Néhány nappal ezelőtt a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet babamentő inkubátorába valaki betett egy újszülöttet. Az erről szóló cikkek és posztok alatt megdöbbentően sok ítélkező kommentet lehetett olvasni. Nemcsak örökbefogadó anyaként és nemcsak nőként, hanem simán emberként is úgy gondolom, ezt a sok ítélkezést nem lehet szó nélkül hagyni.
Biztonságba került egy baba. Valójában minden más körülmény mellékes. A lényeg az, hogy most már jó kezekben van, most már nem érheti semmi baj. Nagyon valószínű, hogy egészen addig a pillanatig, amíg valaki be nem tette az inkubátorba, nem volt biztonságban. A kórház elé kirakott inkubátorba betenni egy babát tulajdonképpen az utolsó törvényes módja annak, hogy valaki megváljon a gyerekétől, különösen akkor, ha különböző okok miatt nem akar a hivatalos szervekkel kapcsolatba lépni. Ugyanolyan, mint régen, amikor ezeket a gyerekeket apácazárdák elé tették le, bízva abban, hogy ott biztonságban lesznek. Ez előtt a kórház előtt 2009 óta működik az inkubátor, a Nyári Martinnak elnevezett baba a tizedik, akit beletettek. A szülőanya egyik baba esetében sem jelentkezett utólag.
Amikor a „nem kívánt terhesség” nem kifejezés
Nagyon fontos tisztázni, hogy az inkubátorba való betevés nem bűncselekmény, tehát még a törvény sem ítélkezik azok felett, akik ide jutnak. Szándékosan nem azt írom, hogy akik ezt az utat választják, vagy akik így döntenek, mert ez az esetek legnagyobb részében nem választás, és még csak nem is tudatos döntés, hanem kényszer, az egyetlen megoldás. Akik most ezt a cikket olvassák, valószínűleg mind sokkal szerencsésebbek, mint azok, akik beteszik a babájukat egy ilyen inkubátorba.
Normál esetben egy baba érkezését mindenki szeretettel fogadja. Az anyuka – a terhesség minden nehézsége ellenére – boldogan várja az új jövevényt, és ideális esetben ebben van egy csodás partnere is, a jövendőbeli apuka. Az anyuka terhesvitaminokat szed és vigyáz magára, elhagyja a káros szokásait, és megpróbál minél többet pihenni. Közben készül a gyerekszoba, a jövendőbeli nagyszülők pedig úsznak a boldogságban, és alig várják, hogy mindenkinek elbüszkélkedhessenek az unokával. Egy ideális világban bizonyára minden babát így várnának, de a világ, amiben élünk, köszönő viszonyban sincs az ideálissal. Sok-sok, talán elképzelni sem tudjuk, mennyire sok terhesség pontosan az ellenkező módon zajlik. A fejlődő magzat sok esetben bajt hoz a várandós nőre, egy olyan problémát, ami még jobban ellehetetleníti az amúgy is nehéz életét.
A terhességet sokszor a végsőkig titkolni kell, és még utána is. Sokszor szégyent és megaláztatást jelent. És persze magára hagyatottságot. Ezt hívják úgy, hogy krízisterhesség.
A társadalom felsőbb rétegeiben talán nem is ismert ez a fogalom, maximum a nemkívánt terhességet ismerik, ami ellen ugyebár sok mindent lehet tenni a fogamzásgátlástól kezdve a terhességmegszakításig.
Sokan értetlenül kérdezgetik, amikor arról van szó, hogy mennyi gyerek születik, akit nem vártak, vagy akiről nem tudnak gondoskodni, hogy ezekben a történetekben miért nem szerepel szinte soha a fogamzásgátlás. A „miért nem szed fogamzásgátlót?” kérdés kb. olyan, mintha egy biztonságos egzisztenciával rendelkező, de nem dúsgazdag emberről azt kérdeznénk, miért nem Dom Perignon pezsgőt iszik minden nap reggelire.
A társadalomnak azokban a rétegeiben, ahol mindennapos jelenség a krízisterhesség, a fogamzásgátló éppolyan elérhetetlen, mint számomra mondjuk az, hogy minden nap egy Michelin-csillagos étteremben vacsorázzak.
Annyira elérhetetlen, hogy fel sem merül, mint ahogy bennem sem merül fel, hogy így intézzem az esti étkezéseimet. A mélyszegénység nem teszi lehetővé a távlatokban való gondolkodást. Akinek az is problémát jelent, hogy mit fog enni aznap, annak ez a probléma olyan mértékben uralja a jelenét, hogy semmiféle energiája nem marad a jövőre. De a szegénység nemcsak ebben nyilvánul meg. Hanem abban is, hogy az emberek sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a másiknak.
