Nagymamám mindig is egy kis dzsungelt tartott otthon, pedig nem kertes házban, hanem egy apró panellakásban lakott. A nappali főhelyén álló többszintes virágállványt szinte teljesen ellepték a számomra ismeretlen nevű, de annál érdekesebb növények; akárcsak egy vegán Gombócartúr álmában, volt itt mindenféle: hosszú indás, szív alakú levelű, hegyes szárú, fehér pettyes, bordó árnyalatú, fodrosan csipkézett, bársonyosan sima, mi szem-szájnak ingere. Egyszer aztán, amikor a vidéki egyetemre készültem, kaptam tőle egy kigyökereztetett futókalevelet, hogy ültessem el. „Legyen valami ott a távolban is, ami ránk emlékeztet. Nem kell sokat foglalkozni vele, és gyorsan nő, csak ne öntözd túl!” – tanácsolta, én pedig úgy voltam vele, hogy megpróbálom nem kinyírni, ha már ilyen jószívvel adta.
Ennek már több, mint másfél évtizede, és jelentem: a kis futóka még mindig megvan, és már egyáltalán nem olyan kicsi. Az évek alatt szépen megnőtt a szára, amiből hármat is eresztett, de a cserépnél bokorszerűen dúsra nőtt. Pedig jópár dolgot átéltünk közösen: költözéseket, hideget-meleget, szívfájdalmat… A legutóbbi esetnél megijedtem, hogy végleg elveszítem.
Az új lakásban nem találta a helyét, nem nőtt, szomorúan kereste a helyét, bárhová is tettem, máskor büszkén feszítő levelei csüggedten lengedeztek.
Pedig napfény is volt, víz is, föld is, de valami hiányzott neki – vagy valaki? Úgy gondolom, hogy átvette a hangulatomat, a „rezgéseimet”, és egyszerűen a törékeny kis növényteste nem bírta el azt a sok negativitást. Nem hagyhattam, hogy ennyi év után elveszítsem őt is, ezért megpróbáltam megmenteni. Mivel minden egyebe megvolt, ezért extra szeretettel kezdtem el ápolni. Minden nap elmondtam neki, hogy milyen szép növény, megsimogattam a leveleit, hogy milyen erősek és gyorsan nőnek, és hamarosan azt vettem észre, hogy a futóka olyan, mint volt – nyoma sincs már a bánatosan kókadozó virágnak, helyette visszakaptam a növényt teljes pompájában. De vajon tényleg a kedves szavak vigasztalták meg vagy csak beképzelem magamnak?
Hallja a virág, amikor dicsérem?
Ha olvastad Peter Tompkins és Christopher Bird 1970-es évekbeli híres A növények titkos élete című bestseller könyvét, akkor tudod, hogy a két szerző teljesen meg volt győződve arról, hogy a növényeknek nemcsak érzelmeik vannak, hanem intuíciójuk is. Mindenféle kísérleteket végeztek a növényekkel – zenét játszottak nekik, beszélgettek velük, rezgésekkel kommunikáltak, de a tudományos világ sohasem ismerte el az eredményeiket. Azóta számos egyéb kísérletet végeztek más kutatók, az eredmények pedig azt mutatják, hogy a növények igenis reagálnak a környezetükre és a hangokra, bár máshogy, mint elsőre gondolnánk. „A növények valószínűleg nem úgy hallanak, mint mi” – nyilatkozta a témában Dr. Dominique Hes, a biofília szakértője és a Horticulture Innovation Australia’s Plant Life Balance vezető kutatója a The Guardiannak. „De egyes kutatások azt mutatják, hogy
ha kedvesen beszélünk a növényekhez, az támogatja a növekedésüket, míg ha kiabálunk velük, az nem.
A szavak jelentése helyett azonban ennek inkább a rezgéshez és a hangerőhöz lehet köze. A növények kedvezően reagálnak az alacsony rezgésszintre, a 115-250 Hz körüli érték az ideális.”
A szakértők szerint a finom hangrezgések jót tesznek növényeink fejlődésének. (Fotó: Getty Images)
Mivel kifejezetten botfülű vagyok és a hangom a legkevésbé sem emlékeztet egyik Disney-hercegnőjére sem (bár nem csak az énektudás a különbség), azért annak örülök, hogy legalább a növényeim szeretik hallani. „A Smithsonian és a Nasa kimutatta, hogy az enyhe rezgések növelik a növények növekedését, míg a durvább, erősebb rezgések negatív hatással vannak rá” – magyarázza Dr. Hes. „A rezgések javítják a kommunikációt és a fotoszintézist, ami javítja a növekedést és a fertőzések elleni küzdelem képességét. Mondhatni, a növények boldogok!”
Jobban figyelünk
De vajon tényleg a kedves hangrezgésem vagy inkább az extra figyelem az, ami segített a kis futókának túlélni? Az elmúlt másfél évben nagyon sokan jóval több időt töltöttünk otthon, mint korábban valaha.
Éppen ezért előfordulhat, hogy nemcsak a kedves beszédtől kelt életre a cserepes virágom, hanem azért is, mert gyorsabban észrevettem, ha valami baja volt, mármint fizikailag. A túlöntözés az elsőszámú haláloka a szobanövényeknek, és futtában hajlamosabb is voltam csak úgy rázúdítani a vizet én is, ahelyett, hogy ellenőriztem volna, hogy valóban szükséges a folyadékpótlás. Mivel több időt szenteltem neki, ezért mindig gondosan belenyomtam a mutatóujjamat a virágföldbe nagyjából a második ujjpercig, és ha nedves földrabok tapadtak rá, akkor még vártam a locsolással. Azt is azonnal észrevettem, ha a falra szerelt kampócskákról lecsúszott valamelyik szár, hiszen biztosabban nő, ha van mibe kapaszkodnia, és az esetlegesen elszáradt levelektől is hamar megszabadítottam. Ezért könnyen lehet, hogy a gondosabb ápolást hálálta meg, nem pedig a becéző szavakat, de az is lehet, hogy mindkettő egyszerre segített. Talán ezt sosem tudjuk meg, a lényeg viszont az, hogy van egy életrekelt növényem, neki pedig egy boldog gazdája.
