Nemrég kiszelektáltam a sok év alatt felhalmozott ruháim jó részét, és megdöbbentően sok ikeás szatyrot töltöttem meg velük: amit korábban elrejtett a szekrény, az kiválogatva rengeteg helyet foglalt el, én pedig, akinek soha nem volt egy rongya sem, csak néztem a halmot. „Mit kezdjek most ezzel” – gondoltam, és elkezdtem a lehetőségek után kutatni, hogy miként tudnék megszabadulni a felesleges holmiktól. Első körben egy gardróbvásárral próbálkoztam, ahol a még jó állapotú és minőségi darabokat vittem el, amik már szakadtak, kopottabbak és/vagy divatjamúltak voltak, azok a kidobandók kupacába kerültek. Az mellékszál, hogy a vásár nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, alig pár darabtól sikerült megszabadulnom ez úton, így továbbra is maradt a kérdés, hogy mit csinálhatnék ennyi cuccal.
Csak gyűlnek és gyűlnek a használt ruhák a szekrényben (kép: Getty Images)
Az nyilvánvaló volt, hogy a kukába simán nem dobhatom ki, egyrészt a tetemes mennyiség miatt sem, másrészt azért, mert a ruhanemű egyszerűen nem a szemétbe való. Nem vagyok egy méregzöld aktivista, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne lenne egy környezetkímélőbb módja a textilhulladéktól való megszabadulásnak. Az internetet bújva kiderült, hogy – elviekben legalábbis – még a lomtalanítások során sem lehetne kitenni ruhaneműket, legalábbis a FKF honlapja szerint többek között textilhulladékot is tilos az utcára helyezni ilyenkor.
Eladni vagy adakozni?
Az eladást macerásnak éreztem, és bevallom, miután 300 forintos áron is a nyakamon maradt a cuccok tetemes része, nem is sok reményt tápláltam ez iránt. Vannak olyan üzletek, amelyek megveszik a használt ruhákat (pl. a Swappis– ruhaforgó vagy a Remix), de nem végtelen mennyiséget, illetve – logikusan – általában csak a szezonnak megfelelő holmikat.
Az adományboltok (mint mondjuk a Cseriti, Szia) és a jótékonysági szervezetek (pl. Vöröskereszt) jó része a járvány miatt sokáig nem fogadott ruhaadományokat, illetve nekik sem lehet végtelen mennyiségű cuccot átadni. Nem beszélve arról, hogy az adományozás etikettjét szem előtt tartva a sérült darabokat akkor sem adnám nekik, ha lenne kapacitásuk a nagyobb mennyiség befogadására. Ekkor bevillant még a Londonban töltött éveim alatt megismert ruhagyűjtő konténer mint alternatíva, ezért rákerestem, hogy itthon hol találok hasonlót. Kint több szervezet is tart fent közterületeken kisebb konténerféléket, amibe a lakosság elhelyezheti a leselejtetett holmikat, amiket az alapítványok értékesítenek, így jutva a fenntartásukhoz szükséges összeghez. Emlékszem, hogy mennyire megdöbbentem, amikor először hallottam arról, hogy az így leadott holmik nem közvetlenül a rászorulókhoz jutnak el, hanem más módon válik a használt ruhanemű segítséggé, de erre még visszatérek.
Szinte belefulladunk a ruhákba
Tehát maradt a kérdés: mi legyen azokkal a cuccokkal, amik már nem elég jó állapotúak ahhoz, hogy adományként végezzék?
És itt jött egy újabb döbbenet: az interneten kutakodva kiderült, hogy mindössze egyetlen egy cég foglalkozik itthon ruhák konténeres gyűjtésével, ahova a lakosság díjmentesen leadhatja a feleslegessé vált textilneműket. Hartay Mihály, a Textrade kommunikációs vezetője és környezetvédelmi tanácsadója megkeresésemre elmondta, hogy az évek alatt többen is próbálkoztak ezzel, de gazdaságtalanság miatt mind abbahagyták, és gyakorlatilag egyedül maradtak. Jelenleg 1500 konténert üzemeltetnek országszerte, melyek jellemzően nagy kereskedelmi központoknál találhatóak, de a Vöröskeresztnél illetve az FKF hulladékudvarában is található kihelyezett konténerük, a hozzánk legközelebbit pedig a cég honlapján feltüntetett térképen lehet megkeresni.
