„Bárki legyen is maga, én mindig bíztam az idegenek jóságában.” Ha arról van szó, mit várhatunk a számunkra ismeretlen emberektől, valahogy mindig Blance DuBois híres mondata jut eszembe A vágy villamosából. Ugyan mindent feltenni az idegenek jóságára talán nem a legüdvözítőbb választás, de tény, hogy hajlamosak vagyunk alábecsülni ezeket az alkalmi emberi kapcsolatfoszlányokat. Pedig a pszichológia mai állása szerint igenis érdemes szóba állni az idegenekkel.

Egy személyes történettel kell kezdenem. Néhány évvel ezelőtt egy akkor a szívemhez nagyon közel álló férfival épp egy autentikus flamenco bárban voltam valahol Dél-Spanyolországban. Tömeg volt és meleg, nehezen viseltem, ezért egy klasszikus módszerrel éltem, és magamban puffogtam. Néztem, ahogy a szívemhez közel álló férfi válogatás nélkül mindenkivel beszélgetésbe elegyedik, és pontosan emlékszem, hogy a végső puffogásom is az lett, hogy

különben is, mi a búbánatért kell minden idegennel szóba állni?

Aztán önvizsgálatot tartottam, és rájöttem, hogy valójában kicsit irigy vagyok. Irigy vagyok, mert rólam szakad a víz és minden oldalról lökdösnek, és ezen mérgelődök, ő viszont derűsen cseveg boldog-boldogtalannal, pedig róla is szakad a víz és valószínűleg őt is lökdösik minden oldalról. Nyilván típus kérdése is, hogy ki mennyire szeret szóba elegyedni másokkal, és mi a motivációja, amikor ezt teszi, és az is nyilvánvaló, hogy én abba a típusba tartozom, akinek ez nehezebben jön magától. Épp ezért nekem egy nagyon nagy pofon kellett, hogy ezen változtassak, és megtapasztaljam, miért is üdvözítő, ha nem feltétlen óvakodom az idegenektől. Ezt a nagy pofont úgy hívják, Covid–19, és szerintem nem én vagyok az egyedüli, akinek sokat változtatott társalkodási szokásain.

Kutyátlanok kíméljenek

Egy kicsit vissza kell mennem az időben, a koronavírus járvány első hullámához, amikor szinte huszárvágással elszigeteltük magunkat egymástól, és egycsapásra megszűnt az az „élő” kapcsolati háló, ami derűsebbé és könnyebben átvészelhetővé teszi a mindennapokat. Korábban a mufurcabb kutyasétáltatók közé tartoztam. A reggeli sétán úgy voltam vele, ne szóljon hozzám senki. Napközben amúgy is kevesen vannak, el lehetett kerülni a találkozásokat. Este meg már fáradt vagyok és sietek, akkor azért nem akartam beszélgetni senkivel. Ahogy azonban teltek a napok, és aztán a hetek, és beszélgetéseim 80 százalékát egy két és fél éves kislánnyal folytattam,

egyszercsak azon kaptam magam, hogy folyamatosan beszélgetéseket kezdeményezek a kutyásokkal, akiknek a nagy részét korábban igyekeztem inkább elkerülni.

Nem sokkal később tudatosodott is bennem, hogy hirtelen ezek a kutyások lettek azok az emberek az életemben, akikkel a legtöbbet találkozom és akikkel a legtöbbet beszélgethetek. Sőt, mivel a Covid első hullámáról beszélünk, tulajdonképpen ők voltak az egyetlenek, akikkel bármilyen élő kapcsolatot fenntarthattam. Rájöttem, hogy sokszor igenis nagyon jó dolog idegenekkel szóba állni, és azóta sokat is változtam ebben. Ma már nem kell feltétlen világjárvány okozta izoláltságban lennem ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzek olyanokkal, akikkel korábban eszembe sem jutott volna szóba állni. És mint megtudtam, ennek a jelenségnek van tudományos magyarázata is.

Fotó: Getty Images

A szoros kapcsolatok lélektana

A Nick Hornby Egy fiúról című sikerkönyvéből készült filmben hangzik el Hugh Grant szájából, hogy nincs annál a dalszövegnél nagyobb hülyeség, miszerint „No man is az island”, azaz „senki sem egy különálló sziget”. Persze aztán némi személyiségfejlődés után a film záró jelenetében revideálja korábbi álláspontját, és beismeri, hogy ő sem akar tovább úgy élni, mintha egy lakatlan sziget volna. Az ember társas lény, ezt már sokszor és sokan bizonyították. „Milyen bátor lesz az ember, ha biztos abban, hogy szeretik” – fogalmaz Freud egy, a menyasszonyának írott levelében. De ez nem minden.

