Pontosan 1449 kilométernyi távolság kellett ahhoz, hogy Bercsényi Péter rátaláljon önmagára és magyarságára, és hogy őt is megtalálja álmai munkája – itthon. A Vaják Netflix-sorozat Kökörcsinjének magyar hangja és a Kabaré Konferansziéja tavaly besokallt, és a küszöbön toporgó sokadik hullám idején országot és szakmát váltott, hogy aztán egy jókora testi-lelki vargabetűt írva megérkezzen szakmailag és emberileg is oda, ahova mindig is szeretett volna. A sokoldalú művésszel hazatérése és friss szinkronrendezői megbízása alkalmából beszélgettünk belső utazásról, férfiasságról, hazaszeretetről és a magyar szinkronszakmáról.
Nemrég tértél haza Londonból, ahol nyolc hónapot töltöttél el targoncavezetőként.
Igen, de igazából nem a helyszín volt a lényeg, lehettem volna akár Csehországban is, mert a legfontosabb a belső utazásom volt.
Honnan indultál és hova érkeztél?
Van egy alapvető tétel, hogy az ember spirálisan halad. Ha jól csinálja a dolgait, akkor visszajut ugyanoda, csak egy magasabb szinten. Úgy gondolom, hogy ugyanott vagyok. Ki fog derülni, hogy magasabban vagy mélyebben (nevet – a szerk.). A kiindulópontom káosz, kétségbeesés és kiúttalanság volt és lényegében túl sok minden nem változott. Hamarosan jönnek az újabb lezárások, de egyáltalán nem félek tőlük.
Azért mentél ki Londonba, mert tartottál a lezárásoktól és előre menekültél?
Alapvetően igen, előre menekültem, de nem a lezárások miatt, hanem mert tartottam attól, hogy úgy fogok meghalni, hogy semmi nem történik velem. Beszorultam valahova, amiről már egy ideje éreztem, hogy nem jó, de sokkal hamarabb megéreztem, mint annak idején, amikor felmondtam a Bábszínházban.
Ez magánéleti vagy szakmai helyzet volt?
Mindenéleti. Alapvetően nem nagyon tudtam, hogy ki vagyok én, mert színész voltam. Reggeltől estig, hajnali 2-kor is. Valaki mondta, hogy nem lehetsz színész hajnali 2-kor, amikor ülsz a vécén. Pedig de. Bármikor tudtam azon agyalni, hogy például hogyan kellene megoldani egy jelenetet vagy fejleszteni a beszédemen. És ha az ember egyfolytában hajtja magát, de nem érkezik meg a siker, akkor egyszer csak elemészti magát.
Fotó: Köő Adrien
Nem volt sikerélményed? Pedig díjakat és nagyon jó szerepeket kaptál. Vagy te nem így érzed? Milyen jellegű sikerre vagy visszaigazolásra vágytál?
Nagyon sokáig a díjakhoz kötöttem ezt a dolgot, egészen addig, mígnem kaptam egyet (Színikritikusok Díja, 2015). Azóta is annak örülök a legjobban, de akkor megértettem, hogy valójában miről is szólnak a díjak: egy pillanatnyi állapotot, népszerűségi helyzetet jelképeznek. De nem ez számít, hanem amit a Színművészetin éreztem az osztályoknál, ahol tanítottam. Sőt, mostanában, ahogy dolgoznak mások a tanítványaimmal, kapom a visszajelzéseket: dicsérnek, hogy milyen jó munkát végeztem. Látom, hogy beépül és használják mindazt, amit átadtam. Applikálják magukra, nem másolnak. És ez jó, mert nem sok kis Bercsényi Pétert és Bercsényi Petrát akarok látni, hanem azt, hogy amit a zenéről vagy a zenei színházról tudni kell, azt ők készség szinten tudják. Most teljesen önállóan rakták össze egy darab zenei világát, a Rómeó és Júliáét Szikszai Rémusz rendezésében. Alig várom, hogy láthassam. És nekik ez megvan. Tudják, mi az, hogy kilépek-zenélek-belépek-játszom és tudják, hogyan csatlakozik mindehhez a zeneiség. Azt gondolom, hogy ez az a fajta elismerés, ami nem jelenik meg az újságokban, és anyukámból kiindulva, aki tanár volt, tudom, hogy egy életre szól. Amikor meghalt, nagyon sok diákja írt nekem, hogy mennyire szerették. Mindenkinek volt róla egy emléke, például valakinek segített kettesre feltornászni a jegyét, ezért nem bukott meg és nem kellett évet ismételnie. Nem lett atomfizikus, de ember lett belőle, megtanult küzdeni, mert anyám hitt benne. Én azt tartom a legfontosabbnak, hogy hitet adjak embereknek. És remélem, hogy ebben az új pozícióban is tudom ezt kamatoztatni és gyakorolni.