„A jelenlegi 1500 konténeres állománnyal 1 kg/fő/év a gyűjtési hatékonyságunk, azaz 10 000 tonna/év, ami a tizede a nyugat-európai aránynak.
Várhatóan emelkedni fog a konténereink száma, mert egy EU-s jogszabály miatt 2025-re szelektíven kell gyűjteni a textilhulladékot a tagországokban – ennek módja jelenleg kidolgozás alatt van–, így a begyűjtött mennyiség is nő, akár 10 000 konténer is kint lehet az utcákon” – magyarázza a szakember. Elmondta, hogy önmagában véve a 10 000 tonna/év mennyiség sem lenne elegendő ahhoz, hogy gazdaságossággá váljon a gyűjtés és a feldolgozás, így Nyugat-Európából vásárolnak mellé válogatatlan, bálázott ruhaneműket, és mindennel együtt összesen 25-30 000 tonnát dolgoznak fel a 200 főt foglalkoztató székesfehérvári válogató üzemükben.
A textil új élete
„A beérkező bálák annyira válogatatlanok, hogy megtalálhatók benne akár cipők, játékok, háztartási textiláruk is, ezeket válogatjuk le korszerű üzemünkben értékesíthető kategóriákra. Belföldi vevők is előfordulnak, de nem ez jellemző, a továbbértékesített termékek 99%-a külföldön talál gazdára, elsősorban a fejlődő országokban, azaz Afrikában, Ázsiában és a Közel-Keleten. 20 éve működünk együtt a Vöröskereszttel is, részükre továbbadunk ruhákat adományként, ami nagyjából tíz százalékot jelent – magyarázza Hartay Mihály.
Viszont itthon az a jellemző, hogy az emberek tavasszal a téli ruháikat helyezik el a konténerekben, ősszel pedig a nyáriakat, viszont a rászoruló embereknek pont fordítva lenne rá szükségük, ezért ha közvetlenül a Vöröskereszt számára adnák le a lakosság a ruhákat, akkor nekik kellene tárolni azokat a megfelelő időszakig, amire nincsenek megfelelő kapacitásaik. Mi abban tudunk segíteni nekik, hogy a megfelelő idényben juttatjuk el részükre a megfelelő jellegű ruhákat, évente mintegy 1-2000 tonnányit.” Viszont nem minden leadott ruhanemű alkalmas továbbértékesítésre vagy adománynak, de ezeket is tudja a cég hasznosítani. „A ruháknak nagyjából a 60-70%-a hasznosul újra ruhaként, a fennmaradó 25-30% az iparban talál új életet bizonyos fokú feldolgozás után, például géprongyként, ipari szűrőként vagy geotextíliaként. A fennmaradó 10%, amit nem lehet újrahasznosítani, cementgyári égetéssel kerül felhasználásra. Végül
a teljes mennyiség mintegy 1 százalékát, a döntően PVC-tartalmú darabokat hulladéklerakókban tudjuk csak elhelyezni. Azaz a feldolgozott mennyiség 99%-a hasznosul valamilyen módon.
Mi csak a válogatást, a bálázást és az energetikai hasznosításra történő előkészítést végezzük, a feldolgozás más, erre szakosodott hazai vállalkozásoknál valósul meg. Géprongyot állítanak elő, geotextíliát készítenek belőlük, esetleg elemi szálakat további feldolgozásra.”
