Az olimpiai mozgalom volt az, ami sikerpályára állította a versenysportot – mára az olimpia a versenysport alfája és ómegája. Több mint egy sportverseny, a békés versengés lehetőségének bizonyítéka, a test mellett a magasztos emberi értékek viadala. Az ókori görögökével szemben a mai olimpia már nem az istenek tiszteletére végzett vallási szertartás része, hanem inkább amolyan (fél)istenek viadala, az isteneknek pedig ugyebár nem illik elbukni, különösen, ha bennünket képviselnek – vagy legalábbis mi ezt érezzük. Az élsportolókra úgy tekintünk, mint szuperemberekre: csodáljuk őket, szurkolunk nekik, beléjük vetítjük ki saját elvárásainkat, kudarcainkat és sikervágyunkat. Sikerük a mi sikerünk, ha győzedelmeskednek, az egekbe emeljük őket. Bennünket képviselnek, különösen egy olimpián, a legek legjén. De ha ez a varázs megtörik, és valami miatt elbuknak, visszalépnek, a népharag felkel ellenük, hősből ellenséggé válnak, és olyanok alázzák és kritizálják őket (a közösségi médiának köszönhetően már a nyilvános térben), akiknek valószínűleg fogalma sincs áldozathozatalról, emberfeletti kitartásról és győzni akarásról.
„Ha győzünk, német vagyok, ha veszítünk, akkor bevándorló”
A nemrég véget ért labdarúgó-Európa-bajnokság tökéletes példája volt annak, az imádat hogy fordul gyűlöletbe. Olaszország és Anglia között zajlott a döntő, amelynek sorsát végül büntetőpárbaj döntötte el. Három angol focista hibázott, és végül nyertek az olaszok. Ha a három angol, történetesen fekete bőrű focista nem hibázik, és Anglia nyer, egy ország ünnepelte volna őket a csapat részeként.
Így viszont a közösségi médiában már megszokottá vált gyűlöletcunami indult ellenük, mégpedig az igazán aljas, rasszista fajtából.
Természetesen sokkal többeket döbbentett és háborított fel a gyűlölködés, mint ahányan aktívan részt vettek benne, és sokan keltek a futballisták védelmére, de az egész jól megmutatta azt, amiről egyszer az egyébként már Németországban született, török származású focista, Mesut Özil is beszélt: „Ha nyerünk, német vagyok, ha vesztünk, csak egy bevándorló.”
Nem a győzelem a legfontosabb
Valami hasonló történt most is, miután az amerikai tornászfenomén, a 19-szeres világbajnok és 3 olimpiai aranyérmes Simone Biles, miután első gyakorlata közben a gerendán egy ugrás közben remegett, nem merte megcsinálni a gyakorlatait, majd a leugrást is elrontotta, feladta a csapatversenyt, egy nappal később pedig visszalépett az egyéni összetett versenytől is.
Simone Biles Tokióban július 25-én. (Fotó: Tom Weller/DeFodi Images/Getty Images)
És noha kudarcuk oka különbözik, végeredményben hasonló történt Hosszú Katinkával is, a háromszoros olimpiai, kilencszeres világ- és tizenötszörös Európa-bajnok magyar úszónővel, aki az első olyan versenyző, aki egy időben tartotta a világcsúcsot mind az öt vegyesúszó számban. Hosszú 400 méter vegyesen és a 200 méter vegyesen is csak a tőle erősen közepesnek számító idővel, hetedikként jutott be a döntőbe, de végül két döntőtől is visszalépett. Majd hatodik helyen végzett a 200 méteres hátúszás előfutamában, így nem jutott be a középfutamba, ezért július 29-én számára véget ért az olimpia. Ő nemcsak a kevésbé kiemelkedő (hogy is lehetne rossznak mondani!) eredményei, de a stratégiai döntés miatt is kapott hideget és meleget. Dehát megszokhattuk, politikához, biológiához, járványkezeléshez és sporthoz mindenki nagyon ért.
Hosszú Katinka az idei Euróoa-bajnokságon. (Fotó: Marcel ter Bals/BSR Agency/Getty Images)
Simone és Katinka is saját sportáguk legjei, ikonjai, akik örökre beírták magukat a sporttörténelembe (Biles például mindig újabb és nehezebb gyakorlatokat illesztett a talajgyakorlataihoz, gerendához és ugráshoz, folyamatosan feszegette a sportág technikai határait, négy igen nehéz gyakorlatot is elneveztek róla),
és most mindketten hibáztak – nem teljesítették a néző, a kanapébajnok, az érző szívű hazafi elvárásait, aki főleg akkor nagyon magyar és nagyon amerikai, ha mások verejtéknek árán úszik dicsfényben nemzete.
