„Az irodalomterápia, vagy más néven biblioterápia legegyszerűbben az olvasott/írott/hallott szövegek segítő folyamatait jelöli. A magányos olvasáson vagy a naplóíráson túl azonban a legfontosabb tényezője, hogy képzett szakember által vezetett, interaktív beszélgetés és feldolgozás során közelítenek egymáshoz a kliens belső világa és a szöveg jellemzői. A lényege, hogy különböző segítő foglalkozások során eszközként, vezérfonálként, tükörként használhatjuk a szövegeket a mélyebb önismeret, a mentális egészség és a fejlődés érdekében” – a definíció Jakobovits Kittitől származik, aki pszichológusi munkájában is gyakran hívja segítségül az irodalomterápia módszerét. A pszichológus-irodalomterapeuta hiszi, hogy az irodalmi művek segítenek az emberi lélek megismerésében – azáltal, hogy a sajátunktól eltérő, új nézőpontokat, új megküzdési módokat és új megoldásokat mutatnak –, és hogy az irodalmi szövegek minden élethelyzetben jól jöhetnek. Azt pedig, hogy a módszer kedvelt és működik, nemcsak Kitti betáblázott naptára, hanem az is jól jelzi, hogy az Irodalomterápia – A könyvespolcod pszichológusszemmel című könyve egy héttel a megjelenés után rögtön a Bookline sikerlistájának élére ugrott.
Amikor egyeztettünk interjúidőpontot, említetted, hogy ma vizsgázni fogsz. Milyen vizsga volt, és hogy sikerült?
Szeptemberben kezdtem az ELTE-n a kétéves posztgraduális képzést, tanácsadó szakpszichológus szakirányon vagyok, és épp pszichodiagnosztika vizsgám volt. Jól sikerült, szerintem ötös lesz. Plusz a CSAKIT (Csoportanalitikus Kiképző Társaság) képzésére is járok – 160 órás önismereti csoportba, amely a szakképzés elvégzéséhez is szükséges.
De a tanulás mellett a fő irány továbbra is az irodalomterápia és az irodalompszichológia, ugye?
Így igaz, főállásban dolgozom, sok kliensem van, és a tervem, hogy jövőre megint indítok csoportos irodalomterápia foglalkozásokat, amelyekre a vírushelyzet miatt jó ideje nem volt lehetőségem.
Ma már sokaknak ismerősen csengő fogalom az irodalomterápia, pár évvel ezelőtt azonban a legtöbben még azt sem tudták, hogy mi fán terem. Te hogyan találtál rá?
Jó ideje gondolkoztam azon, hogy az irodalmat és a pszichológiát hogyan lehetne összeilleszteni gyakorlati szinten, fogalmam sem volt róla, hogy létezik az irodalomterápia. A pszichológusi alapképzésem végén jártam, a szakdolgozatomban a meseolvasást vizsgáltam, és ennek kapcsán kezdtem el utánanézni annak, hogy van-e közös múltja az irodalomnak és a terápiának, foglalkozott-e ezzel már valaki. Nagy döbbenetemre kiderült, hogy nagyjából hatvan-hetven éve már itthon is van egy olyen dolog, amit úgy hívnak, biblioterápia. Elevenen él még bennem, amikor leesett, hogy nem sikerült valami forradalmian új dolgot kitalálnom. (Nevet.) De örültem, hogy legalább nem nekem kellett kitaposnom ezt az ösvényt, vannak, akik előttem járnak, sőt oktatják is a módszert. Rögtön jelentkeztem a Pécsi Tudományegyetem biblioterápia szakirányú továbbképzésre. Érdekes, hogy amikor oda jártam, mindössze hatan voltunk az évfolyamon, most pedig többszörös túljelentkezések vannak, és egyre több egyetem indít képzéseket – ez is az irodalomterápia sikerességét mutatja.
Fotó: Jakobovits Lili
A biblioterápia és az irodalomterápia közé egyenlőségjelet tehetünk?
Vannak, akik szeretnek különbséget tenni a kettő között, pedig lényegében egy és ugyanaz. A diplomám szerint biblioterapeuta vagyok, én csak azért használom szívesebben az irodalomterápia szót, mert egyrészt magyarosabb, másrészt az irodalom valamivel tágabb halmazt fed le, mint a könyvek (a biblion görögül könyvet jelent – a szerk.).
Viszont az irodalomterápia és az irodalompszichológia már külön terület, sőt, nem is minden irodalomterapeuta pszichológus, ugye?
Az irodalomterápia a humán vagy egészségügyi területen dolgozók módszere, de nyilván nagy különbségek vannak abban a tekintetben, hogy hogyan használja egy pedagógus, egy pszichiáter vagy egy könyvtáros. Viszont egyértelműen nagyon közel van a pszichológiához, hiszen
önismereti és lélektani beszélgetések folynak az irodalmi szövegek mentén.
Hivatalosan az irodalompszichológus címet nem lehet megszerezni, nincs is ilyen fogalom, de az esztétika és a pszichológia határán született művészetpszichológiában létezik az irodalompszichológia mint elméleti-kutatási irányzat. Én ezen a területen szeretnék majd doktorizni.
Milyen problémák kezelésére alkalmas az irodalomterápia? Azt olvastam, hogy a legjobb eredményeket a depresszió kezelésében érték el vele, de azt is, hogy súlyos depresszió esetén nem is feltétlenül alkalmazható.
Fontos elkülöníteni azt, hogy jól hasznosítható, és hogy gyógyításra alkalmazható-e. Az irodalomterápia egyetlen depressziósnál sem helyettesíti a pszichoterápiát és/vagy a gyógyszeres kezelést. Viszont kiegészítő kezelésként igen hatásos, ezt rengeteg kutatás alátámasztja. Ha eljön hozzám egy mély letargiába esett ember, irodalomterápiázhatok vele én bármennyit, a depressziójából nem húzom ki. De nem kell feltétlenül mély, patológiákhoz közelítőlelki gondokra gondolni, az irodalomterápia a mindennapi döntéshelyzetekben is segíthet. A történetek szuperek arra, hogy biztos távolságból, az olvasáson keresztül megéljük, mi történik akkor, ha valaki így vagy úgy cselekszik.
Az okos ember más hibájából tanul, szoktuk mondani, szóval használhatjuk arra is az irodalmi szövegeket, hogy a szereplők tévedéseiből okulunk.
És kiknek ajánlott az irodalomterápia? Csak a könyvmolyoknak?
Egyáltalán nem, hiszen nem műveltséghez kötött, nem kell hozzá olvasottnak lenni, hogy a módszer működjön. Az persze más kérdés, hogy engem saját akaratukból keresnek meg az emberek, és nyilván többnyire olyanok fordulnak hozzám, akik alapvetően szeretnek olvasni. De egy olyan helyzetben, ahol nem önként jelentkeznek, hanem mondjuk egy csapatépítőn csöppennek bele az irodalomterápiába, ott előfordulhat, hogy olyanokkal is találkozom, akik nem szoktak olvasni. Náluk pont azt érdekes látni, hogy az irodalomterápiával egy egészen új világ nyílik ki előttük, amiben eddig nem gondolkodtak.
Emlékszel arra, hogy te hogyan szeretted meg az olvasást, az irodalmat?
Nem szeretem ezt a kérdést, mert nem tudok olyan katartikus élményről beszámolni, hogy mondjuk egy szép nyári napon ültem a nagymamám kertjében egy fa alatt, és ezt vagy azt olvasva örökre a könyvek szerelmese lettem… Sőt, általános iskolában nekem is voltak olyan korszakaim, amikor a hátam közepére kívántam a kötelező olvasmányokat, és anyukámnak kellett forszíroznia, hogy naponta legalább néhány oldalt olvassak el belőlük. Viszont az biztosan megágyazott a könyvekhez fűződő viszonyomnak, hogy mióta az eszemet tudom, rengeteg könyv és roskadásig telepakolt könyvespolcok vettek körül, körülöttem mindenki olvasott, és beszélgettünk is az olvasmányélményeinkről. Illetve fantasztikus magyartanáraim voltak, akiknek az óráin nem csak az alaptanterv szerint lehetett viszonyulni a szövegekhez, én is elmondhattam, hogy mit gondolok róluk. Persze nem irodalomterápiáztunk soha, de azt éreztem, hogy igenis van létjogosultsága annak, hogy én személy szerint hogyan kötődöm egy adott könyvrészlethez.
Rengeteg könyvet kell elolvasnod hivatalból. Nem veszi el ez néha pont az olvasás élményét, lényegét?
Néha el tudja, de szerencsére az nem tűnt el, hogy tudjon elemi erővel hatni rám egy könyv. Hibába olvasok sokszor más szemmel (szakmai szemüveggel), az a bensőséges kapcsolódás így is kialakulhat, le tud taglózni és meg tud mozgatni a szöveg – és ennek rettentően örülök.
Klasszikus vagy kortárs irodalom. Regény vagy vers. Kliensfüggő, hogy mihez nyúlsz?
Persze, mindig nézni kell, hogy az, akivel dolgozol, milyen szövegekkel kompatibilis. Egy adott problémára sem mindig ugyanazt a könyvet húzom elő, sőt nem is biztos, hogy könyvet húzok elő, mert
az irodalomterápia nagyon sokféle szöveggel, verssel, novellával, dalszöveggel, slam poetryvel is működik.
A lírai szövegek egészen más dimenzióinkat mozgatják meg. Szerintem versekkel sokkal könnyebben lehet például érzelmekről és lelkiállapotokról, benyomásokról beszélgetni.
Július elején jelent meg az első könyved, az Irodalomterápia – A könyvespolcod pszichológusszemmel. Hogyan született meg a fejedben a könyvírás gondolata?
Mindig is szerettem írni, és gondolkoztam is azon, hogy egyszer majd írok egy könyvet. Tavaly tavasszal jött egy e-mail a Kulcslyuk Kiadótól, hogy figyelnek engem egy ideje, és nagyon szeretnének velem együtt dolgozni. Először megejtettünk egy online konferenciabeszélgetést, ahol az irodalomterápiáról kellett beszélnem, majd behívtak egy személyes találkozóra is. Még le sem ültem a székre, amikor nekem szegezték a kérdést, hogy akarok-e könyvet írni. Rávágtam, hogy persze, és néhány részlet fixálása után kezdhettem is az írást, ami egyébként rendkívül gördülékenyen ment. Élveztem a kutatást, a saját tapasztalataim megosztását… Amikor nagyjából a kézirat felét elküldtem a szerkesztőnek, azt a reakciót kaptam, hogy meglepően okos a szöveg – mármint egy ismeretterjesztő, laikusoknak szánt könyvhöz képest.
De ez nem volt baj, nem?
Egyáltalán nem. Tudtam, hogy ez lesz az első, nagyközönségnek szóló könyv az irodalomterápiáról – amelyről egyébként rengeteg tévhit él a fejekben –, ezért éreztem a felelősséget, hogy nekem pontosan kell elhelyeznem a térképen, és kellő komolysággal kell kezelnem a témát. Persze kapok olyan olvasói visszajelzést, hogy milyen száraz tankönyvet írtam, és vannak, akik azért csalódtak a kötetben, mert azt hitték, ha bedobnak három könyvcímet, akkor én visszadobom nekik, hogy milyen a személyiségtípusuk. Ilyen nincs.
Pusztán abból, amit olvasunk, nem lehet messze menő következtetéseket levonni arról, hogy milyenek vagyunk.
Én azt írtam meg, hogy mi az az irodalomterápia, hogy milyen tudományos háttere van, és sokszor mennyire bonyolultabb annál, mint gondoljuk.
Szóval, ha valaki rajong a skandináv krimikért, nem feltétlenül válik belőle hideg vérű gyilkos?
Nem feltétlenül.
De gondolom, a könyvedre érkező visszajelzések nagy része pozitív.
Igen, többnyire azt a reakciót kapom, hogy nagyon érdekesnek találták. Ami pedig az egyik legújabb büszkeségem, hogy nemrég kötelező szakirodalom lett az Apor Vilmos Katolikus Főiskola biblioterápia képzésén.
Fotó: Jakobovits Lili
Abban biztos vagyok, hogy a te könyvespolcod hatalmas, és úgy képzelem, mindegyik kötet tele van jelölésekkel, aláhúzásokkal, post-itekkel, és egyfajta rendezett káoszban sorakoznak egymás mellett, alatt-felett.
Van benne igazság, szeretem használni a könyveket. Egyébként egy faltól falig tartó, majdnem plafonig érő könyvespolcot képzelj el, amelyen folyamatos mozgásban vannak a kötetek – lekapok valamit, visszateszek egy másikat –, az egyik központi eleme az otthonomnak.
És gondolkozol már azon, hogy egy újabb saját kötettel gyarapítsd a könyvtáradat?
Szívesen írnék még egy könyvet, van még bőven mondandóm az irodalomterápiáról.
Ha három olyan könyvet kellene említened, amelyeket idén olvastál, és nagy hatással voltak rád, melyek lennének azok?
1. Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy című regénye az egyik legszebb könyv, amelyet valaha olvastam. Nem is feltétlenül csak a történetet illetően, hanem a szöveg szintjén különösen. Egyébként ritkán rendelek elő könyvet, olyat meg főleg, amiről nincs semmilyen korábbi tudásom, de ezt előrendeltem, amint megláttam, és elolvastam azt a néhány sort, amit kiemeltek belőle. Nem csalódtam, itt például tényleg működött az az elemi, személyes kapcsolódás, amire semmilyen szakmai szűrő sem tud hatni.
2. Dunajcsik Mátyás: Vízivárosa némiképp hasonló az élményt adott. Úgy néz ki, hogy engem könnyen meg lehet nyerni az olyan történetekkel, amikben a realitás cselekménye összefonódik a különböző mesékkel, legendákkal, a természet elemeivel, és azokkal a dolgokkal, amit képzelünk róluk. Na meg persze azzal, ha prózát olvasva is meg kell állnom néhány, szinte versjellegű mondat felett, hogy „ez de szép”.
3. Nagyjából mióta az eszemet tudom, futok, és bár már nem versenyzem, még mindig kell az életben maradáshoz. Viszont időről időre eltávolodom tőle, és idén is volt egy ilyen szakaszom. Christopher McDougall Futni születtünk című könyvét tudatosan azért kezdtem el olvasni, hogy visszavigyen ahhoz, amit érzek, tudok a futásról, csak néha elfeledkezem róla. Úgyhogy volt ebben egy kicsit szándékos „önmegirodalomterápiázás”, de abszolút működött, azóta megint minden jó futás terén!
Kiemelt kép: Jakobovits Lili
