Minden információ egy pillanat alatt elérhető a neten, és minden azonnal megváltoztatható. A véleményünket fél másodperc alatt törölhetjük a social media felületekről, a ruháink harminc napon belül visszacserélhetők, a tárgyaink többsége eldobható és egyszer használatos. Ha hirtelen még sincs kedvünk kapcsolatban maradni valakivel az online térben, csak ghostingolunk egyet, mintha mi sem lenne természetesebb. Folyamatosan azt hallgatjuk, hogy mindent megérdemlünk, és azt is azonnal: a boldogságot, az sikert, a lájkokért cserébe érzett pillanatnyi önbizalmat (pedig pontosan tudjuk, hogy ez mennyire fals dolog).

Nem csodálom, hogy ilyen körülmények között a felelősségvállalás kiment a divatból. Pedig felelősségvállalás nélkül nincs változás és változtatás, ha pedig nincs mindez, olyan helyzetben rekedhetünk, ami egy idő után nemcsak a környezetünknek lesz fenntarthatatlan, de – és ez még fontosabb – nekünk is. Az össztársadalmi hatásokról nem is beszélve, de ezt most hagyjuk, nem ez a cikk témája.   

Én ugyan nem! Vagy mégis?

Álltatok már a tükör előtt üveges tekintettel, és kérdeztétek azt magatoktól, hogy mégis mit kerestek ebben a párkapcsolatban? Veletek is előfordult már, hogy úgy éreztétek, munkahelyet kéne váltani, de valamiért nem tudtatok, nem mertetek? Furcsálltátok már, hogy az emberi kapcsolataitokban rendre ugyanazokat a kritikákat kapjátok meg a másiktól? Ha a válasz igen (és még egy sor másik kérdés állhatna a bekezdés elején), akkor van rá esély, hogy a saját komfortzónátok rabjai vagytok, ami sajnos nem lesz örökké kényelmes.

Noha szeretjük elhinni, hogy az élet értelme az, hogy legyen egy jó munkánk, egy jó házasságunk, saját családunk, kertes házunk vagy lakásunk hitelre, kocsink és kutyánk, sokan egy idő után mégis kényelmetlenül kezdjük érezni magunkat, ha elértük a norma szerinti állapotot.

Azért merem ennyire határozottan kijelenteni a fentieket, mert velem is így történt, és bár hosszú ideje jelezte a lelkem és a testem is, hogy valami nagyon nincs rendben, mégis sokáig ellenálltam a változtatásnak. Vagy a körülményeket okoltam a problémáim miatt, vagy azon járt az eszem, hogy annyi mindent elértem az életben, látszólag minden rendben, egyszerűen nem lehetek elégedetlen, nem illik, nem ezt várja tőlem a környezetem vagy a társadalom, nem illik boldogtalannak lenni, mert az a gyengeség jele. Aztán volt egy pont a másfél évtizedes párkapcsolatomban, amikor azt éreztem, ha most nem változtatok legalább magamon, akkor az a boldogtalanságspirál, amibe egymást és saját magunkat navigáltuk, még komolyabb gondokat okoz majd. Egyszerűen eljutottam egy pontra, ahol azt éreztem, ez így nem mehet tovább. Ki akartam deríteni, mi elől menekülök, miért kapom azokat a kritikákat az ismerőseimtől, amiket kapok. Szép lassan rádöbbentem, hogy én is felelős vagyok az életemért, sőt, azért csak én felelek, és hajlandó voltam végre szakember segítségét kérni a változtatáshoz.

Terápia a kliens szemével

Idáig annyira talán nem is izgalmas a történet, hiszen sokan vannak, akik lépnek annak érdekében, hogy jobban legyenek. De vajon ugyanennyien vannak azok is, akik végigviszik a tervüket? Ez már kevésbé egyértelmű, hiszen bármikor adódhat egy olyan nehézség a terápiás folyamatban, amikor valaki úgy dönt, mégsem vállalja a felelősséget, és inkább kiugrik belőle. Bár szerintem nem érdemes.

