Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt. De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé… Ha majd hazaérünk… Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát…

Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszonyárnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal, hogy együtt érjünk a tótlikiakkal meg a Hanfland felől jövőkkel a templom elé.

Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előreküldte szakadó dunyháit az ég…

Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.

-Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok… Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim…

Ezt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza.