„Na, köszönj szépen a néninek!”

A négyéves Jutka csak áll, hosszan, elmer ültén nézi a cipőjét, hirtelen úgy találja, hogy meg kell igazítania a csatját. Babrál, a földre süti szemét. Az anyai felszólítás még egyszer elhangzik, azután harmadszorra is, mentegetőzés kíséretében: „Nem tudom, mi van ezzel a gyerekkel, pedig tud ő köszönni!”

Avagy, családi körben, a vendég nénit üdvözölve: „Nem is képzeled, a lányom mennyire várt téged, szabályosan reklamálta, milyen régen voltál nálunk! Na, mondd csak el, Borikám, mit szóltál, amikor meghallottad, hogy Évi néni jön hozzánk!”

Boriból most a világ minden kincséért sem lehetne egyetlen mondatot sem kihúzni. Igen, emlékszik ő jól, hogy tegnap este azt mondta anyának: „Az a néni jön, akinek olyan szép szőke kontya van, és mindig jópofa történeteket mesél?” — de ezt most valahogyan ízléstelennek érzi megismételni. Még a végén azt hinnék róla, hogy hízelegni akar.

A példákat lehetne szaporítani. Sok értelmes gyerekre emlékszem régi osztályaimból, akik bemutató tanításon sehogyan sem tudtak egy ép mondatot összehozni. Pedig jól tudták, mennyire örülnék, ha okosan felelnének, nem is akartak cserben hagyni — és mégis, képtelenek voltak arra, hogy húsz vadidegen előtt megszólaljanak.

Ahogyan akad gyerek, aki csöngetés után egyetlen perccel már nem mer bemenni a megkezdett órára. Inkább negyvenöt percig téblábol a hideg folyosón, s közben élénken elképzeli, milyen is lenne, ha netán mégis benyitna. Minden pillantás rá szegeződne. A tanító néni abbahagyná a megkezdett mondatot. Csöndben kellene végigmenni a padsorok között, mert ő olyan szerencsétlen, hogy nemcsak elkésett de még az utolsó előtti padban is ül, hogy ez is tetézze most kínjait. Biztos szemrehányás is lenne. Talán csak egy megjegyzés. Az is lehet, hogy a szomszédja odasúgná neki, hogy hülye. Hát köszöni szépen, ő mindebből nem kér; akkor már inkább a hideg folyosó, majd bemegy a szünetben, akkor úgyis olyan zaj van, nem olyan feltűnő.

„Pedig otthon tudtam!”

Szokásos diák mentegetőzés, rossz felelet után. De néha igaz. Otthon, anyának, apának könnyebb volt elmondani a leckét. Mert közben bátorítóan nézett. Nem utolsósorban, nem voltak jelen az osztálytársak, akikből bármelyik percben kipukkadhat a nevetés, ha ő valamit eltéveszt.