A hosszú élet kérdése, az örök fiatalság misztikuma legalább azóta lázban tartja az embert, amióta írásos emlékeink vannak. Hiába tettek fantasztikus felfedezéseket modern korunk tudósai, hiába van egyre több válasz a végtelennek tűnő kirakósban, és képes az ember mindenféle betegségeket meggyógyítani, az egy, az örök, a végső kérdés máig megválaszolatlan: meg lehet állítani az öregedést, képesek lehetünk 110, vagy akár 150 évig, vagy akár örökké élni? A Százontúliak című dokumentumfilm ezekre a kérdésekre ugyan nem ad választ, de az általa követett hét, 100 éven felüli szereplő mind elárulja, mi tartja őket életben. 

A 18. Verzió Filmfesztivál ugyan véget ért a mozikban, a zárófilm volt Heddy Honigmann Százontúliak című filmje, de a fesztivál november 15-étől online folytatódik. Nemcsak a filmeket nézhetjük meg a kölcsönzési díjért (november 21-ig), de visszanézhetők a művekkel kapcsolatos beszélgetések is.

A Százontúliak, csakúgy, mint a többi film, 900 forintért nézhető, és elöljáróban annyit mondunk, hogy ez az utóbbi idők legjobban elköltött 900 forintja lesz.

Az idén 70. életévét betöltő, perui-norvég Heddy Honigmannt a világ egyik legjobb dokumentumfilmesének tartják, ebből a filmből pedig elég egyértelműen kiderül, hogy miért. A forgatás több éven át tartott: 2014-ben vágott bele a projektbe, de a kiválasztott szereplők esetleges halála és a projekt bizonytalansága miatt sokáig nem kapott elegendő támogatást. De ez nem gátolta meg abban, hogy végül elkészítse ezt a csendes, hatalmas tudásanyagot és bölcsességet tolmácsoló filmet.

A szereplők, a képek, a történetmesélés és a zene úgy viszik magával a nézőt, mintha nem is dokumentumfilmet nézne, minden képkockából a mozi (és az élet) ünnepe árad, és úgy rakunk el magunknak életreszóló tanulságokat, hogy közben azt kívánjuk, szereplői tényleg örökké éljenek. Ez természetesen nem történhet meg, a főhősök közül már többen is elhagyták ezt a világot, de Honigmann filmjével itt hagytak valami fontosat magukból azoknak is, akik nem ismerték őket személyesen.

A norvég Laila Myrhaug otthonában olvasgat (jelenet a filmből)

Az élet, amit élni érdemes

A  dokumentumfilm szereplői a világ különböző pontjain élnek, teljesen különböző életutakat jártak be (van köztük zenész, szexuálterapeuta, holokauszttúlélő régiségkereskedő és orvos, farmer is), de egy közös bennük: nagy történelmi eseményeknek voltak tanúi, látták, ahogy az emberiség nemcsak a bolygót, de saját magát is pusztítja, de ahelyett, hogy a múlton rágódnának, ezek a százontúliak előre néznek és reménykednek. Az idő pedig egyszerre barátjuk és az ellenségük.

Az idő megállíthatatlan múlása ellenére ragaszkodnak az életükhöz, folyton új, örömteli célokat tűznek ki maguk elé, és nem hajlandóak beletörődni abba, hogy hanyatló testük elárulta őket – még ha ez okoz is néha depressziós időszakokat számukra.

Betegségeket küzdöttek le, társakat, sőt többen már gyermekeket is vesztettek el. Ezek az állandóan tevékeny, örökké kíváncsi és kreatív száz pluszosok minden egyes új napnak lenyűgöző életörömmel állnak neki.

Az 1918-ban született norvég Laila Myrhauggel kezdődik a film, aki csendes nagyszerűséggel tesz-vesz tanyáján a hófödte hegyek lábánál, növényt ültet át, életre segít egy kisbárányt, gyapjút fon – minden mozzanatában az új élet ígérete rejlik, csak a bolygó jövője miatt aggódik, hiszen amint a családi összejövetelen is mondja, látta, hogy fajok tűntek el az általa megélt évtizedek során. Aztán ott van a kislányosan vidám és aktív Viola Smith, aki tavaly októberben, 107 éves korában (kicsit több mint egy hónappal 108. születésnapja előtt) elhunyt.

Viola Smith a világ egyik első profi női dobosa volt (jelenet a filmből)

Nyolc lánytestvér közül a hatodikként született 1912-ben. Édesapja zenész volt, aki megkövetelte, hogy mindegyik gyereke megtanuljon zongorázni, mert az az alap, illetve amellett egy másik hangszeren is játszani, mielőtt a családi zenekarral útra keltek volna.

Viola lett a dobos, ezzel pedig egyike a világ első professzionális női dobosainak.

„Ha ötödikként születek, trombitás leszek, ha negyedikként, akkor harsonás. Ez a két lány fiatalon meghalt. A dobolás az, ami engem megmentett. A testmozgás. Ők folyton a tüdejüket használták, és ezzel megölték magukat” – mondta a dokumentumfilmben. Amikor a 107. életévét betöltötte, alkalmanként még mindig dobolt zenekarokban. Alzheimer-kórban szenvedett, ez vezetett végül halálához.

