Melyik műfajban fontosabb az illúzió: színházban vagy filmen?
Másfajta megfogalmazást igényel a színház és a film műfaja. A hagyományos színház egy kép, amely a díszlettervezővel, és természetesen a rendezővel, a színészekkel közös komponálás eredményeképpen jön létre. Empatikus alkotómunka, amely során mindannyian hozzáteszünk valamit a saját tudásunkból, az érzéseinkből, a kreatív energiáinkból. A mozivásznon sok esetben fontosabb a történelmi hűség. Már csak azért is, mert színpadon nem feltétlenül érvényesülnek azok az apró, de lényeges részletek, amelyek a filmen az operatőri munkának köszönhetően felnagyítódnak. A jó jelmez a tartalmat szolgálja. Nem is minden esetben kell észrevenni, sőt, sokszor kevésbé dekoratívnak lenni a legnagyobb kihívás. A lényeg, hogy a néző elhiggye, amit lát. A kulcs a láttatás. Izgalmas játék számomra, hogy színházban dolgozom, vagy éppen filmet csinálok.
Az is egyfajta játék, hogy különböző ruhadarabokat belop a filmekbe?
A 60-as 70-es években voltam fiatal, ha ezekben az évtizedekben kell gondolkoznom, rögtön eszembe jutnak az általam hordott ruhák, vagy éppen azok az igazán szép, különleges és nagyon jellegzetes darabok, amelyeket édesanyám viselt. Ha lehetőségem van rá, akkor egyet-egyet megmutatok egy filmbe, így ezek legalább a vásznon továbbélhetik az életüket. Boldogság, ha másoknak is meg tudom mutatni. Az ajtó című Szabó István-filmben anyám ruhatárából használtam egy-két dolgot, egy jelenetben pedig egy olyan fürdőruhát adtam Martina Gedeckre, amelyet én hordtam. Aztán ott van a századforduló és az abban a korban játszódó mozi, A Hídember, amelyhez egy az egyben lemásoltattam az egy 1820-as muzeális értékű öltözéket.
Úgy érzem, hogy az első világháborúig olyan részletgazdagság, finomság, mondhatni, lélek volt a tárgyakban, akár a ruhákban is, amelyet később soha nem tapasztaltam. Aztán a modern húszas évekkel beköszöntött a korszakváltás, rövidülő szoknyák, vadabb, felszabadultabb viseletek, amelyekre még mindig csodaként tekintünk, mégis sokkal egyszerűbbek. Ugyanezt mondhatom a jelenünkre. Azok a kötöttségek, amelyek a két világháború között szinte előírásszerűen jelen voltak, megszűntek. Bizonyos értelemben elveszítettük a kultúra, a minőség és a szépség egy darabját. Ezt tükrözi az, amiben járunk, ahogyan kinézünk.
Min múlott, hogy nem lett divattervező?
Mindig nagyon szerettem öltözködni. Sorsszerű, hogy gimnáziumban még varrni is tanultam. Később szívesen terveztem magamnak olyan ruhadarabokat, amelyekhez nem lehetett hozzájutni. A magam készítette ruhákat őrzöm is, mindig volt bennük valami plusz. Ezzel együtt a divat számomra csak a formáról szól. A jelmeztervezés viszont olyan, mint egy fogalmazás, egy leírás az emberről, a jellemről. Egy társasjáték, egy kirakós.
Gyermekként Szentendrén, csodálatos környezetben, művészek társaságában él, szülei egyetlen gyerekeként külön világot alakított ki magának.
Szentendre egy varázslatos mesevilág volt. Érdekes, hogy alakul az élet, mert most már az unokáimhoz járok vissza a városba. A mai napig hatással vannak rám az akkori képzetek.
Szakács Györgyi kislányként Szentendrén (Kép: Szakács Györgyi)
Czóbel Béla a családjával a szomszédban lakott. Emlékszem az elszáradt csendéletekre, amelyeket senki nem mert eltenni az asztalról, nehogy megsértse a művészt. Ötéves voltam, amikor Major Tamás az akkori szerelmével együtt elvitt csónakázni. Egyikünk sem tudhatta, milyen érdekes lesz később visszagondolni erre a korai találkozásra.