Kép: Getty Images
„Mivel jelenleg semmilyen támogatást nem kapunk a gyűjtéshez, ezért egyedül maradtunk erre a tevékenységre és csak olyan mértékben tudjuk folytatni, ami még nem veszélyezteti a cégünk gazdaságosságát. Azonban
ahogy egyre olcsóbban érhetők el az új ruhák, úgy egyre csökken a használt ruhák ára, tehát előbb-utóbb a gyártóknak és a forgalmazóknak saját felelősségükből fakadóan foglalkozniuk kell majd a termékeik újrahasználhatóságával és feldolgozhatóságával,
illetve ezek finanszírozásával is. Ha előbb nem, 2025-ben egészen biztos életbe fog lépni a gyártói felelősség elve, ahogy ez már működik többek között a papír, fém és műanyag csomagolások, vagy az elektronikai termékek körében is” – mondja a Textrade kommunikációs vezetője.
Miért fontos az újrahasznosítás?
Régóta érik a divatipar reformja, mivel a tömeggyártás miatt ez a második legszennyezőbb iparág az olajszektor után az egész világon. Elsősorban a fast fashion szegmens az, aminek leginkább szüksége van a változásokra. Ezek a márkák azok, amelyek a leggyorsabban követik a divat váltakozását, és akár kéthetente lecserélik a kollekcióikat, ami által a Föld minden egyes lakosára évente 13 kilogrammnyi hulladék jut, többsége nem lebomló poliészter, azaz műanyag.
Ez pedig azért jelent problémát, mert ha nem hasznosítjuk újra – nem értékesítik újra ruhaneműként, nem készülnek belőle más termékek, vagy akár géprongy, akkor a „sima” szeméttelepre kerülnek lerakásra, és mivel műanyagról van szó, ezért soha nem fognak lebomlani, a leváló mikroműanyag pedig bekerül a körfogásba, és gyakorlatilag megesszük. Még egy sokkoló szám:
egy farmernadrág előállításához körülbelül 8000 liter víz szükséges,
az éves termelésre vetítve pedig felfoghatatlan számokat kapunk. Érdemes belegondolni abba is, hogy az olcsó holmik hogyan is kerülhetnek annyiba, amennyi a cimkéjükön áll. Ne legyenek illúzióid: azért tudod megvenni a huszadik kétezer forintos felsődet, mert nemcsak az alapanyagon spórolnak, hanem a gyártás költségein is. A gyakorlatban pedig ez nem jelent mást, minthogy valamelyik harmadik világbeli országban, túlzsúfolt varrodákban, ún. sweatshopokban, fillérekért güriző alkalmazottak készítik el, akiknek a havi átlagosan 38 dolláros (kb. 11700 Ft) bérükből esélyük sincs megvásárolni az általuk előállított termékeket.
A statisztikák azt mutatják, hogy a tudatosan vásárolni próbáló réteg folyamatosan növekszik. Évente összesen 300 milliárd dollárt költve fenntartható, etikus termékekre, és ez a szám évente 10%-kal emelkedik, ez pedig már egy olyan szám, amit a divatházak sem hagyhatnak figyelmen kívül. A gyerekmunka emiatt 2000 és 2012 között egyharmadával esett vissza, a szám pedig azóta is csökkenő tendenciát mutat. A 2019-es Ethical Fashion Report szerint – amit szándékosan a Rana Plaza összeomlásának hatodik évfordulóján jelentettek meg – 24 százalékkal nőtt azoknak a divatcégeknek a száma, amelyek a minimálbérnél több fizetést hajlandóak fizetni a gyári munkásaiknak, 61 százalékuk pedig fenntartható alapanyagokat kezdett el használni. A felmérés kitért arra is, hogy a megkérdezett vásárlók 56 százaléka már nem vásárol olyan márkáktól, amelyek nem számítanak etikusnak, a megkérdezett Y-generációsok 73 százaléka pedig hajlandó többet is fizetni egy fenntartható módon előállított termékért. Kérdés persze az, hogy miből.
Kiemelt kép: Getty Images