A hosszú élet titka

Mathilde Freund 1916 augusztusában született Bécsben, 1938-ban, az Anschluss után menekült Párizsba családjával, ahonnan Lyonba került, végül csak az 1950-es évek elején jutott ki a „gyönyörű Amerikába”, azon belül is New York-ba, ahol időskorában is élt. Az Ausztriából való menekülés és a New York-i évek között azonban része volt szinte mindenben, ami miatt zsidóként szörnyű volt Európában élni az 1940-es években. „Hitler mindent elvehetett tőlem, csak azt nem, amit megtanultam… és a szép emlékeimet” – mondja a filmben könnyes szemmel. Az Egyesült Államokban aztán szociális munkásként dolgozott, majd régiségkereskedő lett. A filmből kiderült, hogy Freund 100 év fölött is aktív: portékákat árul, úszni jár. Illetve filmes órákat hallgat az egyetemen.

„42 éve járok a Fordham Egyetemre, és élvezem az óráimat, nagyon is – mondja a rendezőnek. – Segít nekem élni.”

Freund azt is elárulta, hogy minden nap eszik valami apróságot, ami örömet okoz neki. „Tudja, mit szeretek a legjobban? – kérdezi Honigmanntól. – Az avokádót.” 

Mathilde Freund mögött hosszú, rengeteg fájdalmas emlékkel teli élet van (jelenet a flmből)

Ahol az élet történik

Honigmann egy perui orvos, Raúl Jerí mindennapjaiba is betekintett. Az 1918-ban született Jerí egy limai kórházban dolgozik, méghozzá ingyen, tiszteletbeli orvosként. Mint Honigmannak mondta, praxisa fenntartása segít elterelni a figyelmét a felesége Alzheimer-kórral folytatott szomorú küzdelméről. A forgatáskor az asszony már hat éve kómában volt, előtte pedig jó 8 éven át már súlyos volt az állapota. „Beletörődsz abba, hogy többé nem kommunikálsz vele, nincs többé érzelem kimutatás, semmi” – mondta Jerí. – Piszok nehéz így az élet.” De az, hogy továbbra is a kórházban dolgozik, segít értelmet találni a mindennapokban. „Miért kelek fel minden nap? Mert be kell mennem a kórházba” – vágja rá rögtön a választ a kérdésre.

„Sokat segít, ha rájössz, hogy hasznos vagy. Addig próbálok hasznos lenni, amíg csak képes vagyok rá” – mondta a férfi.

Shirley Zussman 1915-ben született. Szexuálterapeutaként dolgozott, szülész-nőgyógyász férjével kezdtek közös praxist a 60-as években. Később a Szexuális Nevelők, Tanácsadók és Terapeuták Amerikai Szövetségének elnöke és a Zucker Hillside Kórház Humán Szexuális Központjának társigazgatója volt, még Oprah Winfrey talkshow-jában is vendégeskedett szakértőként. Hihetetlen, de a  forgatás idején alkalmanként még mindig fogadta régi pácienseit, bár újakat már nem vállalt. „Nem érzem, hogy 104 évesen igazán felelősségteljes dolog lenne új pácienseket fogadni” – mondta. És hogy mi az, ami őt életben tartja?

Shirley Zussman a jobb oldalon látható (jelenet a filmből)

Az emberek, és az, hogy van kivel beszélgetni. „Ott akarok lenni, ahol az élet történik. Szeretek emberekkel beszélgetni.” Bármerre jár, szóba elegyedik ismeretlenekkel is, barátnőivel sokat időznek kedvenc kávéházláncukban, mert mint mondják, jókat szórakoznak ott. A még mindig energikus Shirley csak akkor érzi magát depressziósnak, amikor belenyilall, hogy bizony vannak már dolgok, amiket nem képes megtenni – hiszen ez arra emlékezteti, hogy már nem ugyanaz az ember, mint aki egykor volt.

„Professor” Irwin Corey is érdekes színfoltja a filmnek. 1914-ben született, filmszínész, komikus és aktivista volt, gyakran a világ legnagyobb tekintélyének becézték. A filmben fia, a festő Richard Corey társaságban beszélgetett a rendezővel (ugyanabban a karosszékben hunyt el Richard mellett 2017-ben, 102 éves korában).

Corey szerint az élet egy csodálatos jelenség, amit csak akkor van értelme élni emberként, ha van kivel megosztani.

A professor századik születésnapjára az Actors Temple-ben szerveztek ünnepséget a pályatársak 2014-ben. A képen többek között fiával, Richard Corey-val (balra) látható. (Fotó: Bobby Bank/WireImage/Getty Images)

Arra pedig, hogy mi tartja életben, az volt a válasz, hogy amíg úgy érzi, meg lehet változtatni a dolgokat a világban, addig van értelme felkelni. 

„Az én hitem az emberi közösségben van, ahol az embereknek nemcsak jogaik, de kötelességeik is vannak”

– ezt már az 1916-ban született Hans Maier mondta, aki a holland vízilabda-válogatott tagjaként részt vett az 1936-os olimpián is. A férfi 2018 novemberében, néhány hónappal a forgatás után elhunyt, de utolsó célja az volt, hogy létrehozza az „emberi kötelességek nyilatkozatát”. Szentül hitte, hogy emberként nemcsak alapvető jogaink vannak, de kötelességeink is.

A sok különböző élmény és életfelfogás végül mind egy irányba mutat, ha az aggodalmaik kerülnek szóba: a szereplők Norvégiától New York-ig egy emberként aggódnak a bolygó jövője miatt. Jobban mondva az emberiség jövője miatt. A film végére pedig szépen felsejlik a szereplők hosszú életének titka: úgy tűnik, sokat számít, hogy lelassuljunk, megtaláljuk a saját ritmusunkat, az apróságokat, amik örömet ozkoznak, és akkor megállíthatatlanul törtetünk keresztül az életnek nevezett akadálypályán, akár száz éven keresztül. 

Kiemelt kép: Hans Meier egykori vízilabdázó a 102. születésnapján (Jelenet a filmből)