Nem vitatja senki, hogy nagyon sikeres nő vagy, és a sikert megannyi szinten megélted pályád és magánéleted során. Nagyon érdekelne, hogy te hogyan definiálod a sikert, mit jelent számodra?
A szakmámban mindig annyira a feladataimra koncentráltam, hogy – érdekes módon – nem igazán foglalkoztam a sikerrel, sőt, máig zavarban vagyok, ha valaki dicsér, vagy ha a sikereimet emlegeti. Amikor az embernek még nincs családja, akkor majdnem teljesen a hivatásának él, nálam egymásba fonódtak külföldi fellépések, szerepek, utazások, minden. Tíz évvel ezelőtt volt egy olyan időszakom, amikor valahogy sorra kaptam a díjakat, és az öröm mellett folyton felvetődött bennem a kérdés: és akkor most mi fog történni velem? Ha ennyi díjat kapok, az azt jelenti, hogy itt a vége? És pont ekkor, miközben töprengtem mindezen, egy mindent felülíró változás jött az életemben. Találkoztam A Férfival. Már az első pillanattól úgy éreztem, ő az a férfi, akire rá tudnám bízni az életemet, és akiben azt is láttam, hogy jó szülei lehetnénk a gyerekeinknek. Negyvenéves korom körül jött ez a nagy felismerés, ami átlendített az akkori bizonytalanságaimon. Új energiákra leltem. Ebben a szakmában az erős lelki háttér komoly támasz. Az életre szóló társra találás új önbizalmat adott a pályámon, egy új korszak kezdődött az életemben.

Ezek szerint operaénekesi csúcsodtól nem traumával búcsúztál.
Van egy mondás: ha felértél a csúcsra, másszál tovább. Egy alkotóember mindig alkotóember marad. Ugyanakkor persze tudtam, hogy a gyerekvállalás megváltoztatja a kapcsolódásomat a hivatásomhoz. Ráadásul akkorra már egyre erősebb volt bennem az a szándék, hogy nem akarok folyton utazni a világban. Hiányzott az itthon. És aztán jött Bibi, a kislányunk, akit hat éve, a születésekor fogadtunk örökbe. Onnantól már tudatosan egyre kevesebb külföldi szereplést vállaltam, leginkább olyan fellépéseket, ahova a családomat is vihettem magammal. Határon túli helyekre mindig megyek, édesanyám és családja vajdaságiak, ez az én identitásomnak is része. Kislányomnak, Bibinek idővel ugyancsak lettek tudatos kívánalmai. „Anya, neked fontosabb a színház, mint én?” Kaptam ezeket a kis „terrorista” kérdéseket, én pedig

rájöttem, hogy nem omlik össze a világ, ha lemondok valamit, amit azelőtt halaszthatatlannak és kötelezőnek gondoltam.

Mert az az érzés, hogy a gyereked arcát boldognak látod, hogy a kis szíve boldog, mert ezt a pár órát inkább vele töltötted, mert úgy érezted, hogy fontosabb, hogy most vele legyél, az mindent felülír!

Bibinek köszönhető az is, hogy egyre többet foglalkozol gyerekekkel?
Igen. Bibivel együtt jött az az igény, az az érzés, hogy átadjam a tudásomat. A tehetségek felfedezése, a tehetséggondozás rendkívüli felelősség szakmailag, mentálisan, lelkileg is. És mostanra megértem erre az összetett feladatra. Úgyhogy most afféle „nemzetközi tehetséggondozó” vagyok, ezért vállaltam a Virtuózok zsűritagságát is, de ösztöndíjprogramokban is részt veszek. És ez nagyon jó érzés, teljesül az a vágyam is, hogy sok gyerek vegyen körül.

Engedd meg, hogy egy kicsit még visszatérjek a szakmai sikereidre. Ugye rengetegszer énelkelted a Varázsfuvolában az Éj királynője szerepét, akinek az egyik áriája a világ egyik leghíresebb áriája, még az is ismeri, aki semmit sem konyít a komolyzenéhez. Ez ugyebár egy nagyon nehéz, koloratúrszoprán ária. Elmondanád, neked mit jelent ez a szerep, ez a karakter?
Bizonyos időszakban a védjegyem és a védelmem is volt egyben. Ehhez az egészhez nagyon jó idegrendszer kellett, mivel ez egy nagyon komplex műremek. Ugyanis vannak a világon koloratúrszoprán szerepek, és ott van köztük egy csodálatos és ékes helyen, bekeretezve az Éj királynője. Nem lehet a többivel egy lapon említeni. Mivel eredetileg sportolónak készültem, bennem megvolt az a fajta mentális és fizikai stabilitás, ami lehetővé tette, hogy csaknem két évtizeden keresztül, sok százszor lehessek az Éj királynője. Nehéz szerep.

De miért olyan nehéz?
Úgy kell elképzelni, mint az atlétikában a 100 méteres síkfutást. Rendkívül rövid idő alatt kell mindent beleadni, felpörögni, kiteljesedni és visszapörögni. A Varázsfuvolában az egész szerep összesen 8 és fél perc.

De közben mindenki ezt várja, nem?
Igen, nagyon nagy az elvárás – mind szakmailag, mind a közönség felől. És „szinte teljesen mindegy”, hogyan éneklem az elejét és a végét, ha a közepén nem lesz meg az az extrém magasan írt hang, a háromvonalas F, akkor az egész dugába dől. Ezzel a tudat- és lelkiállapottal kell ennek mindig nekimenni, és nagyon hosszú várakozás után nagyon gyorsan felpörögni. Igazából én folyton úgy éreztem magam ebben a szerepben, mintha egy rockkoncerten lennék. Amikor ezt a két áriát énekeltem, a rockegyüttesek megoldásai jutottak eszembe.

