Céges körökben nem kérdés, mivel foglalkozik a Magyar Telekom kereskedelmi vezérigazgató-helyettese. De hogyan magyarázná el a munkáját olyanoknak, akik kevéssé jártasak ilyesmiben?

Nem is olyan könnyű kérdés. A munkám leginkább talán egy karmesteréhez hasonlít. Ismernem kell a kottát, a zenészeket és a hangszereket ahhoz, hogy a mű a lehető legjobban szólaljon meg. Nem én vagyok a cégnél a legnagyobb szakértője a technológiának, vagy annak, hogyan menjünk a piacra, hogyan ismerjük meg az igényeket, de mindezek összehangolása már az én dolgom. A kereskedelmi területet vezetem, ebbe beletartozik az értékesítés, az ügyfélszolgálat, a márkakommunikáció, az ajánlatok kialakítása és bizonyos részben a termékfejlesztés is. A cégünk célja vagy inkább küldetése, hogy digitálisan naprakészebbé tegye az országot, mindenkinek a maga szintjén bővüljenek a lehetőségei, és ezt a feladatot teljesen a magaménak érzem.

Ha már a zene került szóba… A német anyacégnek volt egy elképesztően izgalmas projektje, amikor tudósok, zeneszerzők, zenetörténészek és digitális szakemberek a mesterséges intelligencia segítségével fejezték be Beethoven utolsó, befejezetlenül hagyott művét.

Nagyon szeretem ezt a projektet, mert megmutatja, milyen elképesztő dolgokat lehet véghezvinni a digitális technológia segítségével. Határ a csillagos ég! Vannak félelmek, hogy ez kockázatos, hogy az ember feleslegessé válik, ám itt szépen megmutatkozott az, amit mi így nevezünk: digitális optimizmus. Mi, a Telekomnál hisszük, hogy ez alapvetően jó dolog, csak jól kell használni, élni kell a lehetőségeivel, és akkor nemcsak kényelmesebbé, de gazdagabbá is teheti az életünket. Ez a projekt azért is példaértékű, mert emberi és mesterséges intelligencia együtt dolgozott benne, az emberi tudás nagyon is kellett hozzá, a gép pedig a hatalmas mennyiségű adat feldolgozásával járult a sikerhez. Személyes célom is, hogy az emberek elhiggyék, nincs mitől félni, a digitalizáció itt van velünk, élni kell vele, de az ember nem válik nélkülözhetővé.

Szerintem sokan attól félnek, hogy túlságosan kitett lesz az élet, ha sok dolog digitalizálva működik majd. Nekem már egy áramszünet is kész dráma. Nem tudom megmelegíteni az ételemet, tölteni a telefont, írni.

De maga az áram kitágította a lehetőségeket, erről se feledkezzünk meg. Én azt mondom, akkor leszünk kitettek, ha nem tanulunk meg élni a lehetőségekkel. És ez a dilemma a nagyszüleink életében ugyanúgy jelen volt, mint majd az unokáink életében. Az, hogy tanuljunk, fejlesszük magunkat, készüljünk a változásokra és éljünk, sőt, jól éljünk a lehetőségekkel minden korban érvényes kérdés. Ez az alkalmazkodás az ember csodája, emiatt nem tud a digitalizáció nélkülünk működni. Éppen ezért arra kell nagyon figyelni, hogy a lehető legtöbb ember részesüljön belőle.

Nagyon tetszik a digitális optimizmus kifejezés, mert nyitottságot sugall. Magyar tudósok teremtették meg a modern világot, de ma és itthon hogyan állunk a digitalizációval?

A pandémia is megerősítette azt a két alapelvárást, hogy jó minőségű internetre és jó minőségű eszközökre van leginkább szükség. Mivel a magyar háztartások tizenhat százalékában az utóbbi is problémát jelent, a lezárás idején találtuk ki és valósítottuk meg a Mobildonor programot. Működőképes, de már nem használt okoseszközöket lehet nálunk leadni, mi azokat digitálisan rendbe tesszük, és eljuttatjuk a rászorulóhoz. Én is otthon dolgoztam, az én gyerekem is digitálisan tanult, pontosan tudom, hogy ez még a megfelelő internet és eszköz mellett sem egyszerű. Ha nekünk voltak ezzel nehézségeink, akkor másoknak még több lehetett. A lezárások alatt, amikor mindenki otthonról dolgozott és tanult, a kollégáimmal mi is sokat törtük a fejünket olyanokon, hogy mennyi ideig maradhat egyedül a gyerek az eszközzel, hogyan tudjuk egymást lelkesíteni, eleget mozgunk-e, hogyan tartjuk fent azt a személyes kapcsolatot, amiben jól tudunk dolgozni, és jól élni.