Ami biztos, hogy egy egyéni pszichoterápiát nem úgy kell elképzelni, hogy bemegyünk az első ülésre, hetente eljárunk a terapeutához, és egy-két év múlva teljesen kicserélt állapotban távozunk. Lehet, hogy ez teljesen egyértelműnek tűnik, szerintem mégis fontos beszélni róla. Tőlem például az önismereti munkára nyitott – néha még a kételkedő és ódzkodó – ismerőseim is sokszor kérdezték, mégis hogyan kell elképzelni egy terápiás folyamatot: milyen az első ülés, milyen a többi, mit csinálunk mi ott a pszichológussal, amitől én majd olyan irányba változom, ami elégedetté tesz. Hogyan bogozzuk ki a fejemben és a szívemben összekuszálódott szálakat, mi történik két terápiás ülés között, miket kérdez tőlem a szakember, mikről beszélgetünk stb. Ezekre a kérdésekre fogok válaszolni a saját példámon keresztül. 

Mi történik a terápián és utána?

A következő dolgok történnek egy terápiás folyamat során, pontosabban az enyémen ezek történtek. Mindenkinél más és más a folyamat, hiszen nem vagyunk egyformák, sem habitusban, sem a múltunkat illetően. Ez itt csak néhány támpont arra az esetre, ha fogékonyak vagytok az önismereti munkára, de féltek belevágni, és szeretnétek látni, hogy nagyjából mire számíthattok:

