2001. szeptember 11. – a dátum, ami egyet jelent a terrorizmussal. Húsz évvel ezelőtt örökre megváltozott az addig ismert világunk, amikor azon a végzetes keddi napon tizenkilenc terrorista eltérített négy repülőgépet, amelyekből kettő a World Trade Center ikertornyaiba csapódott, egy a Pentagonba, a negyedik pedig, a United Airlines 93-as járata pedig a földbe csapódott Pennsylvania állambeli Shanksville-nél, miután negyven utas szembeszállt a terroristákkal. Az öngyilkos merénylőkön kívül összesen 2977 áldozata volt a tragikus eseményeknek, és több mint hatezren megsérültek.

Kép: Masatomo Kuriya/Corbis via Getty Images)

Agyunkba égett pillanatok

Mindenkinek vannak olyan emlékei, amikor valami jelentős dolog történt vele, és a pillanat szinte az agyába égett. Egy szakítás, haláleset, vagy éppen esküvő mind olyan dolog, amit részletesen fel tudunk idézni: tudjuk, hogy mit viseltünk, milyen volt a hajunk, hol voltunk éppen akkor, amikor történt. Ezeknek az erős érzelmeket kiváltó eseményeknek van egy speciális formája, a vakuemlékek. Érdekes módon nem is magát az eseményt tudod felidézni, hanem a személyes körülményeidet. Ezek az erős érzelmi reakciókat kiváltó emlékek ugyanazon különleges, mindannyiunkra hatással lévő események köré szerveződnek.

Akár fotózásnál a vakuvillanás, úgy ég agyunkba az adott pillanat, amire gyakran évtizedekkel később is kristálytisztán emlékszünk.

A 9/11 pontosan ilyen esemény, mindenki, aki elég idős volt már akkor, pontosan tudja, hogy mit csinált, amikor megtudta a hírt, és hogy hogyan reagált rá. Mi a Nőklapja.hu szerkesztőségében így emlékszünk azokra a pillanatokra:

Tiefenthaler Eszter, vezető szerkesztő:

Húsz évvel ezelőtt az Origo hírek rovatában dolgoztam, úgyhogy igazán benne voltam a sűrűjében. Szeptember 11-én egyszercsak átjött hozzánk egy másik rovatban dolgozó újságíró, hogy kapcsoljuk be azonnal a CNN-t. A tévéadó akkor már azt mutatta, ahogy egy gép nekimegy az egyik ikertoronynak, de nem volt világos, hogy ez az első vagy már egy második ütközés. Gyorsan felhívtam a barátomat, hogy hallotta-e, mi történt, és

rögtön azt mondta, ami akkor még nagyon új szó volt, azóta viszont sajnos az életünk része lett, hogy ez terrortámadás.

A breaking news hónapokra változtatta meg a mindennapjaimat, a rovatvezető gyorsan felállított egy ügyeleti rendet, hol nappal, hol éjjel kellett dolgoznunk, hogy mindig legyen friss erő készenlétben. Még fel sem fogtam, hogy mi történt ezen a 20 évvel ezelőtti napon, amikor szóltak a recepcióról, hogy megérkezett a vendégem, Uhrin Benedek bácsi, akivel interaktív online interjúra készültünk – akkoriban ő volt az internet egyik sztárja. Amennyire vártam előtte a találkozást, ezekben a percekben annyira nem hiányzott ez a látogatás, nem akartam kiszakadni egy órára se a hírek figyeléséből, de nem volt más választásom. Benedek bácsi a taxiban hallotta a történteket, ő is nagyon meg volt ijedve, de flottul válaszolt az olvasók online kérdéseire. Még ma is megvan a dedikált képeslap, amit ajándékba hozott.

A Ground Zeron talált mobiltelefonok a terrortámadás 15. évfordulájra rendezett kiállításon. (Kép: Alex Wong/Getty Images)

Sinkó Edit, újságíró:

A főiskolás lét legnagyobb nyugalmával élveztem azt a szeptemberi napot. Jól emlékszem a késői ébredésre, az elnyújtott kávézásra a kertben. Akkor még a szüleimmel éltem, és anyukámnak megígérvén, hogy kivasalok, csigalassúsággal állítottam fel a deszkát, a vasaló vagy hatszor melegedett fel, mire nekikezdtem.