A digitális oktatással is foglalkoznak? Azzal, hogy nemcsak eszközök, de másfajta szemlélet is kell hozzá?

 Egy vállalkozó szellemű iskolával működünk együtt, igyekszünk jó digitális megoldásokat találni az oktatásban is. Ha kinéz az irodám ablakán, ott látható a plakáton egy Kölcsey-idézet. Ez és sok más gondolat is elhangzik az imázs filmünkben, amelyet egy hazai startup cég bevonásával, az úgynevezett deepfake technikával készítettünk. Az a lényege, hogy Kölcsey, Széchenyi, Márai, Neumann és a többiek, megelevenednek, ők maguk mondják el a gondolataikat. Egy mai diák számára ez izgalmasabb, mint írott szöveget olvasni. Nem csak az a lényeg, hogyan lehet digitálisan tanítani, hanem az is, hogyan lehet digitálisan tanulni. És ebben a lehetőségek szinte végtelenek. De említhetném az Álljon meg egy novellára! pályázatot is, amelynek győztesei mellé digitális mentorprogramot építettünk, hogy kiváló írók, publicisták támogatásával fejlődjenek, és a hobbijukból akár valami több lehessen. Több hasonló programunk van még.

Hogyan születnek ezek az ötletek?

Nem a reklám helye, de szerintem az ország legjobb kreatív műhelye nálunk van. Elképesztően tehetségesek a kollégáim, kapcsolatban vagyunk egyetemekkel, szakmai műhelyekkel, művészekkel is. Kísérletező kedv van bőven, ez nekem különösen fontos, mert azt vallom, merjünk kipróbálni dolgokat. Mi történhet…?

A kreativitás érzékeny jószág. Vezetőként hogyan lehet fenntartani?

A legnagyobb kihívás valóban az, hogy folyamatosan magas szinten tartsuk. Erre több eszköz, technika van, mondok egy meglepő példát: a legó.

A legó?!

Bizony, jól bevált technika, sokan alkalmazzák. Például az a feladat, hogy építsük fel belőle a Telekomot. Ilyenkor az ember nem úgy halad, hogy előbb a legapróbb részletekig kigondolja, megszerkeszti, majd azt terv szerint megépíti, hanem gondolkodva épít. Tapintással, érzékeléssel, a tudatalattival, kimetszve a racionalitást. Ezáltal új színt nyílik meg, és csak utólag, a nyitott kérdések hatására nyer értelmet a végeredmény, akkor történik meg a tudatosodás.

Tulajdonképpen megfordítanak egy folyamatot.

Pontosan. Ilyen technikából van sok, és mi használjuk is őket. Válaszokat keresünk, ezért fontos, hogy folyamatosan képezzük magunkat. Fontos a mentális biztonság is, erre is nagyon figyelünk, mert ha ez sérül, akkor minden sérül.

Érezte-e, hogy valamiféle külön szempontot ad, hogy nőként vezet ilyen sok embert?

Ritkán gondolkodom a munka kapcsán abban a két kategóriában, hogy nő és férfi. Az a fontos, hogy a csapatom a lehető legszínesebben álljon össze, de ebben a nemeknek van a legkisebb szerepe. A személyiségek legyenek sokfélék. Mint vezető is folyamatosan változom, biztosan teljesen más vagyok, mint tizenkét éve, amikor először kerültem vezető pozícióba. Olyan ez, mint az anyaság. Azt is folyamatosan tanulja az ember, attól, hogy megszületik a gyereke, még nem „kész” anya.

Ebből azt érzem, nem szenvedett hátrányt a pályája során azért, mert nő. Jól érzem?

