A címlapfotózás után találkozunk Barbarával, de a stúdióban nem találunk alkalmas helyet a beszélgetésre, ezért felvisz kocsival a szerkesztőségbe. Már útközben magával ragad az az elementáris erő, amivel a színésznő a mindennapjait éli.

– Nem unod még, hogy századszor is lefotóznak?
– Nem, mivel állandóan változom. Izgalmas játék ez a fényképezőgéppel, és érdekel, hogy most éppen hogy lát a fotós. Az a jó, ha kíváncsi ember van a gép mögött, figyel rád és jól instruál. De azt is élvezem, ahogy a sminkes, a fodrász és a stylist szemén keresztül pár óra alatt a semmiből kép készül. Egy címlap igazi alkotói folyamat.

– Te pedig tökéletes alany vagy, akinek látszik az arcán, hogy mit gondol és érez.
– Jaj, igen, sajnos rajtam minden látszik!

– Szerinted ez nem jó tulajdonság?
– Mindig irigyeltem azokat, akik rejtélyesek és titokzatosak. A másiknak biztosan jobb, mert nem nagyon tud eltévedni velem kapcsolatban. De nekem? Olyan átlátszó vagyok, mint egy pohár víz. Ha meg ideges vagyok, piros foltok jönnek elő az arcomon. Ilyenkor a testem buktat le.

– Egy interjúban mondtad, hogy próbálsz szelídülni, selymesebben viselkedni.
– Az önfegyelem menedék a szangvinikus embereknek. Fontos, hogy tudd kordában tartani a gondolataidat, amik nem is biztos, hogy mindig érvényesek. Csodálatos kifejezés a „békés egyet nem értés”. Szerintem nagy szükségünk lenne rá.

– Mi az, ami felbosszant?
– Az igazságtalanság, a kiszolgáltatott emberek és állatok gyötrése kiborít. Vagy az, ha egy kisebbség jogain páros lábbal tipornak. Most néztem meg a Pray away című dokumentumfilmet. Arról szól, hogy a hetvenes évek Amerikájában azok a vallásos, meleg emberek, akik úgy érezték, baj van velük és rosszak, hogyan próbáltak fanatikusan a vallásba menekülni és csatlakozni olyan szervezetekhez, ahol a tagok addig imádkoztak, amíg „meggyógyultak”. Sokan öngyilkosságba menekültek.

Leparkolunk, most látom, hogy a kocsi tetején szép, fekete bicikli áll.

– Ez, gondolom, nem az a bicikli, amit az unokabátyádtól kaptál tizenöt évvel ezelőtt…
– Nem, azt már elnyúztam, ezt most vettem. A fotózásra hoztam magammal. Vicces, ahogy egy 55 éves néni viháncol majd a képen.

– Azt szoktad mondani, hogy a koroddal „nagyképűsködsz”.
– Igen! Lehet, hogy mást zavarna, de engem szórakoztat.

– Mit teszel azért, hogy ilyen szuper formában maradj?
– Lehetnék szuperebb formában is. De most elkezdtem jógázni. Húsz éve bikram jógára jártam. Csodálatos volt, de olyan sok energiát vett ki belőlem, hogy edzés után 3-4 órát aludtam. Ezt képtelenség volt munka mellett csinálni. Most abban a korban vagyok, amikor még bármit meg tudok tanulni – vagyis remélem, ezzel hízelgek magamnak –, és úgy érzem, egy ilyen kíméletes, okos mozgásformára van szükségem, mint a hatha jóga. Még időben meg tudok barátkozni a testemmel és az izmaimmal, tudok velük kommunikálni, nyújtani őket. Szeretném, ha szokássá válna, és azt remélem, hogy sok mindentől megóv, fejben és testben egyaránt. De gyakran biciklizem, és néha futok is.

– Mi az, amitől meg kell, hogy védjen a jóga?
– Nem akarok túl spirituálisan fogalmazni, de jóga közben a légzéseddel foglalkozol ahelyett, hogy a fejedben szaladgálnának a közösségi oldalakon olvasott őrületek, amik félelmet és szorongást kelthetnek. Közben tudod, hogy nem tehetsz úgy, mintha nem lennél a részese, de néha muszáj megtisztulni. A jógával pedig, úgy érzed, átengeded magadon az elkövetkező időt.

– Kamaszként bicikli helyett gördeszkáztál, mert az anyukád nem engedte, hogy kerékpárra ülj. Fura ambivalencia, hiszen a gördeszka veszélyesebb, mint a bicikli, nem?
– Az egyik kollégájának a fiát kerékpározás közben elgázolták, ezért csak a kertben biciklizhettem. A skateboardot nem ismerte, de engedte, én meg imádtam, mert nagyon vagány volt a nyolcvanas években. Egyszer rámentem vele egy csatornafedélre, amikor jött a 49-es busz. A gördeszka jobbra, én balra vetődtem, de ezeket a kényes részleteket nem meséltem el otthon. Amikor Rozi lányom 5 éves volt, akkor meg a Duna-partra jártunk görkorcsolyázni.