Arra, hogy Major Tamásnak és a sorsnak milyen fontos szerepe volt az életében, térjünk vissza később! Most beszéljünk arról, miért okozott csalódást Budapestre költözni?
Kilenc éves voltam, amikor a fővárosba költöztünk. Ma már a legcsodálatosabb város számomra Budapest, de akkor gyerekként a közvetlen környezetem egyszerűen nem volt olyan szép, mint Szentendre. A mai eszemmel már tudom, micsoda tanulmány volt számomra ez az időszak. Kislányként, iskola után minden időmet édesanyámnál, a Váci utca 10.-ben, a Divatlap nevű üzletben, az anyagok, a kelmék és a kosztümök bűvöletében töltöttem. Itt főleg szabásmintákat készítettek, és az országban egyedülálló módon olyan textilipari szakirodalom állt az érdeklődők rendelkezésére, amelyet az olyan világlapok, mint a Vogue csak kiegészítettek. Az üzlet egyfajta oázisként működött, ahova mindig sokan betértek, köztük híres emberek, írók, művészek: Simonyi Imre, Csoóri Sándor, Ottlik Géza, Major Máté, Várkonyi Zoltán vagy Rozsos István. Ott sétáltak az üvegportál előtt azok az idős hölgyek is, akik 1956 és a kitelepítések után szépen lassan hazatértek a Belvárosba. Arisztokraták, mint Beniczky grófnő, aki később az angol tanárom lett. Emlékszem, ahogy a lerombolt, kifosztott palotájából kimentette az egyetlen megmaradt tárgyat, a kályhát, amelyet aztán a Vörösmarty téri lakásában építetett újjá. Az utolsó magyar királynéval, Zitával is jó barátságban volt. Tehát igen érdekes és összetett világ volt. Egy valóságos panoptikum elevenedett meg előttem.
A szomszédos üzlet volt Rotschild Kláráé, ahol a ruhák valóságos műalkotások voltak. Egy-egy darabot őrzök is tőle. Nem beszélve arról, hogy micsoda élmény volt, ha új ruhát helyeztek ki a kirakatba. A gyöngyhímzője, Máté Joli néni a szemben lévő Pesti Színház fölött lakott. A tizenhatodik születésnapomra csodálatos ruhagallért hímzett. Aztán ott voltak a társszakmák mesterei, a Totisz cipész vagy a Bálint gombos, akiknek sajnos már követőik sincsenek.
Édesanyámhoz rendszerint a mai Ferenciek terén keresztül mentem, ahol a Klotild palota aljában működött egy régiségüzlet. A kirakatban elhelyezett tárgyakat naponta megcsodáltam. Mivel egy százéves felsőrész vagy egy csipkegallér nem került sokba, idővel vásároltam is. Ekkor alakult ki a régi ruhák, textilek és csipkék iránti gyűjtőszenvedélyem.
Ezt követően anyám directrice lett a Sikk-szalonban, ahol szintén nézhettem a ruhakészítés folyamatát, közben pedig nagyszerű szabásznőket ismerhettem meg. Mindig kaptunk meghívót a divatbemutatókra, és napi program volt, hogy megnézzem, mit árulnak a Luxus Áruházban.
Mégsem volt Önben tudatos elhatározás a szakma felé.