Nem volt ebből problémám, de azért ez nehéz és nagyon mélyre nyúló téma. Van abban igazság, hogy ha az ember eljut egy ilyen magas pozícióba, akkor igenis kulcskérdés, hogyan működik a munka-magánélet egyensúly, hogyan áll helyt anyaként, és a többi szerepében. Én szerencsés vagyok, mert nagyon szerető családban élek, a férjem, a gyerekeim, a szüleim támogatását folyamatosan érzem. Csak így megy. Szerintem összességében nincs baj a férfi és női szerepekkel, és abban is hiszek, hogy az egészséges egyensúly megtartható, de csakis akkor, ha két ember közösen munkálkodik ezen, ha közös az értékrend és együtt fejlődnek. Amikor két ember nem egy irányba változik, akkor van baj. Hozzáteszem, hogy a férfiak oldaláról legalább annyi nyitott kérdést látok, mint a nőknél. Ha csak az apaságra gondolok, sok férfi nem tudja, hol a helye a családban, mi a feladata, mennyire engedik őt oda a gyermekneveléshez. Ami viszont jó, hogy egyre többet beszélünk ezekről a kérdésekről, mert ez visz majd közelebb a megoldáshoz is.

Ahogy a családról beszélt, az jutott eszembe, hogy a vállalat működtetésében megszerzett tudás, tulajdonképpen hasznosítható a családban is.

És fordítva! Én is így gondolom. Az odafigyelés, az értékelés, a tervezés, a közös keretrendszer kialakítása, az erről való beszélgetés, a tiszta kommunikáció és a tiszta elvárások – igen, ezek mindkét helyen fontosak.

Ha lehetőségem lenne megkérdezni a gyerekeit, ők elégedettek lennének a rájuk jutó idővel, figyelemmel?

Mindent megteszek, hogy a lehető legjobb édesanyjuk legyek, igyekszem az életem keretrendszerét is ehhez igazítani. Ebbe az is beletartozik, és mindig is beletartozott, hogy ott legyek, ha valami fontos történik velük az óvodában, iskolában, bárhol. A jó kapcsolat legfontosabb paramétere nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem annak minősége, intenzitása.

Ezek szerint van egy iskolás és egy óvodás gyermeke?

Ó, nem! Van egy huszonéves nagyfiam, és egy nyolcéves kisebb.

Ön mit hozott otthonról?

 Stabil erkölcsi értékrendet, nyitottságot, azt, hogy tanulni, érdeklődni, új dolgokkal kapcsolatba kerülni jó. Talán ezek a legfontosabbak.

Önbizalmat? Azzal nekünk, magyaroknak meggyűlik a bajunk.

Nekem is volt vele dolgom, de nem a család, inkább az iskola miatt.

Régi problémája a társadalomnak, hogy a fiatalokban nem a sikerek keresését, hanem a kudarcok elkerülését erősítik. Ezért vagyok különösen büszke arra, hogy a Telekomnál azt üzenjük a fiataloknak, higgyenek magukban, mutassák meg mire képesek. Mi pedig adunk ehhez eszközöket, tudást, csapatot, hálózatot.

Néhány ember életének van kulcsszava. Szerencse, ambíció, szorgalom, ilyenek. Önnek van ilyen?

Nálam nincs egy tényező, ami döntő jelentőségű lenne. Néha a szerencse, máskor a kitartás vagy a szorgalom vitt előre, de abból is tudtam tanulni, amikor úgymond lefagytam. Ha egy dolgot mégis ki kell emelni, az a megismerés vágya, az örök érdeklődés. 

Mindig érdekelt, hogy egy cégnél a társadalmi felelősségvállalás keretében támogatandó ügyekről ki dönt és milyen szempontok alapján. Beleférnek ebbe szívügyek? Ön vagy egy kollégája hall, olvas valamit…?

Erre is volt példa. Tavaly egy reggeli riportot hallgatva, hívtam a kollégáimat, hogy egyszerűen muszáj a gyerekkórházakba mobilinternetet, wifit bevinnünk. Mert hallottam egy beszélgetést arról, hogy a lezárás alatt a kórházban lévő gyerekeket karácsonykor sem tudják meglátogatni a szülők. Belegondolni is rossz, milyen lehet… Ezzel nekünk azonnal tennünk kell valamit, gondoltam, és rohamtempóban el is kezdtük. Hét kórházba sikerült a rendszert kiépítenünk, rengeteg gyermeknek segítettünk átvészelni az ünnepi időszakot. Az egyik legjobb érzés, amikor az ember tudja, hogy lehetősége van segíteni.

Fotó: Falus Kriszta