– Az anyukád sok mindentől féltett téged?
– Egyáltalán nem, se most, se régen. Amikor 44 évesen kitaláltam, hogy veszek egy robogót, anyám azt mondta, persze, a férjem azt, hogy szó sincs róla, de én mondtam, hogy muszáj.

– Ennek ellenére azt nyilatkoztad, hogy te lazább anyuka vagy, mint ő volt.
– Talán abban, hogy én Rozinak mindent elmondtam. Például kicsiként azt, ha nem kapaszkodik, nem néz a lába elé, megütheti magát. Mindig azt gondoltam, okos lány, megérti, és ennek megfelelően fog viselkedni. Úgy csinálja, ahogy szeretné, csak legyen tisztában a következményekkel. Már 23 éves, ezért azt mondhatom, a módszer bevált. De lehet, hogy csak mázlim volt.

„Egy erős női világban cseperedtem fel, főként özvegyasszonyok között, akik közösen főztek, kártyáztak, és minden tragédia ellenére jól érezték magukat.”

– Ez azt jelenti, hogy a rázósabb témákról is könnyen beszéltél vele?
– A szexről vagy a drogról? Persze. Már korán beléneveltem: ha bulizni megy, nyitott üdítőt tilos meginni. De a preventív szülői hozzáállást az anyámtól tanultam. 14 évesen a nagynénémmel befizettek egy öthetes angliai nyelvtanfolyamra. Anyám azzal engedett el, hogy vegyek magamnak egy csomag cigarettát, mert az úton a többi tini biztosan rá fog gyújtani. Ezért ne érezzem, hogy én kilógok, de ne gyújtsak rá olyan cigire, amit más ad, mert nem minden az, aminek látszik. Teljesen igaza volt.

– Rozi milyen kamasz volt?
– Azt éreztem, sosincs rá elég időm, de azzal nyugtattam magam, hogy ami időm van, azt vele töltöm. Mindennap én vittem iskolába, a hálóingre rávettem a kabátomat, beültünk az autóba és mentünk. Az úton mindig jól összevesztünk, amikor például megtaláltam a méregdrága alapozómat a ceruzái között. Próba után érte mentem, leckeírás közben megint összevesztünk, aztán fél hat körül elengedtem az egészet, és lementem a színházba játszani. Másnap pedig kezdődött minden elölről. De Rozi nagyon jó gyerek volt. Persze voltak viták, de mi igazi olasz családként működünk.

– Aminek Zorán különösen örült, mert erre vágyott mindig.
– Igen, de nem könnyű ennyi nővel.

– Ljudmila Ulickaja A lélek testéről című könyvében gyönyörűen ír arról, ahogy a nők erősítik egymást egy életen át.
– A női energiának nálunk is meghatározó szerepe van.

– Szerinted mit ad egy női közösség?
– A nők, ha átbeszélnek egy problémát, az új megvilágításba kerülhet, ezáltal könnyebb megoldani. Az osztott bánat mindig könnyebben elviselhető. A nők, ha egyenrangúak – nyilván a hasonló gondolkodásmód és érzelmi világ miatt –, szerintem jól tudnak együtt működni.

– Te is ebben nőttél fel.
– Én egy nagyon meghatározó, erős női világban cseperedtem fel, főként özvegyasszonyok között, akik közösen főztek, kártyáztak, és minden tragédia ellenére jól érezték magukat. A kártyázás játékosságra vall, hiszen akár hímezhettek is volna. Ebből is látszik, hogy szabad, felvilágosult, önazonos életet éltek. Volt köztük holokauszt-túlélő is, nem vetette fel őket a pénz, de az életkedv, a modus vivendi mégis nagyon erős volt bennük. Ez a példa rám is erősen hatott, és mást is inspirálhat: meg kell tanulni jól élni.

– A barátságaid is szorosak?
– Igen. Időnként szeretek egyedül lenni, de általában keresem az alkalmat, hogy társaságban legyek.

– Félárvaként az óvodába sok kérlelés után is csak fél napra vettek fel, szinte elkülönítettek a többi gyerektől. Ennek köze lehet a társaság utáni vágyhoz?
– Ötévesen még nem értettem, hogy mi a baj velem, csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel, mert nem lehetek a többi gyerekkel. Ezért soha nem bírtam a kivetettséget, így később benne akartam lenni minden buliban, még akkor is, ha nem volt hozzá kedvem. A közösséghez tartozás iránti vágy mindent felülírt.

– Igaz, hogy egy színésznek nem kell pszichológushoz járni, mert a szerepek miatt állandóan elemzi magát?
– A színészet nyilvános pszichoanalízis, mert a szerepeken keresztül nemcsak átéled azt, ami a karakterrel történik, hanem hozzáadod a saját emlékeidet, amitől az személyessé válik. Ilyenkor tulajdonképpen a saját élményeidről, sérelmeidről beszélsz.

