelyekben „valódi” nőket mutattak. A kezdeményezésnek óriási visszhangja volt, és bár a fogadtatás alapvetően pozitív volt, a kivitelezést nagyon sokan bírálták. Többek között én is. Bár ma már azt is látom, hogy ennek az egésznek valahogy el kellett kezdődnie, és lehet, hogy csak így tudott elkezdődni. Mi történt ugyanis?
Egész pontosan az, hogy a kampányban nem topmodelleket láthattunk tökéletes bőrrel, sminkkel és frizurával, hanem hús-vér nőket, vékonyakat és vaskosabbakat, fiatalabbakat és idősebbeket, azonban továbbra is tökéletesre retusált bőrrel, sminkkel és frizurával.
Engem személy szerint az, hogy egy 70 kiló körüli harmincas nőnek tökéletesen sima és egyenletes a combja és a feneke, talán még annál is jobban frusztrál, mint az, hogy Adriana Lima még hírből sem ismeri a narancsbőrt. Azzal ugyanis teljesen tisztában vagyok, hogy az ő alakja egy másik dimenzió, számomra teljesen elérhetetlen, és ezt el is fogadtam. Ha viszont azt látom, hogy a velem egy ligában lévő nő a „valódi szépség” jegyében tökéletes bőrfelülettel, narancsbőr és hízási csíkok nélkül hirdeti, hogy mi a szép, akkor attól még jobban elbizonytalanodom. A szóban forgó kampány ma már biztosan nem így nézne ki, de elmarasztalni tényleg nem akarom, hiszen tulajdonképpen a 21. században először 50 kg és 25 év feletti nők is óriásplakátokra kerültek, ott feszítettek a divatmagazinokban, és bár a kivitelezés igencsak félmegoldás volt, valamiféle párbeszéd elkezdődött. Csak lábujjhegyen ugyan, és nagyon óvatosan, de a háj utat tört magának egy olyan piacra, ahonnan évtizedek óta ki volt tiltva.
Instagram vs. reality
Azóta eltelt jónéhány év, és meglehetősen sok és sokféle mérföldkőnek lehettünk tanúi ebben a témában. Egyfelől rengeteget javult, másfelől rengeteget romlott a helyzet. Az Instagram térnyerésével beköszöntöttek az életünkbe a filterek, amelyek egy gombnyomással elvégezték a legelvetemültebb retusőrök munkáját is.
Nemrég azt olvastam, hogy a plasztikai sebészek praxisában egyre gyakoribb, hogy a páciensek az agyonfilterezett Instagram-képeikkel keresik fel őket, mert azt szeretnék, hogy a valóságban is úgy nézzenek ki.
Mostanában volt nagy „szenzáció” a bulvároldalakon, hogy Khloe Kardashiannak kikerült egy retusálatlan, filter nélküli képe az internetre, ő pedig képes volt hegyeket megmozgatni, hogy valahogy eltüntesse ezt a bizonyítékerejű képet arra vonatkozóan, hogy ő is ember. Mintha egyébként bárkit is 24 óránál hosszabban érdekelt volna az, amit úgyis tudtunk. Ez ugyebár az egyik véglet.
A másik végleten pedig ott vannak azok a – mondhatjuk úgy – influenszerjelöltek, akik szó szerint szőröstül-bőröstül felvállaljak a kinézetüket, annak minden „hibájával”, vagy ha így jobban tetszik, természetességével. Van olyan Instagram felhasználó, aki képes többszázezres követőtábort toborozni magának egy olyan profillal, amely az aknés arcbőrére épül, de találkozhatunk ennek számos változatával is. Pattanások, szőr, lógó bőr, striák, és még sorolhatnánk azt a rengeteg, mindenki számára ismert természetes velejáróit az emberi létezésnek, amelyek az elmúlt évtizedekben valahogy tabuvá váltak. Nem vitás, hogy akik nyilvánosan vállalják, és önszántukból mutogatják ezeket, sokat tesznek azért, hogy ne kelljen mindenáron úgy tenni, mintha ezek gusztustalan, vagy nemlétező dolgok lennének.
Tény, hogy állhat az ember bármelyik oldalon, az agyonfilterezettek és a filtertagadók oldalán is, lesznek, akik isteníteni fogják, és lesznek, akik bántani. Viszont az is tény, hogy a szélsőségek sokkal hangosabbak, sokkal nagyobbat szólnak, sokkal nagyobb érdeklődésre tesznek szert.