Szó szerint felspannoltam magam egy-egy ilyen előadás előtt. Mindig nevettek körülöttem a kollégák, hogy milyen dolgokat csináltam, hogy ebbe az önkívületi állapotba kerüljek.

Valószínű, hogy ezért is választott engem Julie Taymor Oscar-díjas rendező, hogy az operafilmjében én legyek az Éj királynője, mert én teljesen „kimaxoltam” ezt a szerepet. Mindent, amit tudtam, megcsináltam benne. Hosszú évekig dolgoztam Claudio Abbadóval. A mai fiatalok már azt sem tudják, hogy ki ő, pedig a klasszikus zenei élet egyik legnagyobb alakja volt. Fantasztikus karmester és ember volt. Őt kérdeztem meg egyszer, amikor már vagy 15 éve énekeltem ezt a szerepet, hogy „Maestro, nem tudna nekem valami újat mondani ebben?” Nagyon nevetett és azt felelte, nem, aztán mégis mondott egy dolgot, ami az Éj királynőjében a védjegyem lett, és rajtam kívül soha senki nem merte és nem tudta megcsinálni. Ez hallhatólag nem olyan nagy dolog, de mégis, mert én egy staccato-futamban megcsináltam azt, hogy diminuendóban decrescendáltam, egy levegővel. És akkor ezzel is több lett az én Éj királynőm. (Ez azt jelenti, hogy egy olyan futamban, ahol halkítást kér a szerző, úgy tudja megcsinálni a halkítást, hogy közben nem vesz levegőt, ami azért nagyon nehéz technikailag, mert a halkításhoz sok levegő kell – a szerk.)

Te hogyan látod, a komolyzene milyen szerepet tölt be a mai ember életében?
Erre nagyon nehéz válaszolnom, hiszen elfogult vagyok. De azt látom, hogy nagyon sok olyan híd keletkezett, amelyeken keresztül ez az elérhetetlennek tűnő, csak a nagyon műveltek, vájtfülűek privilégiumába tartozó, földöntúli dolog elérhetőbbé vált. Itthon az elmúlt 10-12 évben az Operaház főigazgatója sok új klassz ötlettel állt elő. Például visszahozta a Gördülő Operát, amelyben én is szerepelek, és megyünk majd mindenfelé Magyarországon, és úgy is lehet találkozni az operával, hogy ülsz a füvön, egy parkban, a téren. Úgyhogy én azt gondolom, hogy onnan, arról az elérhetetlen polcról biztosan lekerült az opera, és akkor most egy kicsit paradox lesz, amit mondok, mert lekerült, de ezáltal még följebb került. Tudatosodott az emberekben az, ami ott van a mindennapi életükben. Akár egy reklámzeneként, vagy bármilyen utcán hallott zeneként. Én azt gondolom, hogy a fejlődés szempontjából fontos, hogy a gyerekek, a fiatalok életében ott legyen a zene. A mi országunkban meg pláne, ahol kodályi, bartóki örökség, a „tiszta forrás” öröksége van.

Sokat beszéltünk az Éj királynőjéről, aki a mai megfogalmazás szerint igazi mérgező anya, és nyilván semmilyen kapcsolatban sincs a saját anyaságoddal. Banális kérdésnek tűnik, bocsánat, de milyen anyukának tartod magad?
Én jó anyuka vagyok!

Jaj, de jó! Végre valaki ki meri ezt mondani!
Az anyukák nagy része húszon-harmincas éveiben szül. Én 45 éves voltam, amikor a férjemmel gyereket vállaltunk, ez teljesen más élethelyzet. És emiatt másra is tudsz koncentrálni. Nyugodtabb is vagy, nagyjából kialakult már az, mit jelent a gyereknevelés. Nagyjából! Azért váratlan dolgok jöhetnek azzal, hogy jön a gyerek, én is átestem például a szülés utáni depresszión, anélkül, hogy szültem volna.

Nekem is volt egy időszak az elején, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok megfelelni anyaként, feleségként. Ez egy mélypont volt, amit tulajdonképpen a lányom oldott meg egyetlen bölcs mondattal.

Nagyon pici korában tudott már beszélni, és olyan másfél éves lehetett, amikor egy elkeseredett pillanatomban a vállamra tette a kezét és azt mondta: „anya, nyugodj meg, jó anyuci vagy.” Nagyon ledöbbentem, olyan volt, mintha egy dédmama beszélne hozzám, nem egy másfél éves gyerek. És akkor arra gondoltam, hogy most mit idegeskedjek? Ha ő azt mondja, jó anyuka vagyok, akkor az vagyok.

Egyre több a zenén kívüli szerepvállalásod. Mostanában miken dolgozol?
Részt veszek a Nők Magyarországért Klubban. Ebben a klubban olyan befolyásos nők, elsősorban családanyák vesznek részt, akik már letettek valamit az asztalra, akár mikroszinten, akár nemzeti szinten, mindenféle területről. Megalapítottuk a Nők Magyarországért Díjat, amellyel olyan nőket díjazunk, akik az oktatás-, az egészségügy, vagy bármely más fontos területen különösen helytállnak. Tehát a kérdésedre válaszolva, ez nem egy teadélutánra összeszerveződő hölgyklub, akik elkávézgatnak, teázgatnak meg süteményeznek. Mi valóban fontos területeken próbálunk megmutatkozni. Nemcsak kiállunk és beszélünk, vagy konferenciát tartunk vagy lobbizunk, hanem vannak kiosztott feladatok is, amelyekben dolgozni kell. Úgyhogy ez egy nagyon nekem való, testhezálló feladat. Imádok zizegni.

Kiemelt kép: Miklósa Erika