Már a legnagyobb íróink és költőink is azon a véleményen voltak, hogy a népi a tiszta és hamisítatlan magyar nyelv, ami ráadásul hihetetlenül gazdag is. Bár itt a Kárpát-medencében mindannyian megértjük egymást, mégis vannak olyan szavaink, amik csak adott tájegységekre jellemzőek, a máshonnan érkező látogatónak pedig fogalma sincs a jelentésükről. Ezeket már bő kétszáz éve szótárakba gyűjtik, melyek közül a legjelentősebb az 1838-ban kiadott Magyar tájszótár volt, ami közel tízezer szó leírását tartalmazta. A második világháború után ismét erőre kapott a tájszavak gyűjtése, és több kisebb-nagyobb szótár és gyűjtemény is készült belőlük. Érdekesség, hogy

a nyelvújítók több ilyen szót is a köznyelvbe ültettek, mint például a hullám, betyár és szamóca szavakat,

de a legtöbbet a mai napig csak egy viszonylag szűk réteg használja, a 20. századtól viszont megfordult ez a tendencia, és éppenséggel a köznyelv szavait veszik át a nyelvjárásokban. Ez viszont nem azt jelenti, hogy feleslegesek volnának: a tájszavak és népies kifejezések eltűnésével sokkal szegényebb lenne az anyanyelvünk, így érdemes figyelni az idősekre és különböző vidéken élő rokonokra, ismerősökre, akik még őrizhetik ezeket a kincseket, és eltanulni tőlük néhányat, hogy megőrizhessük az utókornak.

Különböző fajták

A tájszók három fajtáját különböztetjük meg, mégpedig az alapján, hogy mennyire ismertek a köznyelvben, a két fő kritérium a besoroláskor az alak és a jelentés (funkció), valamint a kommunikáció, azaz mennyire értik a nem az adott nyelvjárást beszélők. A valódi tájszó az adott tájegységen kívül teljesen ismeretlen a köznyelv – tehát a hétköznapi beszélt nyelv– számára, ilyen például az eszváta, ami szövőszéket jelent vagy a himpér, ami a málnát. A második típusát jelentésbeli tájszónak nevezzük: ezek bár előfordulnak a köznyelvben, de teljesen más értelemben használják azt a nyelvjárásban, ezért a máshonnan származó beszélő könnyen félreérti a mondandót, ilyen példul a bogár/légy értelemben, medence/teknő értelemben. Az alaki tájszó pedig a köznyelvi szó az adott tájegységre jellemző módon használva, mint mondjuk a korcsma/kocsma, estve/este, főd/föld. 

Forrás: anyanyelvapolok.hu, wikipedia, Kis magyar tájszótár

Kiemelt kép: unsplash.com