Alig láttam ki a fejemből. Bár ez korántsem meglepő nálam reggel hét óra tájban. A szemem alatt akkora táskákat hordtam, hogy minden időjárási körülményre felkészülve nyugodtan belepakolhattam volna egy kéthetes Karib-tengeri utazásra, és nem én voltam az, aki ideális csapattag lehetett volna egy Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőn. Ám a körülményekkel és saját magammal dacolva próbáltam ügyelni a részletekre. Például arra, hogy le ne essek a sétálógépről, amelyen épp hegynek fölfelé tartottam, erős csigatempóban. Ez volt a kihívás napja. Egy álmos kedd reggel az edzőteremben.

Kinéztem az utcára. Ilyenkor ki kicsodát szoktam játszani. Próbálom kitalálni, ki mit forgat a fejében, kinek milyen története lehet. És akkor jött valaki, akit már sokszor láttam. Legalább hetente egyszer találkozunk. A sétálógépről bambulva kedveltem meg. Első ránézésre azt mondanák róla: egy habókos öreg hajléktalan. Mert azért kicsit vicces, hogy nyáron is ugyanabban a kucsmában van, amiben télvíz idején, és ugyanazt a felöltőt ölti magára nap mint nap.