Egy toxikus ember képzeletbeli karja sokkal messzebb elér, mint azt sokan gondolják. A toxikus párkapcsolat, a nárcisztikus partner, az érzelmi bántalmazó kapcsolatok mostanában valódi „slágertémának” számítanak, ami persze „jó” dolog, hiszen azt jelenti, hogy végre lettek kifejezéseink a köznyelvben számos olyan dologra, amelyeket eddig nem tudtunk nevükön nevezni, és végre lehet beszélni olyan dolgokról, amelyeket eddig – jobb híján – némán el kellett viselni. A legtöbbet azonban mindig az első számú áldozattal foglalkozunk. A legtöbb esetben azzal, aki egy mérgező „társsal” él együtt. Érte aggódunk a legtöbbet. Hogyan fog szabadulni, hogyan tud érzelmileg leválni, legrosszabb esetben hogyan fogja ezt túlélni?

Az első számú áldozat van a frontvonalban, rajta csattan szinte minden. Ez azonban nem korántsem azt jelenti, hogy a gyötrelmek meg is állnak ott, ahol ő van.

Hasonlíthatjuk a toxikus kapcsolatot akár egy színházi előadáshoz is. Egy drámához, amelynek a főszereplője két ember, akik közül az egyik a mérgező, a másik pedig a mérgezett. De ha színházban vagyunk, nem feledkezhetünk meg a közönségről sem. És a közönség soraiban azokról az emberekről, akik érzelmileg érintettek. Akik ott ülnek az első sorban, és szívvel-lélekkel képesek menni ezzel a drámával. A való életre visszatérve ők azok, akiknek a szívükhöz bár nagyon közel áll valamelyik fél, mégsincs semmiféle beleszólásuk abba, ami a színpadon történik. Csak nézik tétlenül az eseményeket, és közben a szívük szakad meg.

Kívülről nézve

Ha valaki, akit nagyon szeretünk, toxikus kapcsolatban él, az ránk is folyamatosan hatással van. Minél közelebb áll hozzánk az illető, annál jobban fáj nekünk is, ami vele történik, annál jobban érezzük mi is, hogy mennyi ártalmas a helyzet. Aki nincs benne, az tisztábban lát, ez nyilvánvaló. Egy mérgező kapcsolatot sokkal könnyebb kívülről felismerni, mint úgy, hogy benne vagyunk. Sokkal könnyebb elképzelni a kiutat is belőle, és sokkal nehezebb megérteni, hogy miért van még mindig benne az, akit szeretünk. Pedig általában sokkal tovább van benne, mint mi azt szeretnénk, és ennek elviselése sokszor lélekölő feladat. És komoly próbája is az emberi kapcsolatoknak. Hiszen nem minden barátunkért és rokonunkért vagyunk hajlandóak elviselni mindazt, amit egy ilyen helyzetben el kell viselni. Látni, hogy az, akit szeretünk és ismerünk, már köszönő viszonyban sincs saját magával, nagyon fájdalmas dolog. Látni, ahogy mindent eltűr és mindent elvisel, akár azt is kiválthatja belőlünk, hogy legszívesebben megragadnánk a vállát és addig ráznánk, amíg magához nem tér. De ha igazán fontos nekünk, akkor tudjuk, hogy ez nem segít. Ha mindehhez még jó arcot is vág, és végig kell néznünk, ahogy maga is elhiszi, hogy minden a legnagyobb rendben van, az még szívszorítóbb.

Kitartani valaki mellett, akit elragadott egy mérgező partner, nehéz, lélekölő és nagyon fájdalmas feladat.

Önmagában csak végignézni is megterhelő lelkileg, ha szerettünket szenvedni látjuk, és akkor még nem beszéltünk azokról a folyamatosan ismétlődő körökről, amelyeket kénytelenek vagyunk az érdekükben megfutni. Hiszen ne felejtsük, ha valakinek azt mondjuk, ránk mindig számíthat, az azt jelenti, hogy ötvenedszerre is fel fogjuk neki venni a telefont késő este, és ötvenedszerre is hagyni fogjuk, hogy ventilláljon, hiszen neki a legrosszabb, és ezt mi pontosan tudjuk. Ez azonban nekünk is lelki teher. Ennek előbb-utóbb mi is érezni fogjuk a súlyát a vállunkon. Nekünk is összeszorul a gyomrunk, mi is ébren forgolódunk az ágyunkban, ha ezt a sok mérget közel engedjük magunkhoz. Mi, kívülállók nagyon hamar felismerjük, hogy ezek ugyanazok a körök, az elszenvedőnek azonban jóval több idő kell, hogy ráeszméljen, mindig ugyanazt a recsegős, akadozó lemezt teszi fel, és ez már bizony önmaga számára is unalmas.