Aki találkozott már krízisterhességről szóló történetekkel, az tudja, hogy ezek a bajba jutott anyák sokszor nemhogy semmiféle támogatást nem kapnak a környezetüktől, de meg is fenyegetik őket.
A fenyegetések és ultimátumok pedig nemcsak az apától jöhetnek, hanem sokszor a terhes nő saját szüleitől is. Azoktól az emberektől, akik ideális esetben a biztonságot és a támaszt jelentik egy várandós nőnek.
Az utolsó lehetőség
Aki beteszi a babáját az inkubátorba, az a saját lehetőségein belül kifogyott az eszközökből, és saját meggyőződése szerint nincs más választása. Abból az élethelyzetből, amelyben az embernek vannak támogató szülei, van munkája, van mit ennie, és van társa, nagyon könnyű az olyan és ahhoz hasonló kérdéseket feltenni, hogy „de miért nem fordult valamilyen alapítványhoz”. Aki krízisben van, egészen másképp gondolkozik a lehetőségeiről, és sok esetben nincs is elég információja ezekről. Aki beteszi a babáját a kórház előtti inkubátorba, az a világ legmagányosabb anyája. Sokan, akik ítélkeznek felette, elfelejtik, hogy egy ilyen történetben sokkal több szereplőt is „számon lehet kérni”, többek között az apát is. Nyilvánvalóan nem kéz a kézben sétálnak az inkubátorhoz a szülők, hogy közösen szabaduljanak meg a problémájuktól, és aztán a Maldív-szigetek felé vegyék az irányt. Betenni a babát az inkubátorba a lehető legelkeseredettebb lépés.
Sok olyan kommentet is olvastam, amelyek arról szóltak, hogy bűnhődjön az anya élete végéig, és ezt a terhet soha többé ne tudja levenni a lelkéről. Ezek a kommentelők nyugodtan hátra dőlhetnek a karosszékben, mert az átkuk minden bizonnyal be fog teljesedni.
Egy anya, aki kétségbeesésében beteszi a babáját az inkubátorba, élete végéig cipelni fogja ezt a terhet, és bűntudata is lesz. Bűnhődik anélkül is, hogy a társadalom ítélkezőbb és kevesebb empátiával rendelkező fele ezt megkövetelné tőle.
Ez a babák sorsa
Amikor egy baba bekerül egy kórház előtti inkubátorba, akkor a vér szerinti anyának még van hat hete, hogy meggondolja magát, de ez az esetek nagy részében nem történik meg. Ez a művelet a titkos örökbefogadásnál is titkosabb örökbefogadás, hiszen senki nem tudja, ki volt a vér szerinti anya. Ezek az inkubátorok életet mentenek, mert akik ide bekerülnek, valószínűleg annyira kritikus helyről érkeznek, hogy az is elképzelhető, hogy csecsemőgyilkosság áldozatává váltak volna. Ezek a gyerekek hat hét után, amíg jelentkezhet a vér szerinti szülő, azonnal örökbe adhatók lesznek. Jó eséllyel már hathetes koruk előtt kihelyezik őket a családba, és ha nem bukkan fel az életadó, hat hét után hivatalosan is egy család részévé válnak. Olyan helyre kerülnek, ahol addig rettenetesen hiányoztak. Olyan anyukájuk és apukájuk lesz, akik talán már hosszú-hosszú évek óta küzdöttek, hogy gyerekük legyen, és nem sikerült. Az is lehet, hogy évek óra várakoznak örökbefogadóként egy újszülöttre. Az inkubátorba betett babák a lehető legjobb helyre kerülnek. Nem akarom túl rózsaszínben ábrázolni ezt, hiszen nagy veszteséggel indul így is az életük, és nagy valószínűséggel stresszben töltötték a magzatkorukat, de azzal, hogy a vér szerinti anyjuk betette őket az inkubátorba, a lehető legnagyobb és legfelelősebb lépést tette a biztonságos és boldog jövőjük felé.
A babákat legtöbbször felöltöztetve, szinte mindig hajnalban, sok esetben valami kis emlékkel (például egy apró masnival) teszik be ezekbe az inkubátorokba.
Azok a nők, akik egyedül, magukra hagyva, ki tudja, milyen körülmények között világra hozták a babájukat, majd felöltöztették és betették őket az inkubátorba, a lehető legjobb döntést hozták. Örökbefogadó anyaként, nőként és simán emberként is azt mondom, megértés és elfogadás jár nekik, nem pedig ítélkezés és bűnhődés. Mert amit tettek, az az ő lehetőségeiken belül az anyai gondoskodás csúcsa.
Kiemelt kép: Getty Images