A sors valahogy úgy intézte, hogy a jelmeztervezés felé terelgetett. Jó tanuló voltam, mégsem tudtam, mivel szeretnék foglalkozni. A színház világa mindig vonzott. 14 éves koromban ismerkedtem meg a gimnáziumban Csiszár Imrével, aki rendező lett, és akivel az első beszélgetésünk arról szólt, hogy mi lesz, ha majd egyszer megrendezi a Vihart… Persze soha nem rendezte meg. Ugyanebbe a gimnáziumba járt a későbbi díszlettervező Szlávik István is, aki negyven éve a férjem. Gyakorlatilag egyfolytában színházba jártunk, szinte minden előadást megnéztünk. Érettségi után építészmérnöki karra jelentkeztem, mert érdekelt az irodalom, a képzőművészet, a kultúra, ami a jelmeztervezésben is, viszont ilyen képzést nem indítottak a 70-es években. Majd hamarosan nagyot fordult velem a világ. Az történt, hogy Major Tamás felvette a színművészeti főiskola rendező szakára Csiszár Imrét, aki megkért, tervezzem meg a jelmezeket a vizsgaelőadásához. Ez volt a Periklész. Majd egyszer csak Major felkért, hogy készítsem el a jelmezeket Moliére Tudós nők című vígjátékához. A szereplők: Máté Gábor, Bezerédi Zoltán, Igó Éva, Básti Juli… Legendás előadás lett. Még Nádasdy Kálmán is gratulált nekem. És valahogy egyik meghívás jött a másik után. Ascher Tamás hívott az aranykorát élő kaposvári Csiky Gergely Színházba, ahol a Chicago volt az első bemutatóm. Később szinte minden ottani rendezővel dolgoztam, így Ács Jánossal, Gothár Péterrel, Gazdag Gyulával és Babarczy Lászlóval. Ennek az időszaknak a Marat/Sade előadás lett a kiemelkedő csúcspontja.
Jelenet a kaposvári Csiky Gergely Színház legendás Marat/Sade előadásából (kép: Szakács Györgyi)
Sok szempontból különleges ennek az előadásnak a története.
Amikor Ács János rendező meghívott erre a munkára, mindketten pontosan tudtuk, hogy évtizedekkel korábban Marton Endre rendezésében, Kálmán György és Váradi Hédi főszereplésével már futott egy emlékezetes Marat a Nemzeti Színházban. Emlékszem, Áccsal a Belgrád rakparton találkoztunk először. Ő már akkor azon gondolkodott, hogy a darabot nem a saját korába helyezi, hanem az 1950-es évekbe. A Kádár-rendszer egyik legnagyobb tabuját szerette volna képbe hozni, az 1956-os forradalmat. Számomra nagyon furcsa ötletnek tűnt. Eörsi István dramaturg valóban megszenvedte 1956-ot, Ács pedig gyerekként a Corvin-közben lakott. Ezek a tények egészen biztosan hatottak rájuk. Próbáltam először fejben felépíteni az előadást, majd mindent Ács ötletének szellemében kitalálni. Eredeti, 50-es évekbeli ruhákat vásároltam az Ecseri piacon. Minden figurát előre megalkottunk, semmi sem volt véletlenszerű. Aztán eljött az első öltözés ideje, egy hétfői nap volt. Akkoriban sugározták a Stúdió című kulturális műsort a Magyar Televízióban, és a szerkesztők lejöttek Kaposvárra, hogy felvegyenek jeleneteket a próbából. Mikor végeztek, megkértem őket, vigyenek fel Pestre. Emlékszem, egyikőjük megkérdezte az autóban, hogy mikor lesz első öltözés. Majd elsüllyedtem szégyenemben, hisz akkor a kosztümjeimből semmit nem lehetett észrevenni. Minden erőfeszítés hiába – gondoltam. Nagyon elszomorodtam. Két nap múlva állt össze az előadás. A csütörtöki főpróbán már mindannyian éreztük, hogy fantasztikus lesz. És így is történt, 1981. december 4-én a premier óriási siker volt. Életemben nem éltem meg ilyen tomboló sikert. Volt olyan előadás, amikor hóvirágeső hullott a színpadon. A vidéki színházak esetében példátlanul sokszor, több mint százszor játszották. Az előadásnak külföldön is komoly sajtóvisszhangja is volt. 1982-ben a BITEF nemzetközi fesztiválon három díjat kapott (legjobb előadás, legjobb rendezés és a közönségdíj – a szerk.). A kaposvári előadásokra buszokkal érkeztek a főleg fiatal egyetemista nézők. A fővárosi vendégjátékokon előfordult, hogy rendőrkordon védte az előadás helyszínét a jegy után áhítozó nézők rohamától. Miközben mindezt a hazai sajtóban hírzárlat kísérte. Az előadás túlmutatott önmagán, közvetíteni tudta azt a rejtett, nagy fájdalmat, amely sokak lelkében benne volt, és szinte kifakadt, felszabadult.