Mivel mindig tévét néztem vasalás közben, ez akkor sem volt másképp, vagyis de, mert hirtelen feltűnt a hír, miszerint egy repülő (majd egy újabb) belerepült az amerikai toronypárosba. Akkor megcsörrent a telefonom, a szerelmem volt, és remegő hangon kérdezte: láttad, mi történt? Elsírtam magam, kértem, jöjjön haza mihamarabb, féltem, kétségbeestem. Nagyon sok ember meghalt… Hosszú percekig ültem a ruhakupac közepén, majd vasalatlanul pakoltam vissza a kosárba. Az áldozatok jártak a fejemben. A következő napokban, hetekben sem tudtam szabadulni a gondolattól. Azon a napon valami, végleg megváltozott a világról alkotott képemben, vagy inkább az világérzékelésemben. Az az előfeltevésem – amin a belső harmóniám is alapult –, hogy a civilizációnk alapvetően biztonságos, néhány óra alatt szertefoszlott.

Tamás Anita, újságíró:

Kristálytisztán emlékszem 2001. szeptember 11. délutánjára. 14 éves voltam, a hatosztályos gimnázium nyolcadik osztályát kezdtem meg. A nagymamámék kanapéján ücsörögtem, és bár mellettem tornyosultak a házi feladatok, a Mónika show nézése sokkal szórakoztatóbb időtöltésnek tűnt. Miközben a joviális mediátor, Erdélyi Mónika higgadt hangján próbált igazságot tenni aznapi, perlekedő vendégei között, a képernyő alján sebesen elindult egy felirat: „RENDKÍVÜLI HÍR! A New York-i Világkereskedelmi Központot terrortámadás érte, ikertornyaiba egy-egy utasszállító repülőgép csapódott be.” Annak ellenére, hogy a nagyszüleim a hírek hallatán szinte azonnal a harmadik világháború kitörését vizionálták, a helyzet súlyosságának én akkor csak a töredékét fogtam fel. Talán azért, mert csupán 14 éves voltam. Talán azért, mert pár héttel korábban az én tökéletes, felhőtlen gyerekkoromat védő buborékot is támadás érte: apa elhagyta anyát, a nővérem pedig súlyos májgyulladással kórházba került. Én már a szeptember 11. előtti hetekben sem éreztem olyan biztonságos helynek a világot, mint azelőtt.

A mentőcsapat a támadást követő harmadik napon túlélők után kutat. (Kép: Kevin Smith/WireImage)

Hartinger Emese, újságíró:

Szép, kellemesen meleg őszi nap volt, mit sem sejtve értem haza a gimnáziumból, amikor hívott a legjobb barátom: „Azonnal kapcsold be a tévét, felrobbantották az Empire State Buildinget (sic!)!”. Azt hittem, hogy viccel, vagy valamit félreértett (ami végülis így volt, hiszen rossz épületre emlékezett), ilyen nem történhet meg, de azért gyorsan megkerestem a távírányítót. A készüléken azonnal megjelentek azok a képsorok, amik szerintem mindenkinek a retinájába égtek, aki csak látta: egymás után becsapódott két repülőgép New York ikonikus ikertornyaiba, majd egymás után összeomlottak. Félelmetes volt látni, ahogy a szemem előtt zajlott a történelem, tudtam, hogy ettől a naptól kezdve megváltozik a világ, legalábbis ahogyan addig ismertük. Emlékszem, hogy izgatottan ugrálni kezdtem, majd fel-le szaladgáltam a nappaliban, és úgy mondogattam a vonalban lévő barátomnak, „itt a harmadik világháború, itt a harmadik világháború!”. Hiszen ha a hatalmas Amerikát megtámadták, akkor bizony bármi megtörténhet, sehol sem vagyunk biztonságban. Ma is görcsbe rándul a gyomrom, amikor látok egy felvételt a támadásról, és elképzelem, min mehettek keresztül az áldozatok és a túlélők, a tűzoltók és a mentők ott, hogy milyen pokoli döntést kellett azoknak meghozniuk, akik inkább a mélybe vetették magukat a tűzhalál elől… Nagyon sokáig rettegtem ezután, vártam, hogy mikor történik egy újabb szörnyűség, amiből csak egyetlen kiút létezett: tudatosítottam magamban, hogy egyszerűen nem rajtam múlik, hogy hasonló esetben túlélem-e vagy sem, hanem puszta szerencse kérdése vagy nevezzük a gondviselő kezének. 

(Kiemelt kép: Getty Images)