A brit uralkodói család hihetetlenül népszerű világszerte, gyakorlatilag bármit el lehet adni a nevükkel és a fotóikkal, a róluk szóló hírek pedig szinte mindig rekordolvasottágot generálnak. Így nem is kérdés, hogy üzleti szempontból megéri velük foglalkozni, hiszen a – rajtuk keresett – haszon gyakorlatilag garantált.
Több mint 24 éve már, hogy a Windsor-ház minden idők legnépszerűbb, és egyben legellentmondásosabb tagja, a leendő király, Károly wales-i herceg ex-felesége autóbalesetben elhunyt Párizsban, de a Diana-kultusz a mai napig virágzik. Nem véletlen, hogy a Netflixen rekordnézettségű A korona című sorozat legjobban várt évada is az volt, amelyikben feltűnt az ő karaktere.
Akit imádtak utálni is
Nem csoda, hiszen Dianában megvolt minden, ami a karót nyelt királyi családból hiányzott, és amire az akkoriban éledező bulvársajtó, na és persze a szenzációra vágyó nép vágyott: szépség, ártatlanság, és a palota szigorú szabályaival örökké hadakozó személyiség. A gyakran értelmetlen tradíciók elleni folyamatos küzdelem kimerítette, de igazán a magánéleti problémái voltak azok, amelyek végképp kikezdték a testi- és lelki egészségét is.
A történetet kívülről fújjuk: a fiatal lány szerelmes lesz a nővérének udvarló hercegbe, aki megfelelő arajelöltnek tartja a kisebbik Spencer-lányt, ezért feleségül veszi. Számításai azonban nem jönnek be: a naivnak tartott Diana egyre többször lázad az aranykalitka ellen, miközben férje más nővel szűri össze a levet. A szépen induló tündérmese pedig végül tragikus véget ér.
A magánynál semmi sem nyomaszt jobban
Nem szoktam filmkritikákat írni, ezért ez sem az lesz a hagyományos értelemben, de a Spencer című alkotás miatt úgy érzem, hogy muszáj leírnom azokat a gondolatokat, amelyek kavarognak bennem még napokkal később a megnézése után is. Mint film szinte csak jót tudok mondani a chilei rendező, Pablo Larraín alkotásáról. A díszletek, a kosztümök, sminkek és frizurák zseniálisak voltak, egyszer sem éreztem azt, hogy egy rosszul igazított paróka vagy sminkkel torzított arc kirántana a történetből.
Pedig gyakran szerettem volna, ha valami ezt megteszi, mert a Spencer csaknem teljes 111 perce olyan nyomasztóra sikeredett, hogy bármilyen kis hibába szívesen belekapaszkodtam volna, hogy segítsen enyhíteni a feszültséget.
Mert ne legyen senkinek sem illúziója: ez a film cseppet sem olyan, mint a zseniálisan korhű, de mégiscsak lineáris történetvezetésű és kicsit lakossági A korona. Tehát akik egy szépen fényképezett kosztümös filmre számítanak, azok hatalmasat fognak csalódni a Spencerben. Inkább azoknak ajánlom, akiket nemcsak a királyi házat övező pletykák érdekelnek, hanem a megcsalás, a hírnév és a koronával járó nyomasztó felelősség lélektana.
Mert sokkal inkább lélektani thriller ez, mintsem bármi más, ami nem fél vájkálni az ember legmélyebb érzelmeiben, tapicskolni a fájdalmában, és bemutatni azt, hogy őrül bele a magányba. A Spencer sokkal inkább rokona Darren Aronofsky 2010-es Fekete hattyújának, mint a Netflixes sorozatnak:
a néző a főszereplővel együtt nem tudja megkülönböztetni, hogy mi a valóság, és szinte a bőrünkön érezzük azt a nyomást, ami rá nehezedik, és legszívesebben mi is vele együtt hajolnánk a vécécsésze fölé, hogy kicsit enyhítsünk a gyomrunkban növekvő feszültségen, ami még a kedvenc ételünket sem engedi élvezni.
Az is a két alkotás rokonságát erősíti, hogy a Spencerben is szerepet kap a balett. A hercegné sokáig maga is táncolt, de a házassága után ezt nem folytathatta. Az egyik legszebb és legnyomasztóbb jelenetben vele együtt pördülünk a palota egyik tágas termében, miközben látjuk az egész életét leperegni a szándékosan egyre idegesítőbb zenére.
Viszont még így is sok az üresjárat, főleg amikor nem Dianát mutatják, hanem a család többi tagját, vagy amikor megszólalnak a szereplők. A párbeszédek ugyanis meglehetősen sutára sikerültek, kicsit olyan érzés volt hallgatni, mintha az alkotók felütöttek volna egy random Coelho-könyvet, és abból idéztek volna különböző életbölcsességeket egymásnak. A képi világ viszont mindenért kárpótol.