Ha már új pozíció, hogy jött a rendezői szék?
Valahogy nagyon furcsán van kódolva a programom. Tényleg el kell mennem fél lábon, hátrafelé és ugrálva valahova, aztán megkapom azt, amire vágytam, de amihez ennek semmi köze.
Úgy tudom, hogy a gimnázium után elvégezted a szinkronszínészképzőt és utána mentél a Bábszínházba és a Színművészetire. A mai napig is sokat játsszák a sorozatokat, amelyekben te adtad a szinkronhangot. Mégis miért pont most kerestek meg, amikor itthon sem voltál?
Nem kerestek korábban és nem is tudom, pontosan hogyan jött az ötlet. Nekem az volt a gyerekkori álmom, hogy ide bekerüljek. Nagyon korán játszottunk az otthoni mikrofonunkkal szinkronosat és elképesztően élveztem. 16 éves lehettem, amikor megismerkedtem egy akkoriban futó szinkronszínésszel és felajánlotta, hogy bevisz egy stúdióba, ahol meg tudom nézni élőben, hogyan zajlik mindez. Ilyen lehetőséget nem tudtam kihagyni. Nagyon izgultam: Fegyverneken laktunk és akkor még Pesten se nagyon jártam. A bátyámmal mentünk ketten, nehogy elvesszek egyedül. Amikor felértünk, meg sem tudtam szólalni. Csörögi István rendezte éppen a Bigyó Felügyelőt. Megláttam Némedi Marit és hozzá hasonló színészeket, akiknek mind ismerjük a nevét és a hangját, de az arcukat nem.
Nekem ez volt a legizgalmasabb benne, ezért is akartam szinkronszínész lenni, hogy nyugodtan tudjak a városban sétafikálni, viszont amikor kérek egy kávét, felismerjék a hangomat.
Nem hiszem, hogy bárki is magához kap, amikor felismeri a hangomat, de most már nem ez az, ami foglalkoztat. Csörögi megkérdezte, hogy van-e kedvem kipróbálni, én pedig azt mondtam, hogy nem. Annyira le voltam sokkolva mentálisan, hogy meg sem tudtam volna szólalni. Nyilván azóta belegondoltam, hogy mi lett volna, ha odaállok, jó vagyok és onnantól beindul a karrierem, de ez egy másik valóság. Ott voltam, megnéztem és soha többet nem jártam ott, csak tizenöt év múlva. Alapvetően egy ideje próbáltam bemászni a MAFILM ablakán és ajtórésein.
Pár rendezőnek segítettem tekercsekre osztani a filmeket, tehát valamilyen szinten már végeztem asszisztensi munkát. Megkértem a bábszínházas barátaimat, hogy segítsenek kipróbálni a szinkronrendezést és mindent, ami ehhez tartozik. Kibéreltünk egy termet a MAFILM-ben és az összes kollégám eljött ingyen két napra. Utána én is vágtam meg a felvett anyagot, úgyhogy a vágás elképesztő világát is megismertem. Akkor mindent vagy bármit akartam a szinkronban, és ez most is így van. De amikor adódott volna valamilyen lehetőség, mindig találtak valaki mást. Fel sem merült bennem, hogy a belépő szintem a rendező lesz. Pedig így alakult. Ha itt az ideje, eljön. Egyszerre mentünk el világot látni egy kollégámmal és először az ő helyére hívtak, de akkor én már kint dolgoztam. Ráadásul az új munkahelyemen épp beírattak egy targoncakezelői tanfolyamra és a képzési megállapodás szerint még egy ideig nem hagyhattam ott őket. Nagyon megköszöntem a lehetőséget, de nemet kellett mondanom. Aztán júniusban is kerestek egy másik kolléga helyére valakit. Addigra mindent elértem Londonban, amit akartam: megtaláltam magamat, a színházhoz, önmagamhoz és a férfiasságomhoz való viszonyomat.
Rengeteg meleg, transzvesztita, queer és transzszexuális szerepet játszottam, emiatt meg kellett újra találnom azt, hogy ki vagyok én férfiként, hogyan hatott mindez a maszkulinitásomra, és úgy érzem, hogy sikerült mindent helyre tennem magamban, amiben az is szerepet játszott, hogy kint nem voltam skatulyába szorítva.