A kaposvári színházzal párhuzamosan dolgoztam Miskolcon, főleg Csiszár Imre rendezte darabokban, mint a Peer Gynt, a Galilei élete, Az ember tragédiája, az Angliai Erzsébet, A szecsuáni jólélek vagy A tribádok éjszakája. Óriási szerencse, hogy a két színház legnagyobb korszakát élhettem meg és dolgozhattam végig egy csodálatos alkotóközösség tagjaként.
1983-ban Székely Gábor hívott a Katona József Színházba is, ahol azóta is folyamatosan dolgozom Ascher Tamás, Székely Gábor vagy Zsámbéki Gábor rendezéseiben, több mint hatvan előadáshoz készítettem jelmeztervet, köztük olyanokhoz, amelyek világhírt hoztak a színháznak, a Három nővér, A revizor vagy a Catullus című darabokhoz.
Csehov Három nővér című drámája a Katona József Színházban 1985-ben (Kép: Szakács Györgyi)
Mennyi háttértudás kell mindehhez?
Nincs az a tudásanyag, amely elegendő lenne. A szakmám elengedhetetlen feltétele, hogy rendelkezzem történelmi tudással, hogy kérjen bármit a rendező, azt el tudjam helyezni időben. Az érdeklődésem mindig komplex volt, ma is nagyon szeretek például festmény aukciókra járni. Minden érdekel, ami szép, amiről nincs ismeretem, ami egy időutazásra invitál, amiből tanulhatok. Ha külföldön dolgozom, mindig bemegyek a könyvesboltokba, hogy megnézzem, van-e olyan szakirodalom, amelyet nem ismerek, vagy érdekes lehet. Ma már tudom, hogy nagy szerencsém, hogy az iskolai nyári szünetek alatt, imádott nagymamámnál vidéken rengeteget olvastam, amire később soha nem volt elég időm. A szakma elvárja a klasszikus alkotások alapos ismeretét is. Még úgy is, hogy a mai színházi világ egyre távolodik a történelmi jelmezek használatától, mindennek az aktualitását keresi.
A rendezők részéről egyre kevésbé van igény a történelmi kosztümökre, de ha pénz lenne is rá, ami nem jellemző, a szakmai háttér is egyre kevésbé adott.
A nagy magyar színházaknak nincs szabóműhelye, a régi Nemzeti Színház jelmezraktárát szétbombázták, a díszletgyártását és a cipészműhelyét megszüntették. Ezekben nemzedékről nemzedékre örökölt értékes tudás volt. Különleges szerencsém, hogy olyan színházakban dolgozhattam, amelyek még olyan konstellációban működtek, mint a Monarchia idején. Előfordult, hogy egy padláson 1700-as évek végéből származó ruhákat találtam, vagy egy másik alkalommal 1848-as huszár öltözékeket. Persze a szocializmus korszakát éltük, soha nem volt rájuk szükség. A szívem meghasadt, amikor megtudtam, hogy mind megsemmisültek. De nincsenek meg maguk a mesterek sem. Szeretettel gondolok az első szabászra, akivel találkoztam Miskolcon. Guzi Szaniszlónak az élete volt az első magyar kőszínház. Ha operettről volt szó, két hét alatt csodálatos minőségben legyártotta a frakkokat egy egész karnak, például a Jancsó Miklós rendezte Csárdáskirálynőhöz. És mindig mindenben segített nekem. Ugyanezt mondhatom a kecskeméti színházra, ahol először Ruszt József alatt voltam szerződésben. Laczay Imre főszabász az első nagysikerű közös előadásunkban, A mandragórában fantasztikus reneszánsz kosztümöket varrt. Vagy az akkori kaposvári színházban Blinszky József főszabászra. A rendszerváltás előtt nem nagyon volt kérdés, mi és mennyibe kerül. Ma egy fiatal kezdő tervező nincs ennyire szerencsés helyzetben. Egyre nehezebb értéket létrehozni.