• Az első ülés A bemutatkozás a legkönnyebb része. Miután elmondjuk, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, és milyen élethelyzetben vagyunk (ezt a gesztust a terapeuta is megteszi a kliens felé), kicsit már nehezebb rész következik. Meg kell fogalmazni, hogy mi az, amit el szeretnénk érni vagy legalábbis azt, hogy mi az, ami most nem tetszik az életünkben. Ideális esetben már elsőre meg tudunk határozni egy célt, amiért a továbbiakban dolgozni fogunk, de akkor sem kell kétségbe esni, ha ez nem az első ülésen történik. Van úgy, hogy menet közben derül ki, hogy több cél is van, amiket szeretnénk elérni, ezért szép sorban haladunk a későbbiekben ezekkel a témákkal. Az első alkalom arra viszont remek lehetőség, hogy a végén további kérdéseket tegyünk fel a terapeutának arról, hogyan néz ki a terápiás folyamat, mire számíthatunk, mivel készüljünk. (Őszinteséggel, az biztos.)
• Hogy kell elképzelni a találkozásokat? Egy egyéni terápiás ülés általában egy órás. Az én esetemben ez az időkeret arra volt elég, hogy az első négy-öt ülés alatt elmeséljem gyakorlatilag az életem történetét. Beszéltem a gyerekkoromról, a szüleimhez fűződő viszonyomról, az iskolai éveimről, az első kapcsolataimról, barátságokról, szinte mindenről, nagyobb vonalakban, de nem kizárólag érintőlegesen. A további üléseken, élethelyzettől függően kerültek elő kiemelten bizonyos témák, mint például a párkapcsolati gyász vagy a családi viszonyok rendezése.
• Heti egy alkalom mire elég? Arra mindenképpen, hogy egy biztonságos érzelmi közegben őszintén beszélhessünk, és olyan kérdéseket kapjunk válaszul, amik elgondolkodtatnak. És itt jön a neheze. Azért, mert jön egy felismerés az ülés alkalmával, még nincs rendben minden. Utána egy hétig csak azon fog járni az eszünk, jó esetben pedig a következő alkalomra már valami tapasztalattal, apró változtatás miatti sikerélménnyel megyünk vissza. Vagy egy újabb kérdéssel, ami később tovább mélyítheti az önismeretünket, és ezáltal pozitív irányban befolyásolhatja az emberi kapcsolatainkat és a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat. Arról nem is beszélve, hogy eljön az a pont a terápiás folyamatban, amikor elég lesz kéthetente vagy havonta egy alkalom. Ha ide eljutunk, nagy valószínűséggel jó úton haladunk a sikeres zárás felé – de ezt a pszichológus úgyis visszajelzi nekünk.
• Mit tegyünk, ha nem érezzük a biztonságos érzelmi közeget, ha nem szimpatikus a pszichológus? Nyugodtan jelezzük a terapeutának, mondjuk ki nyíltan, ha nem érezzük, hogy szívesen folytatnánk vele a munkát. Mindannyian mások vagyunk, nem biztos, hogy ugyanaz a módszer vagy személy mindenkinek ugyanúgy segít. Keresni kell tovább, ha arról van szó, de ez is a felelősségvállalásról szól. Nekem szerencsém volt, mert a párterapeutánk ajánlotta az egyénit, és jól ráérzett, hogy milyen személyiségű és milyen módszerrel dolgozó szakemberre lesz szükségem. Ha nem így lett volna, valószínűleg ismerősöknél érdeklődtem volna a témában.
• Általában azt mondja a terapeuta, amit hallani akarunk, nem? Nagyon nem, sőt! Engem hónapokig próbált rávezetni arra, hogy milyen erősen áldozati szerepben tartom magam bizonyos szituációkban, miközben egyáltalán nem fejezem ki a bennem lévő negatív érzéseket, mint például a dühöt vagy a haragot. Nem tudom, mikor volt az a pillanat, pedig bizonyos szempontból tisztán emlékszem, amikor azt mondtam, hogy úristen, amit eddig értettem az eszemmel, az most érzés szinten is átment. Szerintem ezek a legjobb pillanatok egy terápiás folyamatban, a legizgalmasabbak pedig, amikor a megszerzett tudást a gyakorlatban is kipróbáljuk. Sosem felejtem el, milyen felszabadító érzés volt először lelkiismeret-furdalás nélkül nemet mondani valamire, vagy elmondani valakinek, hogy x dolog rosszul esik tőle, ezért próbáljuk megoldani a kellemetlen helyzetet, ahelyett, hogy sértődötten odébbálltam volna.
• Mitől fogunk változni pontosan? Úgy tapasztaltam, hogy leginkább attól, ha az ülésen megbeszélt témákat otthon is átfolyatjuk magunkon, átgondoljuk, megrágjuk, kiköpjük, újra megrágjuk és így tovább. Nos, ezek a gondolkodós esték az esetek többségében nem kellemes időtöltések. Nagyon sok elfojtott sérelem, fájdalom, régi traumák, rossz emlékek is előjönnek, előfordul, hogy az ember magzatpózban sír az ágyon. És vannak azok az alkalmak, amikor fel kell keresnünk a családtagjainkat, és meg kell próbálni velük beszélni a múltról, ez sok esetben egy komfortzónától távoli, cseppet sem kényelmes társalgás lesz. Nem szeretünk szembenézni a kényelmetlen dolgokkal, mert az félelmetes, de ahhoz, hogy jobban legyünk, muszáj elmerülni a múlt sötétjébe is. Nálam az is bevált, hogy rengeteg hazai szakirodalmat elolvastam az engem érintő témákban – ez plusz támpontot adott. (Arról, hogy milyen jelei vannak annak, hogy működik a terápia, itt olvashattok egy rövid összefoglaló cikket.)
• Mi történik a sikeresen lezárt terápia után? Amikor elkezdtük a terápiát, megbeszéltük a terapeutámmal, hogy a problémáim megoldásához a tapasztalatai szerint nagyjából egy-másfél év terápiára lesz szükség, ezért nagyon izgatott lettem, amikor közeledett a vége. Az utolsó három hónapban már csak kéthetente jártam, az utolsó ülésemet pedig egy hónap kihagyás előzte meg. Azt éreztem, hogy mindent átbeszéltünk, nem tudok újat mondani, a szakember sem tud újat mondani, mindent tudok, amit tudnom kell ahhoz, hogy kilépve az új életembe egyedül is megálljam a helyem. Szerencsére ez tényleg így lett, de azzal azért nem számoltam, hogy a pofonokat továbbra is ilyen sűrűn osztogatja majd a sors. Kilenc hónap telt el a terápiám lezárása óta, és a nehézségek ellenére is hálás vagyok, amiért mertem változtatni, nyitni saját magam és az emberek felé, és hogy voltak, akik támogattak. Ha ma valamilyen rossz élmény ér, amivel hirtelen nem tudok mit kezdeni, vagy azt érzem, kényelmetlen nekem egy bizonyos szituáció, képes vagyok arra, hogy elvonuljak, átgondoljam a dolgaimat, és megvizsgáljam, én mit tehetek azért, hogy jobb legyen a helyzet, majd eszerint is cselekedjek. Az már csak hab a tortán, hogy a nyílt kommunikáció másokkal is egyre jobban megy, és ennek hála újra és újra megtapasztalom: ha jóindulattal és őszintén viszonyulnak egymáshoz az emberek, akkor mindenki sokkal elégedettebb és kiegyensúlyozottabb lesz.

Önismeretre hangoló oldalak, amiket érdemes követni:

• instagram.com/szeretemalelkem
• instagram.com/pszinapszis
• instagram.com/melylevegoprojekt
• instagram.com/ujragondolo

Fotó: Getty Images