Fotó: Getty Images

És érthető módon egyre türelmetlenebbek és türelmetlenebbek leszünk, mert mi is szabadulni akarunk. Sokszor kénytelenek vagyunk lemondani azokról az emberekről, akiknek a szenvedéseit közelről nézzük, és egyébként ezzel teljesítettük is a mérgező fél akaratát. Neki ugyanis a legtöbb esetben az a célja, hogy áldozatának ne legyenek barátai és támogatói, hiszen így még könnyebben tudja érvényesíteni teljhatalmát. Ha azonban valaki igazán, feltétel nélkül fontos nekünk, akkor kénytelenek vagyunk mi is tűrni és elviselni, és kitartani mellette végig. Akármi legyen is a vége.

Tettek a tehetetlenségben

Aki „asszisztált” már mérgező kapcsolatban az áldozat oldalán, az pontosan tudja, hogy akaratán kívül sajnos senkit nem lehet kirántani egy ilyen helyzetből. Mondhatunk és tehetünk bármit, a döntést neki kell meghoznia. Azonban ez nem jelenti azt, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. A legfontosabb, amit tehetünk, hogy készen állunk. Amikor ugyanis meghozzák a döntést, sokkal nagyobb szükségük lesz ránk, mint valaha. De nem árt felkészülni arra is, hogy szerettünk soha nem fogja tudni meghozni ezt a döntést. Valahogy ezt is el kell fogadni.

Presszionálni, ultimátumokat adni, hergelni a társa ellen – bár sok esetben legszívesebben ezeket tennénk – csak rontanak a helyzeten.

Aki mérgező kapcsolatban él, annak szinte törvényszerű, hogy folyamatosan sérül az önbecsülése, az önértékelés és az önbizalma. Márpedig ezekre mind szüksége van ahhoz, hogy ki tudjon lépni a kapcsolatból. Ebben például sokat tudunk neki segíteni. Abban igenis lehet szerepünk, hogy szerettünk visszanyerje erejét és visszataláljon önmagához, és így magabiztosabban dönthessen saját sorsáról. Ha folyamatosan erősítjük, ha rá koncentrálunk, és nem a mérgező fél bírálására, akkor szerepünk lehet abban, hogy összeszedje minden erejét, és megpróbáljon tenni saját boldogsága érdekében. Mindezt saját tapasztalat(ok)ból tudom. Aki mérgező kapcsolatban él évek, esetleg évtizedek óta, az már elképzelni sem tudja, mire (lehetne) képes a társa nélkül. Ezt kívülről sokszor nagyon nehéz megérteni. Viszont ezt az önmagukba vetett hitet kívülről is vissza lehet adni, vagy legalábbis lehet erősíteni.

Épésszel kibírni

Aki közelről néz egy mérgező kapcsolatot, és nagyon szeretné, ha szerette ki tudna törni belőle, az rendszerint – ahogyan már korábban is írtam – maga is sérül. Amikor én magam voltam ilyen helyzetben, sokszor tettem fel magamnak azt a kérdést egy-egy nyomasztó hajnali virrasztás után, hogy miért kell az én lelkemnek is gyötrődni, amikor ez nem az én életem, nem az én választásom. A pszichológus erre azt mondja, hogy határokat kell szabni, és eldönteni, mennyire engedem közel magamhoz ezt az egészet. Saját tapasztalatból tudom azt is, hogy mindez működik is valamennyire, amikor egy barátról vagy ismerősről van szó. Ha azonban hozzánk nagyon közel álló ember az áldozat, akkor nagyon nehéz határokat szabni. Akkor marad a remény, és persze a szeretet, amely – ahogyan Szent Pál fogalmaz a szeretethimnuszában – mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

Kiemelt kép: Getty Images