Több mint ötszáz jelmeztervet készített színházi produkciókhoz Magyarországon és szerte a világban, de több mint ötven filmes munka is fűződik a nevéhez. Kossuth- és Jászai Mari-díjas. Tizenhétszer kapta meg a Színikritikusok Díját, idén pedig Önnek szavazta meg az életműdíjat a Színházi Kritikusok Céhe.
Kicsit minden munkám olyan, mint egy lázas állapot, amiben nyakig benne vagyok a premierig. Soha nem voltak elvárásaim a szakmámmal szemben, időm sem volt sokat gondolkodni kitől és milyen díjat kaptam. Folyamatosan azt érzem, hogy úton vagyok, és noha, minden esetben szeretném a maximumot nyújtani, leginkább a visszajelzésekből derül ki, hogy meddig jutottam el.
Siker szempontjából, ami színházban a Marat, filmben A napfény íze című Szabó István-film, amelyért egyedüli magyarként Oscar- és Genie-díjra is jelölték.
Nagy bizalomra vall Szabó István részéről, hogy rám bízta ezt a feladatot. A film talán a legnagyobb lélegzetvételű filmes munkám volt. Közel száz év történetét dolgozza fel. Egy időutazás a magyar történelem különböző stációin keresztül. A kivitelezőmmel, Stenger Zsuzsával rendkívül sokat dolgoztunk. Kivételesen nagyszerű művészekkel dolgozhattam együtt. Minden erőmmel igyekeztem felnőni hozzájuk.
Szabó István A napfény íze című filmjének forgatásán F. Kovács Attila díszlettervezővel Bécsben (kép: Szakács Györgyi)
Az első vetítésnél mégis azon mérgelődött, hogy miért kellett levennie egy tollat egy kalapról, és hogy miért cserélt le egy gallért.
Nem volt olyan filmes premier, ahol ne olyan dolgokat vettem volna észre, amelyeket óriási hibának tartok. Film esetében nem tudom előre, mit mutat a kamera, hogy vágják össze a jeleneteket, így mindenkire, még a leghátsó sorban álló statisztára is oda kell figyelnem. Idővel megtanultam, hogy, ha maximumra akarok törekedni, sajnos minden reggel, minden jelenet előtt ott kell lennem a felvételkor, mert sok az esetlegesség. A közelmúltban újranéztem a filmet, és megnyugodtam, mert én sem vettem észre a hibákat.
A főszereplő, Ralph Fiennes nagyon kevés próbára tudott eljönni, de amikor jelen volt, maximálisan lehetett rá számítani. Előfordult, hogy egy nap akár száz öltönyt is felpróbált. Nemcsak állta a sarat, de még hihetetlen odaadással és segítséggel is volt felém, amire sem előtte, sem utána nem nagyon tudok más példát mondani, pedig igen sok nemzetközi produkcióban vettem részt Németországban, Finnországban, Norvégiában, Svédországban, vagy éppen Ausztráliában, ahol Cate Blanchett játszotta Ascher Ványa bácsijának főszerepét. Remek technikát mutatott nekem a ruhák tárolására, ő ugyanis mindig elvisz egy-két jelmezt a forgatás végeztével. De dolgoztam a lyoni, és a bécsi operaházakban, vagy a lipcseiben, ahol Szabó István rendezte a Borisz Godunovot, amelyhez hatszáz kosztümöt kellett elkészítenünk.
Cate Blanchettel New Yorkban a Ványa bácsi vendégjátéka után (kép: Szakács Györgyi)
Szabó Istvánhoz hasonlóan Nemes Jeles Lászlóról is lehet tudni, hogy apró részletességgel figyel mindenre.