– A szerepeid közül melyik volt az, amelyik nagy hatással volt rád, vagy elindított benned egy gondolatot?
– A karakterek személyiségéből gesztusokat, viselkedési formákat tanulok, vagy azt, hogy milyen jó lenne úgy viselkedni egy helyzetben, ahogy az adott figura. Az öreg hölgy látogatásában például azért szeretem játszani Claire Zachanassian szerepét, mert egy gonosz dög, mégis igaza van. A módszerrel, amit választ, hogy bosszút álljon első szeretőjén, persze nem értek egyet, de az a nagyon erős „belső drive”, ahogy véghezviszi a tervét, lenyűgöző.

– Többször mondtad: fontos, hogy a körülöttünk lévő emberek, történések, beszélgetések inspiráljanak bennünket. Mit jelent számodra az inspiráció?
– A neked tetsző jó ötletek, gondolatok „ellopását”, amit beépítesz a saját életedbe. Az inspiráció egy tanulási folyamat: ha figyelünk, el tudjuk sajátítani azt, hogy a körülöttünk lévő ingerekből az adott élethelyzetünkhöz legoptimálisabb gondolatot vigyük magunkkal.

– Azt mondod, a főzésben a társaság és a vendéglátás a legjobb.
– A vendéglátó összerak egy ajándékcsomagot, amit felkínál a közösségnek. Az elfogadja, közben pedig felszabadult, kellemes légkört teremtenek, ahol megosztják egymással a gondolataikat.

– Pozitív energiaáramlás.
– Igen, mert enni kell, és az étel társaságban elfogyasztva a legjobb. Imádok közösen főzni. Zorán kóstol, mi, lányok meg összefőzzük az ízeket. Aztán leülünk, megesszük, és közben jól érezzük magunkat. Később meg talán az a feladatunk, hogy ezt a hozzáállást továbbadjuk a gyerekeknek, a környezetnek. Hátha ez másnak is örömet szerez.

– Mit szeretsz főzni?
– Enni szeretem a legjobban, Zoránnal együtt, az aglio olio e peperoncino spagettit, fokhagymával, olívaolajjal, erős paprikával és petrezselyemmel.

– És sütni?
– A süti nem érdekel.

– De hát a bonbonjaidról vagy híres! Az is édesség.
– A bonbon egész más. A sütemény az kegyetlen, ott grammra ki kell számolni a hozzávalókat, kevésbé érzem kreatívnak. A csokoládé viszont izgalmas, hálás anyag. Fölmelegíted a megfelelő hőmérsékletre, és tetszés szerint kombinálod az ízeket. A kedvencem a fehércsoki-bazsalikom- lime kombináció.

„A pandémia alatt csináltunk komposztot, és abba a földbe ültettünk paradicsompalántát, kúp alakú káposztát és cukkinit. Az ezekből készült zöldségragura nagyon büszke voltam.”

– Legendás, hogy abban a házban élsz, ahol felnőttél. Van olyan változás a közvetlen környezetedben, ami örömmel tölt el, ha ránézel?
– A gyerekem is ugyanazokra a fákra mászott fel, mint én. Szeretem nézni, ahogy az évek során a természet átrendezi a kertet. A pandémia alatt csináltunk komposztot, és abba a földbe ültettünk paradicsompalántát, kúp alakú káposztát és cukkinit. Az ezekből készült zöldségragura nagyon büszke voltam. Megható, hogy ebben a civilizációs katyvaszban, ahol úgy érezzük, nincs idő semmire, egy ilyen körforgás részesei lehetünk.

– A kevesebb fogyasztás és a környezettudatosság híve vagy. Mit teszel ezért?
– Szelektíven gyűjtjük a szemetet, komposztálunk, csapvizet iszom, keveset rendelek házhoz, mert a termék agyon van csomagolva. Próbálok minden megvásárolt élelmiszert felhasználni. Ebben nagy segítségemre van Mandula, a komondorunk, aki szerencsére mindent megeszik.

– Sok új fejezetet nyitottál már az életedben. Mi az, amit még szeretnél megtenni, kipróbálni?
– Rengeteg dolgot, de hogy mik lesznek azok, arról még fogalmam sincs, mert az életben szerencsére rengeteg meglepetés vár ránk. Például sosem gondoltam, hogy egyszer bútorkárpitot fogok festeni, mégis így alakult. Próbálok nyitott maradni az újra, és testileg-lelkileg jó kondícióban tartani magam, hogy minél több új élményt tudjak átélni. Kíváncsi vagyok, mi lesz még!

Fotó: Zsólyomi Norbert
Stylist: Haberland – Isai Anita
Smink: Gyetvai Viki
Haj: Barsi Balázs
Stylist asszisztens: Földi Fanni
Ruha: Humanic, Reserved, Van Graaf – Marie Lund

A cikk eredetileg a Nők Lapja Egészség 2021/10. lapszámában jelent meg. 
A magazint keressétek az újságárusoknál, vagy vásároljátok meg digitálisan a https://digitalstand.hu/noklapjaegeszseg oldalon.