Mivel a zöldségpiacon a főnökömmel rengeteg problémám volt, három hónap alatt szerződést és a megbeszélt fizetésemelést sem kaptam meg, amúgy is munkahelyet akartam váltani. Elegem lett és visszahívtam a MAFILM Audio Kft. ügyvezetőjét, hogy szeretném elfogadni az ajánlatát és hazatérek.
Péter mint Madárka a Mindent Éváról c. előadásban (Fotó: Gál Bereniké)
Amit Londonban kerestél, azt itthon nem tudtad volna megtalálni? Fizikailag is távol kellett kerülnöd Budapesttől és Magyarországtól?
Mindenféleképpen ki kellett lépnem a komfortzónámból. Ha valami a pocsolyásodáshoz vezet, akkor az a komfort. Jó a komfort és valakinek ez segít töltekezni, de én nem ez a típus vagyok. Párkapcsolatban is igyekszem mindig kirobbantani magunkat a rutinból. Nem szeretem az állóvizet, muszáj, hogy dinamika legyen benne. Jók a fennsíkok és fontos, hogy megünnepeljük, ha valahova elértünk, de nem szabad belekényelmesedni, pláne egy művésznek, egy alkotó embernek.
Megfordult a fejedben, hogy teljesen hátat fordítasz a színészvilágnak és egy valódi 180 fokos fordulatot véve hosszú távon is fizikai munkásnak vagy targoncásnak állsz és új életet kezdesz?
Minden átmeneti. Akkor azt mondtam, hogy abban a pillanatban nem akarok színházat csinálni, művészettel foglalkozni, nem tudok előadásokon gondolkodni, nem tudok alkotni, kifogyott az energiám. Nem töltődtem vissza, mert folyamatosan rohantam a munka után, egyik helyről a másikra, közben alig kerestem pénzt és nem vezetett az egész sehová. Sikerült is jó nagyot váltanom, és egy heti hat napos, éjszakai műszakos munkát találtam. Úgyhogy fél évig nem pihentem, tegnap volt az első nap, amikor végre aludtam eleget, miután lezárult az első voice test-em. Ez azt jelenti, hogy megadtak bizonyos mennyiségű kulcsszereplőt, akiket meg kellett castingolni, és mindegyik szerepre három-három színészt kellett prezentálnom. Mindezt a futó egyéb projektjeim mellett. Tegnap írt a Netflix szinkron casting felelőse, hogy nagyon köszöni az indoklásaimat, mert hihetetlenül hasznosnak találta őket. Mindenkiről a pozitív tulajdonságait, az erősségeit emeltem ki, és ezt a mentalitást pont Angliában tanultam. A produkciós vezetőm megköszönte, hogy nem vettem félvállról és nem a megszokott nevekből válogattam, illetve az új főnököm is gratulált. Ez az a jóleső siker, amire vágytam.
Említetted, hogy nem a megszokott nevek közül válogattál. Épp ez az, ami kritikaként szokta érni a hazai szinkront, hogy régen világhírűnek tartották, mostanában pedig ugyanaz a 20-30 ember pörög, vagy pedig futószalagszerűen, nagyon olcsón készülnek a produkciók és ezért sokat veszített a színvonalából. Mit gondolsz erről? Van még létjogosultsága a szinkronnak, mint művészeti produkciónak? Mennyire kezd hígulni vagy belterjessé válni a szakma?
Mindkettő igaz, mert mindennek a kulcsa a pénz. A pénz idő, az idő pénz. Mindenki spórolni akar, vagy időt nyerni, vagy egységnyi idő alatt több pénzt keresni és ilyenkor biztosra kell menni. Ezért ha valahol létezik skatulya, akkor az a szinkron. Már megvannak az újgenerációs Stohl Bucik, mert ha valaki jól dolgozik, akkor arra hamar rákapnak. Ha van kémia rendező és színész között, akkor lehet igazán jót alkotni. Ha nincs, akkor keletkezik egy középszerű valami, amivel akár meg is lehet elégedni. És vannak olyan produkciók, például a szappanoperák, ahol egyszerűen nem lehet nagyot alkotni, csak magyarítani lehet, pont. Az is sokat nyom a latba, hogy milyen műsorokra van igény. Bár a saját véleményem az, hogy arra van igény, amit adnak.
Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?
Pontosan. Szóval a lényeg, hogy a pénz a kulcs. Minél rutinosabb színésszel dolgozol, annál hamarabb vagy kész és annál kevesebb a baki. Így leszűkül a kör, hogy kivel dolgozol. Jövő héten először fogok rajzfilmet rendezni a Netflixnek. Gyerekek a főszereplők benne és ez a kör kivételesen szűk, mert különleges dolog, ha valakinek gyerekként tehetsége van a szinkronhoz. Végül én is ugyanazokkal a gyerekekkel dolgozom, mint mindenki más, mert ők a jók és velük tudok haladni. A megrendelők pedig nyilván nem akarnak rossz szinkront gyártatni.
