– A férjem ragaszkodik hozzá, hogy a gyerekek legkésőbb fél tízre legyenek otthon. Igen, a nagyok is. Pontosabban: ez elsősorban rájuk vonatkozik, hiszen a kicsik úgyis otthon vannak, velünk együtt, legkésőbb hét-nyolc órára, még ha volt is valamilyen késő délutáni elfoglaltságuk. Ebből általában nincs is probléma, de a férjem nagyon merev. A múltkor a legnagyobb (a tizenöt és fél éves nagylány, most első gimnazista) az osztálytársához volt meghívva és előre megmondták, hogy tíz óráig fog tartani a mulatság. A lányom kérte, hogy hadd maradjon ő is tízig, de a férjem nem engedte. Azt mondta: amit egyszer kimondtunk, annak úgy kell lenni. S hozzátette, hogy neki nyolcra kellett otthon lennie még tizenhét éves korában is, míg csak le nem érettségizett, s kollégista nem lett, el nem költözött hazulról… Veszekedtünk. Én azt mondtam, hogy általában helyes ez az időpont, de lehetnek kivételek. A lányom kinn zokogott a másik szobában, senkinek nem kell majd eljönnie, csak neki, mondta, és ez így is volt. A férjem beszélgetni sem hajlandó ilyesmiről, rettenetesen türelmetlen. 

Kinek van igaza?

Az apának, aki „elvszerűen” nevel, vagy az anyának, aki – adott esetben – engedékenyebb?