Szólíts a nevemen!
Az enyhülést egyedül a gyerekekkel, Vilmossal (Jack Nielen) és Harry-vel (Freddy Spry) töltött pillanatok jelentik, amelyeket a párás szemű Diana valóban őszintén tud élvezni, bár ezekben is mindig ott motoszkál a bizonytalanság, hogy mikor szólnak rájuk, ki látja meg őket, meddig engedélyezik számukra.
A film 1991 karácsonyáról szól, amit Diana együtt tölt II. Erzsébet királynővel (Stella Gonet) és a királyi családdal a sandringham-i birtokon, ahova minden évben ellátogatnak ekkor. Ez a hagyomány, így szokták meg, és ez ellen nem lehet tenni, mint ahogy más ellen sem – tárják szét a szereplők minden második jelenetben a karjukat, amikor Diana (sokszor jogosan) tiltakozik valami ellen. A szobákat nem fűtik, kötelezően mérlegelnie kell érkezéskor és távozáskor, a vadászat nem opcionális, és még arról sem dönthet, hogy mit szeretne viselni. Hiszen a szabály az szabály.
Diana és Károly házassága ekkor már romokban hever, többek között a herceg Camillával folytatott viszonya miatt, és ez a háromnapos, kikényszerített együttlét üti bele az utolsó koposószöget a házasságukba, mint ahogy Diana józan eszének megőrzésére se marad már sok esély. Hiszen a nép és az ország miatt el kell játszaniuk a boldog családot.
„Az emberek nem akarják, hogy halandók legyünk. Meg kell tennünk olyasmit is, amit nem akarunk. Az országért”
– hangzik el az egyik jelenetben Károly (Jack Farthing) szájából, és válaszul mi is pontosan ugyanolyan tehetetlen dühvel ütnénk bele a vörös filccel borított biliárdasztalba, mint ahogy Diana szerepében élete alakítását nyújtó Kristen Stewart is teszi. Mert talán itt lesz végképp egyértelmű számára, hogy a férje is csak kötelességből van vele, a „nép kedvéért”, és hogy a szenvedésének sosem lesz vége – hacsak vissza nem veszi önmagát, reppen ki az aranykalitkából és lesz Windsor helyett újra Spencer.
Ledönteni a bálványt
Miközben néztem a filmet, és átéreztem a fájdalmát és a rá nehezedő nyomást, nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezt nem szabadna látnom. Ez már túl sok, túl mély, túl intim. Még sosem láthattuk Dianát így, sehol – és ez nem is baj. Ez a Szívek hercegnője nem az, akit megismerhettünk a sajtóból, dokumentumfilmekből és a könyvekből. Ez a Diana súlyos mentális betegségben szenved, emellett rettenetesen magányos, hallucinációk gyötrik, és csak az segíti a valóságban maradni, ha vagdossa magát.
Nagyon fontos, hogy nyíltan, tabumentesen beszéljünk a depresszióról és más mentális betegségekről, de talán túlságosan is szenzációhajhász, ha azt pont az amúgyis meggyötört Dianával tesszük. Miért kell belerúgni még egyet az emlékébe? Ne felejtsük el, hogy egy olyan asszony sorsa közben esszük a pattogatott kukoricát, aki a késő tinédzserkora – Károllyal való kapcsolatának kezdete – óta gyakorlatilag a nyilvánosság előtt kényszerült megélni életének legfájdalmasabb pillanatait is, és akinek végső soron a szenzációra éhes tömeg okozta a halálát. Hány bőrt tudunk még lehúzni egy mentális betegségével küzdő főnemesről? Egyetértek azzal, hogy mutassuk meg a hírességek emberi oldalát is, de valahogy ez a film – számomra – már-már kegyeletsértően teszi ezt.
Mondhatnánk persze, hogy dehát ez csak egy fikció, így nem dokumentumfilmként kell kezelni. De akkor a tökéletesen lemásolt kosztümök és díszletek miért próbálják elhitetni velünk az ellenkezőjét? Minden arra mutat, hogy a néző elhiggye: ez pont így történt meg, Diana pontosan ennyire zuhant a mélybe, akár egy szárnyaszegett angyal, és senki, de senki nem volt képes kinyújtani felé a kezét, hogy segítsen felkaparni a földről. De hogy mi a valóság és fikció, az ugyanúgy összemosódik, mint a filmben, és soha nem tudjuk meg az igazat.
Helyette katasztrófaturistává válunk: nézzük, ahogy az éves fizetésünkbe kerülő estélyiben éppen a vécé fölé hajol, vagy éppen a milliós Chanel-kosztümjéről törölgeti le a hányását, és csak egy dolog jár a fejemben:
Mikor hagyjuk már békén Dianát?
A Spencer november 11-től látható a mozikban.
Forgalmazó: Fórum Hungary
Kiemelt kép: