Született 1935-ben, Budapesten, édesapja szobafestő-mázoló kisiparos. Szorgalmas, szülei irányítását elfogadó, jó gyerek, nyolcadikban tanulmányi versenyt nyer, de már a gimnáziumba is alig jut be, „kapitalista” rokonsága miatt. Az orvosi egyetemi felvételt sem a kitűnő érettségi bizonyítványnak, hanem annak köszönheti, hogy ifjúsági válogatott szinten focizik a Vasasban. Az egyetemen állandóan bizonyítani akar, érzi, hogy a műveltsége hiányos, hogy nem tud nyelveket, hogy nem értelmiségi családból érkezett, s talán ezért is: kiválóan halad előre. Nőgyógyász szeretne lenni, harmincévesen már kandidátus, s ekkortájt, a hatvanas évek közepén csábítja el a „bűnös tudomány”, a genetika. Tanul Dániában, Angliában, Skóciában, itthon a betegségek természetrajzának kutatásába fog. 1974-ben szerepel először a tévé képernyőjén Az öröklődés titkai című sorozatával, nagy sikerrel, amit két évvel később a Születésünk titkai követ. A siker azonban többeknek szemet szúr, az újabb sorozat, a Jövőnk titkai csak nyolc évvel később kap zöld utat. A nevéhez fűződik a Családtervezési Központ létrehozása, humángenetikai programja nemzetközi szinten is elismerést arat. Legújabb, Egészséget mindenkinek című műsora a legmagasabb nézettségű programok közé tartozik.

Jóképű, kisportolt, legalább 190 centiméter magas, őszül – de a korából jó néhány évet letagadhatna. Vitathatatlanul hatással van a nézőire, elsősorban persze a nőkre. Akik rajonganak érte, vagy ki nem állhatják – de semmiképpen sem közömbösek iránta.

– Egy női lap riporterének talán megbocsátható az efféle kíváncsiskodás: Mit jelentenek és mennyire fontosak a nők Czeizel Endre, a magánember számára?

– Azt hiszem, én nő nélkül nem tudnék élni. Talán vannak férfiak, akik nem ismerik ezt be ilyen nyíltan – én igen. Biztos, hogy a nők iránti kötődésem az édesanyámmal kezdődött. Amikor hazamentem az iskolából, meleg étellel várt, ki volt készítve a ruhám, meghallgatott, és mindig kíváncsi volt rám. Ez a meleg, szerető gondoskodás vett körül egész gyerekkoromban, mindehhez persze kellett az én talpraesett, „kiskapitalista” papám is, aki mindig meg tudta teremteni számunkra a biztonságot, az anyagi jólétet.

– Később is az ilyen gondoskodó-kényeztető típusú nők vonzották?

– Azt hiszem, igen. Annak ellenére, hogy én teljesen egyenrangúaknak tartom a nőket, sőt biztosan tudom, hogy ők a fontosabbak.

– Ne haragudjon, de ez nekem egy kissé mindig gyanús…

– Pedig ez biológiai tény. Egy társadalom fennmaradásához sok nő és kevés férfi kell, s hiszem, hogy a társadalom humánuma is főként a nőkön múlik. Hogy milyenek leszünk, azt nagyrészt az anya, a családi ház dönti el.

Visszatérve a gondoskodáshoz, be kell valljam, a hozzám társuló nőknek nincs könnyű dolguk. Én ugyanis világéletemben nyüzsgő fickó voltam, aki mindennap hatkor kel, és este tízig dolgozik. A hivatásomnak rendelek alá mindent. Sajnos, az első feleségem ezt nehezen bírta – még ma is lelkifurdalás gyötör a halálával kapcsolatban. Súlyos depresszióban szenvedett, és én nem törődtem vele eleget.

– Miért?

– Talán mert a bennem lévő folyamatos versenykésztetés nem engedi, hogy mással, másokkal is foglalkozzam. Valójában kizárólag a munkám köti le az érdeklődésemet. A nyári szabadság alatt sem tudok napozni, kártyázni vagy pecázni, mert folyton úgy érzem, elfecsérelem az időmet. Mostani, második feleségem megpróbál egy kicsit visszafogni, hogy végre élvezzem a családi élet szépségeit is.

– Számomra mindebből az derül ki, hogy önnek talán mégsem olyan fontos a nő. Sokkal inkább a teljesítmény, a siker.