Az arany középút
De mi történik vajon e két szélsőség között? Ebben látok most változást. Hogy vállalható lett az átlagos, és talán a gyártók tudatáig is eljutott, hogy ugyan lehet, hogy mindenkinek kocsányon lóg a szeme, ha meglát egy bikinit mondjuk Alessandra Ambrosión, de azoknak a millióknak, akik bikinit szeretnének venni maguknak, ösztönzőbb lehet a vásárlásra egy olyan modell, akinek nem Pirelli naptármodell alkata van.
Fotó: Getty Images
Tavaly egy nagy hipermarket óriásplakátjain már olyan nőket lehetett látni bikiniben, akik bár csinosak voltak, nem modellalkattal bírtak. De ami igazán áttörés volt, hogy ezt már nem kellett külön kommunikálni. Nem kellett megmagyarázni, hogy miért nem olyan vékonyak, és nem is egy speciális terméket reklámoztak, ami mondjuk teltebb nőknek való, hanem ők voltak a modellek. Míg néhány évvel ezelőtt egy brit webshop óriási hírverést kapott, miután eldöntötte, hogy többet nem retusálják ki a striákat a modellekről, úgy ma már az ilyen húzásokat egyre kevésbé kell kommunikálni. Vagy hogy pontosabban fogalmazzak, már nem kell magyarázkodni.
Idén nyáron pedig végképp azt látom, hogy azok a divatcégek, amelyek tömegeknek szeretnének ruhadarabokat eladni, már egyáltalán nem a nagy nevekre és a milliódolláros kampányarcokra törekednek, hanem arra, hogy kampányaikból az jöjjön át a vásárlók számára, hogy ezek a cuccok nem a topmodellekre, hanem ránk vannak szabva. Azt is nagy örömmel nyugtáztam, hogy az egyik legnagyobb fehérnemű- és fürdőruhamárka is rájött, hogy mennyivel több vásárló térne be hozzájuk, ha mondjuk 80-asnál és B kosarasnál nagyobb melltartókat és bikinifelsőket is árulnának.
Kis lépések ezek, de egyre inkább egy olyan világ felé kalauzolnak, amelyben a sokszínűség (legalábbis a divatban) teljesen természetes.
Ehhez persze kellenek olyan véleményvezérek is, akik úgymond nagyobbat kockáztatnak, ha felvállalják a természetességüket, mert mondjuk olyan élvonalbeli színésznők vagy énekesnők, akiken minden pillanatban ott van a világ szeme. De miért ne lenne joguk pont nekik azt mondani, hogy eddig és ne tovább?! Most már pont öt éve annak, hogy Alicia Keys elhatározta, hogy búcsút mond a sminkelésnek, és azóta a legnagyobb érdeklődésre számot tartó eseményekre is smink nélkül érkezik. Vagy itt van a friss hír, hogy Kate Winslet megtiltotta, hogy legújabb sikersorozatában, az Easttowni rejtélyekben kiretusálják a hasát egy szexjelenetben, és az arcára is visszakérte az összes ráncot, amikor megnézte az első vágott verziót. Ennek kapcsán azt nyilatkozta, hogy azt hiszi, „már ki voltunk éhezve egy ilyen karakterre”, és valószínűleg igaza van.
De mi lesz a tökéletessel?
Nem is olyan régen, egészen pontosan 2017. június 17-én jelentette be a világ egyik legmenőbb fehérnemű márkája, a Victoria’s Secret, hogy véget vet a hosszú évek óta tartó angyalkultusznak, és Angelnek nevezett, tökéletes szupermodelljei helyett arra fókuszál, amit „igazán akarnak a nők”. A márka vezérigazgatója szerint az angyalok „kulturálisan nem relevánsak”, és a helyüket olyan kaliberű nők veszik át, mint az indiai származású színésznő, az üzleti életben is sikeres Priyanka Chopra Jonas vagy Megan Rapinoe, a nemek közti egyenlőségért folyamatosan szót emelő aktivista és női futballista. Feltételezem, ők azért nem filter nélkül viszik majd tovább a márka hírnevét, de a döntés valószínűleg szintén sorsfordító lesz abban, hogy kiket tesznek ikonokká azok, akiknek ehhez minden eszközük megvan.
Nyilván az angyalok sem maradnak munka nélkül, hiszen szüksége van a fogyasztói társadalomnak arra is, ami tökéletes, és aminek semmi köze a valósághoz. A high fashion divatmárkák valószínűleg még egy jó ideig nem szándékoznak promotálni az átlagost, és a luxus valószínűleg valamennyire mindig vonzó marad. De talán kezdenek a helyükre kerülni a dolgok.
(Kiemelt kép: Getty Images)