Társas interakcióink a fizikai állapotunkra is befolyással vannak, és valóban képesek javítani az egészségünket. A Psychologies Today cikke így idézi Jessica Martinót, a Tufts University kutatóját: „Az ember úgy van bekötve, hogy csatlakozhasson a másikhoz. A pszichológiai feltevésektől eljutottunk a tudományos bizonyítékokig annak igazolására, hogy a támogató társas kapcsolatok és az összetartozás érzése még az egészséges testtömegindex elérésében is segítségünkre lehet, akárcsak a vércukorszint egészséges határok között tartásában, a rákkal való küzdelemben, a szív- és érrendszeri betegségek megakadályozásában, a depresszió vagy a poszttraumás stressz-szindróma leküzdésében, és úgy általában, az egészségünk megőrzésében.”

Ám a pszichológia legtöbb esetben, amikor társas kapcsolatokról beszél, akkor a szorosabbra fűzött, mély emberi kapcsolatokat veszi számításba.

De mi van a lazább emberi kapcsolatokkal, mit adhatnak nekünk azon embertársaink, akikkel semmilyen kapcsolatban nem állunk?

Biztonságos idegenek

Nemrég látott napvilágot Paul Van Lange és Simon Colombus kutatása, amely a laza emberi kötelékeket hivatott analizálni. A két szakember tézise szerint szorosabb társas interakcióinkat alapvetően három tényező befolyásolja: érdekeink ütközése, egymástól való függésünk, valamint az az erőviszony, amely kettőnk között van. Ha azonban az idegenek közötti interakciót nézzük, ezek a tényezők gyakorlatilag semmit sem nyomnak a latban, hiszen nincs jelentőségük. A két szakember szerint az idegenek közötti kapcsolatok legnagyobb részben jóindulatúak, és egyik felet sem fenyegeti az a veszély, hogy sérülni fog, hiszen ezeket az interakciókat nem érdekellentétek és hatalmi játszmák generálják. Mivel ezekben a random kapcsolatokban nagyon csekély a konfliktusveszély, ez az emberekből általában kedves és szociális viselkedést vált ki. Van is már erre egy jól hangzó kifejezés, amely nem más, mint a „social mindfulness”, ami valami olyasmit jelent, hogy az idegenekkel szemben nagyon is képesek vagyunk empátiát érezni, és az adott helyzetekben ismertelenül is úgy cselekedni, hogy figyelembe vesszük az ő igényeiket is.

A szakértő-páros szerint az idegenekkel történő interakciók a mindennapi boldogulásunkat is nagyban elősegíthetik.

Kutatásuk például számokkal is bizonyította, hogy annak az esélye, hogy új munkát találjunk egy idegenen keresztül, sokkal nagyobb, mintha szorosabb kapcsolatainktól várnánk ugyanezt.

Ha pontokba kéne szedni, miért ajánlott idegenekkel kapcsolatba lépni, ezek a pontok a következők lennének.

• Egyrészt az idegenekkel való kommunikáció meglehetősen biztonságos. Nincs nagy veszélye, hogy egy idegen világgá fogja kürtölni a rólunk szóló bizalmas dolgokat, hiszen valószínűleg nincsen sok közös ismerősünk, egész más a kapcsolati hálónk.
• Másrészt ha számunkra ismeretlen emberekkel lépünk kapcsolatba, esélyt kapunk látókörünk szélesítésére is. Egy idegennel kisebb a valószínűsége, hogy azonos háttérrel rendelkezünk. Más gyökerek, más hozzáállások, más vélemények. Ezek mind segítenek abban, hogy újragondoljuk saját nézeteinket is, vagy egyszerűen csak élvezzük a különbözőség izgalmát.
• Harmadrészt minden új ember új lehetőségeket is nyithat meg. Simán megtörténhet, hogy valakivel szóba elegyendünk, és kiderül, hogy van valami megoldás a kezében egy olyan problémánkra, amelyre körön belül nem találtunk megoldást. Ez lehet egy munkalehetőség, egy tanfolyam, egy könyv, egy weboldal… bármi, ami a közeli ismerőseinknek nem jutott eszébe.
• Végezetül a kutatást vezető pszichológusok arra is rámutattak, amit én magam is megéltem újdonsült kutyás barátaimmal, hogy a Covid különösen felértékelte ezeknek a rövid, randomszerű interakcióknak a jelentőségét a mindennapokban. Ezért aztán megtarthatjuk jó szokásunkat, és továbbra is szentelhetünk némi figyelmet az idegeneknek. Én pedig hátha még egyszer eljutok abba a flamenco bárba, és a puffogás helyett tudom, mi lesz a legjobb, amit tehetek.

Kiemelt kép: Getty Images