Katinkának dühösen róják fel, hogy nincs olyan formában, hogy aranyat szerezzen (elvégre megszoktuk tőle az emberfelettit), előkerült a „volt edzője és férje nélkül semmit sem ér” kártya is, Simone-nak pedig az egész tornászcsapat „kudarcát” írták a számlájára. (Kudarc: nem aranyérmesek lettek, hanem „csak” az ezüstöt sikerült megszerezni.)
A sportoló mentális állapota tabu
Simone Biles mentális állapotára hivatkozva lépett vissza, mert mint mondta, végeredményben ő is csak ember. És akkor jönnek a kommentek, amelyek felróják neki, sőt számon kérik rajta pont ezt: hogy ember.
Pedig nem tett mást, mint lerombolta azt a hamis képet, azt a fals kettősséget, hogy a szakmai kiválóság nem fér meg a mentális problémákkal. És ez még csak nem is a semmiből jött, hiszen a tornász már az olimpiát megelőzően is beszélt a hírnévvel járó nyomásról, az idei olimpia elszigeteltségéről (nemcsak a az egész járványidőszak volt sokukra nagyon kedvezőtlen hatással, de az, hogy a sportolók üres lelátók előtt, a legszigorúbb egészségügyi előírásokat betartva, teljesen lélektelen és steril körülmények között élnek és versenyeznek Tokióban, szintén hatalmas pszichés terhet jelent), illetve a terápián szerzett élményeiről. Hiszen ne feledjük, része, vagyis áldozata volt az elmúlt évek egyik legsúlyosabb botrányának, ami az amerikai tornasportot érte, ez pedig önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy megértsük, hogy egy ponton úgy érzi: elég volt, nem bírja tovább. Biles Ószaka Naomit (Naomi Osaka) hozta fel példaképének: a világranglista második helyén álló teniszezőt májusban érték kritikák, amiért mentális állapotára hivatkozva előbb nem állt ki a második fordulós mérkőzésére a Roland Garroson, illetve kinyilvánította, hogy nem kíván részt venni a meccsek utáni sajtótájékoztatókon, mert azok túlzott pszichikai terhelést jelentenek. Ezután Wimbledontól is távolmaradt, mert mint mondta, iszonyatos szorongást érzett a teljesítménykényszer miatt. Végül az olimpián ott volt, és beszélt is a sajtónak, miután két sikeres meccs után végül váratlanul kiesett a cseh Marketa Vonroušova ellen. Így beszélt a kiesés után: „Hosszú szünetet tartottam, amíg úgy éreztem, rendben vagyok. Nem azt mondom, hogy most rosszul lennék, de az elvárásaim ennél jóval magasabbak voltak magammal szemben. Úgy érzem, a hozzáállásom nem volt elegendő ahhoz, hogy megbírkózzam a rám nehezedő nyomással, és ebből a helyzetből ennyit tudtam kihozni.”
Naomi Osaka a tokiói olimpiáb. (Fotó Clive Brunskill/Getty Images)
Biles és Osaka esetei valószínűleg nem egyediek, csak korábban még egy sportoló sem nem merte meglépni az elképzelhetetlent, mégpedig azt, hogy saját magát válassza a külső nyomás, a teljesítménykényszer, a szuperember imázs helyett. Hiszen ha versenysportoló vagy, nem magadé vagy, hanem az országodé, legalábbis a jelek szerint, és kötelességed akkor is teljesíteni, ha azzal mentális vagy fizikai épségedet kockáztatod.
