Minden találkozás csoda. Különösen igaz ez egy nő és egy férfi találkozására, ami olykor képes igazi egymásra találássá nemesülni. Ez azonban nem mindig egyszerű, mert a két felnőtt múlttal teli csomaggal érkezik. De a szempárok fényében mindig ott a remény fénye, az új élet kezdetéé. Szinetár Dóra és Makranczi Zalán színészpárral Árvai Magdolna beszélgetett.
– Milyen volt az életetek az elmúlt időszakban, a bezártságban, aztán nyáron?
Makranczi Zalán: Kemény. Vírusos. Pandémiás. Nagyon más, mint a korábbi évek, és elgondolkodtató.
Szinetár Dóra: Zalán kiborult, kibukott, én optimistábban szemléltem, ami történik. Jó, hogy az élet nem állt meg, jött a tavasz, a nyitás, és elmehettünk nyaralni. Évtizedek óta ugyanoda, Spanyolországba, ahol az úgynevezett teremtett és épített világ együtt várt bennünket, és csodás volt e kettő harmóniája. Eddig azért szerettük, mert a teremtett világ – az éghajlat, a növényzet, a tenger – afrikai hangulatot adott, míg az épített igazi pezsgő, nagyon nyugat-európait. Sajnos idén nem ezt találtuk ott. A teremtett világ ugyan megmaradt, de az épített megváltozott, szétesett, balkáni lett. Fájdalmas látványt nyújtott a lepusztultság, az elhanyagoltság és az üresség.
– Ezek után ősszel, amikor a színházak tárt ajtókkal várták az éhes közönséget, könnyen mehetett a visszazökkenés.
M. Z.: Nem ment sehogy. Furcsa, embert próbáló egy-másfél év volt, amit át- és megéltünk. Mindig azt hallottuk, előadás nem maradhat el, és rá kellett jönni, ez nem igaz. Elmaradhat! És semmi nem történik! És amikor az ember ezzel szembesül, teljesen fölöslegesnek, haszontalannak érzi magát.