Hogy kerülhetne be a szinkron világába a gyerek Bercsényi Peti?
Alapvetően egy gyerekre mindig nyitottak a rendezők, mert limitált ideig tudunk velük gyerekként dolgozni. Emlékeztem valakire, hogy mennyire jó a hangja. Behívtam hangalámondásra és 13 évesen már fűrészporos lett az orgánuma, azaz már nem tudom gyerek szerepekre használni, kiesett a kosárból. Vannak olyan tehetséges gyerekek, például egy bizonyos 10 éves lány, akit úgy lehet instruálni, mint egy színésznőt. Apró rezdüléseket is meg tudok vele beszélni, nulla modorosság. Észnél kell lenni, nehogy elrontsuk. Vannak, akiket nem sikerül elrontani. Ilyenek például Bogdányi Titanilla vagy Nemes-Takách Kata, akik sikeresen avanzsáltak gyerekszínészből felnőtt színésszé. De az első lépés, hogy vagy fel kell költözni Budapest közelébe vagy nagyon sok pénz kell az utazgatásokhoz, mert jelen pillanatban csak Budapesten zajlik ez a fajta munka.
Mennyi idő egy forgatás?
A mostani rajzfilmsorozathoz 4 darab kb. 20 perces epizódot veszünk fel, ez 4 napig fog tartani. A 4 főszereplő gyereknek egyenként 6-6 órányi anyagot kell felmondania. Ezt nem lehet egyhuzamban végigcsinálni, szüneteket kell majd tartani. De ezt ők is megszokták.
Mennyire furcsa a másik oldalon állnod? Segít a rendezésben, hogy sokat dolgoztál színészként?
Abszolút! Úgy tudok instruálni, hogy van elképzelésem, hogyan érkezik meg az instrukció, amit adok. Színészként pontosan tudtam, hogy mi az, amit nem kapok meg és ezzel próbáltam szembesíteni a rendezőket. Ezzel nagyon sok ellenséget szereztem magamnak és nem lett a legjobb hírem (nevet – a szerk.). Nem véletlenül van vagy volt a Színművészetin a rendező szakos hallgatóknak színészi szemeszterük. Tudniuk kell, mi történik az emberekkel odafent a színpadon. Az is segít, hogy sokszor ültem a kanapén és figyeltem a rendezőket, és a színésztársaimat munka közben, így én is felismertem a saját hibáimat.
Korábban is benned volt ez a fokú önismeret vagy az angliai út kellett hozzá?
Mindig kerestem magamban a hibát, ezért is voltam nyugtalan és boldogtalan. Mindig görcsöltem a problémákon, ezért nem ment úgy a karrierem, ahogy kellett volna. Egyszer ebbe bele is nyugodtam, erre jegyezte meg Rémusz, hogy „Petyám, neked egyetlen ellenséged van: saját magad”. Ekkor megértettem, hogy senkire nem haragudhatok, amiért nincsenek nagy szerepeim. Érdekes, hogy ezután összeállt a kép, és jönni kezdtek a nagyobb szerepek, de ez motivált arra is, hogy kimenjek. Tudtam, hogy így tudom levetkőzni a frusztrációimat és így tudok szintet lépni.
Nem csak arra kellett rájönnöm, hogy ki vagyok férfiként vagy civilként, hanem a magyarságomhoz fűződő viszonyomat is helyretette. Hogy hogyan tudjam szeretni azt a hazát, ahol annyi háborúzás és keserűség van. Szeretek magyarnak lenni és érzem, hogy tényleg magyar vagyok.
Nem vágyom rá, hogy angol vagy francia legyek. Jó ott lenni, jó ott élni, de én magyar vagyok és szeretem a magyar kultúrát, a magyar földet és fáj, hogy nem rakhatom ki a kokárdát, mert azzal egyből politikai hovatartozást fejezek ki. A színházhoz is van viszonyom, de rájöttem, hogy nem akarok abban a rendszerben működni, mint korábban, inkább projektszínész leszek. Ez nem feladás, hanem nyereség. Azt fogom csinálni, amit szeretek és keresek vele annyit, amennyit. Nem lesz medencés házam, de nem is erre vágyom. Dolgozni és alkotni akarok.
Kiemelt kép: Köő Adrien