Élsportolónak lenni nagy teher (anélkül is, hogy az embert szexuálisan bántalmaznák, mint Bilest), hiszen hatalmas teljesítménykényszer nehezedik rájuk. Munkájuk, életük velejárója lehet a szorongás, ami egy darabig teljesítményfokozó is lehet, de ha elhatalmasodik a sportolón, az negatívan is hathat a teljesítményre. Ha pedig sorozatos kudarc ér egy teljesítménykényszeres sportolót, borítékolható a fizikai sérülés (különösen egy tornász esetén), a teljes összeomlás, a depresszió. Ezeknek a nőknek a visszalépése tehát nem kudarcként értelmezendő, hanem pont, hogy bátor tettként, amivel véget vethetnek az „életünket és vérünket a győzelemért” mentalitásnak, és arra buzdíthatnak sportolót és átlagembert egyaránt, hogy igenis álljnak ki a testi-lelki integritásukért. Ahogy telnek a napok, egyre erősebbek azok a hangok, amelyek támogatják döntésüket, és azért éltetik a két sportolót, mert mertek olyan bátrak lenni, hogy nem hagyták, hogy a tabusítás ereje negatív hatással legyen rájuk.
A nőknek kevésbé bocsátunk meg
Ezeknek a történeteknek van egy másik fontos jellemzője is, mégpedig az, hogy a főszereplőik nők. A mindennapi szexizmus, és a nők kárára váló kettős mérce a sportban is, sőt talán ott még erősebben jelen van. Csak hogy az egészen közelmúltat emlegessük, a norvég strandkézilabda csapatot azért bírságolták meg, mert nem pöttömyi bugyiban akartak versenyezni. A német tornászválogatott teljes testet fedő, passzentos olimpiai mezén is sokan kiakadtak (pedig az leginkább a férfi tornászokéhoz hasonlít).
Sha’carri Richardson amerikai futót azért diszkvalifikálták, mert az egyébként a sportteljesítményre semmilyen pozitív hatással nem bíró, és viszonylag gyorsan kiürülő marihuána nyomait találták a vérében – mint mondta, így próbálta oldani az olimpiával és édesanyja elvesztésével járó stresszt, a szabály viszont szabály, mondta még Joe Biden amerikai elnök is. Ő nem lehet ott az olimpián, pedig ő lett volna az egyik legnagyobb favoritja a női 100-nak Tokióban. Áprilisban 10.72 másodperccel minden idők hatodik legjobb idejét produkálta, és azóta is jobbnál jobb eredményeket ért el.
Sha’Carri Richardson (Fotó: Patrick Smith/Getty Images)
De a szabály az szabály: a marihuána tilos, a szexuális ragadozóknak pedig börtönben a helye. Ehhez képest Alen Hadzic, az amerikai férfi vívócsapat 29 éves tagja mégis kint van Tokióban, pedig több nő is szexuális visszaéléssel vádolta, sőt hat vívónő is írásban tett panaszt ellene. A férfi ellen jelenleg is zajlik a vizsgálat, de ott van az olimpián, csak éppen nem lakhat az olimpiai faluban. Pedig ennél jóval kevesebbért is is diszkvalifikáltak már sportolókat (ld. Richardson), különösen azokat, akik nem fehér férfiak.
Ha egy férfi úszó szerepel a vártnál rosszabbul, dühöngenek egy sort a szurkolók, majd elkönyvelik, hogy rossz passzban volt. De ha egy nő?
Hosszú Katinka hetedik lesz, és senki sem türtőzteti magát, szabad utat kap a rosszindulat, a nőgyűlölet, amely még az úszó korábbi eredményeit is megkérdőjelezi, azokat a nagybetűs férfinak, az egykori edzőnek, Shane Tusupnak tulajdonítva. (Hosszú Katinka közmegítélését és az ebből eredő támadásokat most nem firtatnánk.)
Amikor Michael Phelps úszólegenda (28 érmet nyert olimpián, ebből 23 arany) néhány évvel ezelőtt depressziójáról és öngyilkos gondolatairól beszélt, a világ meghökkent, de „gyengesége” bevallása miatt még nagyobbat nőtt az emberek szemében. Szemben Naomi Osakával és Bilesszal, akiknek mentális jólétre való hivatkozását sokan hisztiként aposztrofálták.
Levonhatunk-e bármilyen tanulságot ezekből a történetekből? Minden bizonnyal. Hogy kettős mérce igenis létezik, hogy változásokra volna szükség abban, hogyan állunk egymáshoz, és mit várunk el a másiktól, legyen akár az egy világklasszis sportoló vagy éppen egy családtagunk. És természetesen abban is változásra van szükség, ahogyan a mentális problémákról gondolkodunk. Mert azokban semmi szégyellnivaló nincs, kijutni belőlük viszont nem lehet csendben és egyedül.
Kiemelt kép: Getty Images