Nem beszélünk zöldséget
A növényekkel való beszélgetés nem új keletű ötlet: 1848-ban egy Gustav Fechner nevű német professzor Nanna, A növények lelki élete címmel könyvet adott ki, amelyben azt az elképzelést terjesztette, hogy a növényekkel való beszélgetés jót tesz az egészségüknek és növekedésüknek. Az egyik neves személy, aki ezt megszívlelte, maga Károly herceg volt. Egy 2010-es BBC dokumentumfilmben, amely otthonáról, a Highgrove House-ról szólt, így nyilatkozott:
„Boldogan beszélgetek a növényekkel és a fákkal, és hallgatom őket. Úgy gondolom, hogy ez elengedhetetlenül fontos. Minden fának jelentése van számomra”.
A kutatók egy ideje már tanulmányozzák, hogyan kommunikálnak egymással a növények, így logikus, hogy az emberi elem hozzáadása biztosan nem árthat. A szél vagy a rezgés változásokat idéz elő a növények növekedésében, és mivel a hang alapvetően rezgés, az ez váltja ki a választ. 2009-ben a Royal Horticultural Society egy hónapos vizsgálatot végzett 10 kertész. A vegyesen férfi és nő résztvevők irodalmi és tudományos művek felolvasását rögzítették, amelyeket aztán egy paradicsompalántára erősített fejhallgatón keresztül játszottak le. Egy hónap elteltével az összes növény magasabbra nőtt, mint a két kontrollnövény, de a női hangot hallgató növények egy egész centivel jobban teljesítettek. Hogy még metaforikusabbá tegyük a tanulmányt, vegyük figyelembe, hogy az egyik női felolvasó nem más volt, mint Charles Darwin dédunokája, Sarah Darwin, aki nem mást, mint nagyapja korszakalkotó művét, A fajok eredetéről c. kötetet hozta el a kisérletre.
Ha szereted a növényedet, akkor jobban is gondoskodsz róla, ezt pedig mindenképpen meghálálja (Fotó: Getty Images)
Érző lények
Azt, hogy a növények is éreznek, szintén több tanulmány igazolja, de természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, mint ahogyan mi érzünk, de nekik is megvannak azok a receptoraik, amik ingereket közvetítenek, és a külső tényezőkre válaszolnak, ez pedig nem más, mint a „bőrük”. Az emberekhez hasonlóan a növényeknek is szükségük van egy védőrétegre, amely a zord környezet és érzékeny belső szerveik között áll.
„A növények hámrétege ugyanúgy működik, mint a miénk: védi a belső struktúrát, és segít megakadályozni a vízveszteséget. De ez az ideális hely az érzékszervek számára is, amelyek érzékelik a környezeti stresszt”
– írja Dr. Kim Johnson, a Melbourne-i Egyetem Biotudományi Karának munkatársa, aki a növényi érzékszervek világát tanulmányozza az egyetem magazinjában közölt tudományos cikkben.
A növények bőre sejtek sűrűn tömörített hálózatát tartalmazza, amelyet gyakran viaszos bevonat borít, amely extra védelmet nyújt a károsodások és különösen a vízveszteség ellen. Mivel ez tartja össze a növényt, a növény bőre állandó feszültség alatt áll, és ennek a feszültségnek a változása befolyásolja a növény növekedését. „Tudósok egy csoportja még az 1800-as években írta le először a »szöveti feszültség« jelenségét azon kísérletek alapján, amelyek azt mutatták, hogy
amikor egy napraforgó szárát elvágjuk, a külső hámréteg visszahúzódik, a belső szövetek pedig tovább nőnek”
– folytatja a szakértő. A kísérlet során a tudósok fogtak egy napraforgószárat, és az egyik oldalán enyhén megvágták. Kiderült, hogy a belső rétegek a hámrétegre nyomódtak, ami viszont ezt a nyomást visszafogta. A tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a belső rétegek nyomóerők alatt állnak, míg a külső réteg feszültség alatt.
A növényi bőrnek összetett feladatot kell ellátnia, de nem sok mindenre van szüksége. A növényi hám egyetlen sejtrétegből áll, amelynek elég vékonynak kell lennie ahhoz, hogy a napfényt átengedje a fotoszintézisért felelős sejtek belső rétegéhez. Ugyanakkor elég erősnek is kell lennie ahhoz, hogy ellen tudjon állni a sérüléseknek és a folyamatos feszültségek nyomásának: amikor a hám túl nagy feszültséget érez, úgy reagál, hogy vagy megerősödik, hogy ellenálljon a stressznek, vagy ellazul, hogy csökkentse a nyomást.
Persze a világ összes olvasmánya sem segít a növényen, ha nem emlékszel arra, hogy mikor kell meglocsolni vagy hogy milyen fényviszonyokra van szüksége. Ha sikeres növényszülő akarsz lenni, csak ragaszkodj az alapokhoz, minden más csak ezután jön. De ha azon kapod magad, hogy éjjelente altatódalokat dúdolsz a páfrányaidnak, vagy becézgeted a filodrendrododat, ne szégyelld magad. Ártani biztosan nem ártasz vele nekik – magadnak viszont biztosan segítesz.
Kiemelt kép: Getty Images
Forrás: The Guardian, Tree Hugger, Pursuit