A Napszállta című filmje szintén nagyon összetett feladat volt. Csak egy példa: a kalapokat ugyanazzal a technikával kellett elkészíteni, mint abban a korban, amelyikben a film játszódik: 1913 nyarán. A rendező nagyvonalúan és magas művészi érzékkel kezelte a jelmezeket, amelyeket nem lehetett csak úgy elővarázsolni a fiókból. Ugyanakkor szerettem volna belopni mindazt a tudást és érzelemvilágot, amely bennem élt. A forgatás négy hónapja versenyfutás volt az idővel.
Fizikailag is nagy kihívás mindkét műfajban dolgozni, hiszen a színházakban későn érnek véget a darabok, a filmforgatások pedig gyakran korán kezdődnek. Ráadásul macskatermészetem van, ahonnan csak lehet, a mai napig hazavezetek, ha kell több száz kilométert, hogy az otthonomban pihenhessek, ne ismeretlen helyen.
Az életformám leginkább egy állandó mókuskerékhez tudnám hasonlítani.
Szerencsém, hogy a társam hosszú ideje Szlávik István díszlettervező, aki pontosan tudja, mivel jár a szakma. Nélküle nem működne. A gyerekeimnek sem volt könnyű. A fiam, ugyan már jár színházba, de a mai napig távolságtartó. Nagyobbik lányom reklámgrafikusként végzett, kisebbik lányom, Juli pedig egyszer eljött velem az Aglaja forgatására segíteni, és rájött, hogy mennyire érdekli a jelmeztervezés. Azóta nagyon aktív, és sikeres. Úgy néz ki, ő viszi tovább a hagyományt. Nagyon büszke vagyok a négy unokámra. A kisebbik három itt él, a legidősebb Amerikában. A legkisebb lányunokám minden jelentős alkalomra speciális ruhát kér. Elsőként egy királyi palástot, majd egy Mária-ruhát, angyalkát, szárit, utolsóként rokokót. A következő kosztümjét Velázquez infásnője ihlette.
A jelmeztervezés egy szellemi játék, amely a kihívásokon túl szenvedéllyel tölti meg a napjaim – mondta egy interjúban.
Ehhez a szakmához sok erő kell. Egyfajta mániákusság, elhivatottság. Az első jelmeztervezésem óta folyamatosan dolgozom, és a munkám soha nem arról szól, hogy mit találok ki, hanem arról, hogy mit tudok létrehozni. Ehhez állandóan üzletekbe kell járnom, emberekkel kapcsolatban lenni, alkotótársakat találni, majd a terveket határidőre, a lehető legjobb minőségben elkészítetni. Nagyon kiszolgáltatott az ember. De nem panaszkodom. Már csak azért sem, mert nagy szerencsém volt, hogy sok olyan értékes emberrel dolgozhattam, akik meghatározó alkotói a színházi és a filmes kultúrának.
Emlékszem, olyan 13 éves lehettem, amikor a szüleim már egyedül is elengedtek divatbemutatókra. Egy alkalommal a Gellért Szállóba mentem, ahol a Szécsi Pál utoljára vonult végig a kifutón, mint manöken. Ez idő tájt határozta el, hogy táncdalénekes lesz. Miután elbúcsúzott a közönségtől, még énekelt is valamit. Mikor kiléptem a szálloda ajtaján, már beesteledett. Odalépett hozzám egy idős úr, kezében fehér bottal, és azt kérte, kísérjem el az otthona kapujáig, ami egy épületre volt a Gellérttől. Természetesen igent mondtam. Út közben megkérdezte, hol jártam. Mondtam neki, hogy egy divatbemutatón. Majd elkezdtünk arról beszélgetni, mennyire fantasztikusnak találtam a ruhákat. Amikor odaértünk a kapualjhoz, így szólt: „Azt kívánom neked, hogy mint a mesében, nagyon sok szép ruhád legyen!” Ez a kívánság teljesült.
Szerző: Tóth Olivér
Kiemelt kép: Falus Kriszta
